A HIT NAGYSÁGA

 Pável Márta

A HIT NAGYSÁGA

Azt mondja az Úr: „ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, (…) semmi sem lesz számotokra lehetetlen" (Mt 17,20). Milyen pici a mustármag… Mindenki, aki hívő, azt hiszi, az ő hite ettől sokkal nagyobb, de sajnos nem így van. Pedig hittel bármire képes lehetsz!

Bennem mindig vitát kelt a hit és a tudás viszonya, melyik van előbb, melyik fontosabb, és itt rá kell jönnöm, nem jó a kérdés.   A megoldás abban van, hogy mikor, melyik kell. Azt szoktam mondani - szeretném hinni…-, hogy a tudás előbbre való, mint a hit. Mert ha tudom, akkor már minden ok. De most ebben meg kell cáfolnom magamat. Ha azt mondom, hogy tudom, hogy igaza van az Istennek ebben a részben, mert ha akkora a hitem, mint egy mustármag, akkor a fa beleugrik a vízbe, de ezt mégsem tudom elhinni, pedig tudom, hogy igaz, akkor itt a tudás megvan, de nincs meg a hit. Tudom, hogy az Isten nem hazudik, tudom, hogy a Biblia igazat mond, tudom, hogy lehetséges, és itt mégsem a tudás van elöl, hanem a hit, s ha a hit nincs meg, akkor nem működik a rendszer. Nem véletlenül mondja ezt az Isten. /Ő soha nem beszél össze-vissza. Amit mond, az úgy van. / Mit is akar Ő nekünk ezzel mondani? Azt, hogy kishitűek vagyunk. Nekünk, embereknek akkora erőt, lehetőséget, potenciát adott – amiről álmodni sem merünk, elképzelni sem tudjuk –, amit így akar kifejezni, hogy végre fogjuk már föl, hogy kik is vagyunk. Ezt a nagy képességet, amit a Tőle hozott lelkünk milyensége ad, mi naponta mindig lebontjuk, leöntjük vízzel, hitetlenséggel, nyomorúsággal.

Rendszeresen, a társadalom irányításával is megpróbáljuk tönkre tenni ezt a nagy képességet, amit az Úr adott. Amikor a szentek csodákat tesznek, akkor nem gondoljuk azt, hogy az egész mustármagnyi hitet gyakorolták és így tehették. Talán nem is az egészet, esetleg a negyedét… S ha az egészet visszavennénk, elképesztőek lehetnénk. Nem lenne semmi helye, hatalma a sötét erőnek fettünk, így is csak a hitetlenség miatt van.

Isten megpróbál vonzó dolgokat adni, felébreszteni földi álmunkból… pl.ami annyira valóságosnak tűnik (pl. álmomban repülök), hogy komolyan elgondolkodik az ember… meg tudnám tenni, pusztán csak az akaratommal?

Lehet, hogy most, amikor baj van a világban, s ki tudja, még mekkora következik, most kéne föltámadnunk, most kéne azt az erőt visszaszednünk, amit az Úr nyilvánvalóvá tett, hogy nekünk van. Miért ne lenne?

A lelkünk a végtelen Istentől van, akinek minden lehetséges, minket ez a lélek mozgat, éltet. Ha végig gondoljuk, hogy az Istennek az ellopott részei vagyunk, bennünk az Ő végtelen potenciálja van, akkor miért nem működik? Oka: nincs egy mustármagnyi hited sem, mert nem hiszed el, mire lennél képes, Te, aki ember vagy. Szinte mindenki a valóság elől menekülve struccot játszik. A képességed alaposan betakarod, eldugod, lebeszéled magad róla, húztál egy vastag testet magadra és azt mondtad, hogy ez nem igaz. De ha mindezt leveszed, logikusan gondolkozol és tudod, hogy tényleg az Isten lelke van benned, ettől vagy halhatatlan, akkor tényleg képes lennél mindenre.

Isten ezt akarja nekünk mondani. Ezt a hitet akarja nekünk visszaadni Jézus, hogy ember, neked nem kéne szenvedni, akár repülhetnél, mint egy sas, akár mondhatnád, hogy köszönöm, befejeztem, megyek vissza, haza Hozzád, Uram!

A megoldás nem a depresszió, az önpusztítás vagy az öngyilkosság, hanem a felismerés. Hogy szabad akaratodnál fogva kijelentheted, fejet hajtok az Isten előtt és máris „a lovak közé csaphatunk”, mehetünk. El kellene hinnünk magunkról, hogy Isten lelkét hordozó lényként bármit könnyedén megtehetnénk.

Közös akarattal kiolthatnánk a háborút, mert a lelkünk ereje akkora „atombombát „ robbanthatna, hogy kiesne a fegyver a kezükből. Helyette itt ülünk, sipákolunk, piskóták vagyunk és kétszer évente csak hallgatjuk: ha akkora lenne a hited, mint a mustármag…

Mindenki azt mondja magában, hogy ez milyen szép lenne, jó lenne – s talán azt is, hogy én, aki ezt írom, nem itt élek, a fellegben járok, s talán az elmém nem is kerek… –, de attól félek, senki se meri azt mondani, hogy holnaptól oda állok, növelem a hitem. Van itt egy bűvös mondat a végén. Kötelességetek megtenni, amit az Úr parancsol a szolgának. Itt van egy kulcs, ha Isten neked parancsol, mint Isten lelkes lényének, a sajátjának parancsol, és te ne úgy fogd fel, hogy szívességet teszel, hanem úgy, hogy ez az Övé, saját magát irányítja, s te átadod magad.

Kötelességed megtenni, nem jár érte jutalom, mert oda tartozol. Ezek az első lépések, azt mondod, hogy adjál nekem hitet, hogy ekkora hitem legyen, itt kezdene visszaépülni a hit, az áldozatos tevékenységgel, hittel felfogott gondolkodásmóddal, és akkor működne a világ, az a világ, amit Isten nekünk szánt.

 

AKI MAGÁT TÖBBRE TARTJA…

 

AKI MAGÁT TÖBBRE TARTJA…

Az üres kalász fent hordja a fejét, ez egy nagy igazság, és ha a mi utunkat nézzük, rá kell jönnünk, hogy ha minél inkább haladunk az úton, egyre többet mutat az Isten, s annál inkább látjuk, hogy nem tudunk semmit. Csak sejtjük, mennyi minden van még hátra.

Isten állandóan robogva visz a láthatatlan transzcendens világába. Már a „fényen túl” is ment, olyan kimondhatatlan rezgéstartományba, ami a mi fogalmainkkal megnevezhetetlen, de több, mint a fény.  Fogalmunk sincs, nem tudjuk, hogy mi jön még. Nem győzünk loholni Isten után, állandóan ösztönöz, hogy meg tudjuk érteni azt a formanélküliséget, amit Ő meg akar nekünk mutatni, amit át akar éltetni velünk.

Nem tudhatom, hogy a többi lény közül kinek, milyen mértékig mutatja meg ezeket Isten, de ez semmiképpen sem ok arra, hogy előre tegyük magunkat. Inkább összemegyünk az információk súlya alatt. Viszont, ha nem vitt volna lelkileg ilyen messze minket az Isten, talán még fájhatna is a farizeusi ember összehasonlító viselkedése, amivel minket leír, vagy abnormálisnak stb. titulál. Látható, nagyon sokan, tehát a többség meg van elégedve hitbéli állapotával. Sőt normának tekinti, és a másságot, a” többet” nem bírja el, mivel azt gondolhatja, hogy ő nagyon jó, nagyon tudja, ötös volt Bibliából, minden szentséget felvett és ő a helyén van. Ismétlem, a probléma az, hogy az ember könnyen elszáll magától, és azt hiheti, hogy minden rendben, de nem így van.

Avilai Szt. Teréz lelki mamánk arra tanít, hogy ha minél jobban megyünk Istenhez, Ő annál nagyobb fényt gyújt bennünk, így már a halvány (bűn)port is észrevesszük a lélek asztalán. Ha Isten nem gyújt elég fényt még bennünk – mert nem engedjük –, akkor jobb esetben a tízparancsolat az etalon, de ezt sem tartják be, mégis jónak tartják magukat az ájtatos keresztények is (pl. igen tudnak gyűlölködni). Tudjuk, ha a tízparancsolatot megszegik, durván bűnösek, de ennek a szó szerinti betartása is kevés a végleges hazamenetelhez. AQUILA-ként mi ezen már  túlmentünk, atomnyi porok törölgetésénél kéne a lelkünknek tartani, hogy egyre jobban tiszták legyünk, Istennel egységben legyünk, hogy bűn nélkül legyünk, ezen dolgozunk.

Nincs semmi okunk az elszállásra, mert még mindig nem vagyunk szuperek, mindez nem elég arra, hogy haza mehessünk az égi hazába. Sok mindent tudunk – s ez egyre jobban kicsivé tesz –, de nem tudjuk, hogy még mi van vissza, milyen mély tisztasági fokok vannak még. De azt már tudjuk, hogy folyamatosan haladnunk kell. Az üres kalász fent hordja a fejét, mert nem zavarja semmi, azt hiszi, hogy minden az övé. A teli pedig lehorgasztja, már tudja: pici vagyok, semmit sem tudok, minél többet megértek, annál jobban megyek össze, de annál nagyobb a vágyam minden elérésére az Isten világa felé.

A jelképesen lehorgasztott fej mindenféleképpen hasznos, mert minden alkalommal szembenézek magammal, hajlandó-e az Úr arra, hogy engem tovább vigyen, neveljen, tisztítson, tömje a lelkemet, az agyamat, a tudatomat, hogy tovább ismertessen meg az Úr világával. Míg a földies parancsokkal kínlódok, nem fogok eljutni odáig, mert lekapcsol.

Az előre vagy a hátra ültetést te magad intézed el ezen az úton, s jobb az alázat. Isten nem fog földiesen szólni, nem kéri számon minden percben, hogy mit teszel a tisztaságodért, de tudnod kell, egyedül az Isten vihet előre, Ő az, aki mindig újat adhat. Emberként választhatsz, beáldozhatod az életedet, de akkor ott maradsz a földi síkon, akkor Isten nem fogja azt mondani, hogy gyere velem előre, nem is bírnád ki, mert nem vagy rá alkalmas, nem vagy rá képes.

Egy pap vasárnap ezt prédikálta: Minden ember jó, Isten így teremtett. Jó lenne hinni, de nem ez a valóság. Az AQUILA tudása szerint, melyet Istentől kapott, szabad akartunkból mi váltunk ki Istenből, nem erre ( a külön állásra) lettünk teremtve, csak megengedte az eljövetelt, mint a tékozló fiúnak, de visszavár. Az ember szeretné azt hinni, hogy minden ember jó, de a pap hozzátette, hogy bűnre hajlandó, alkalmas. (Ez egy kis ellentmondás.) Én nem hiszem, hogy itt és most a Földön minden ember jó. Amikor kivált Istenből, és ott a felsőbb dimenziókban van, ha már akkor visszafelé tart, akkor el tudom képzelni, hogy jobb. De mikor kiválása után több millió életet élt, akkor a jóságával kapcsolatban problémám van.

A kisbabáról Jézus is mondja, hogy aki egyet is megront, jobb, ha malomkövet köt a nyakába. De a kisgyereknek is több kolonca van. Egyik a karmája, másik a szülők, a társadalom milyensége. stb.. Hogy mit csinálnak/nevelnek belőle, ez a probléma. A kisgyerek is magával hozza az összes karmikus bűnét és vonzatát, ami nyakon is fogja csapni. Lehet, hogy a pólyában, két évesen, tíz évesen vagy bármikor, de nyakon fogja csapni, a bumeráng elv működik.  Itt tiszta lappal nem kezdhetünk a Földön, csak úgy tűnhet. Beláthatja a szülő, hogy a gyereknek a tiszta lapja nem tiszta, ha ezt Isten segítségével felismeri, akkor tud neki segíteni. Ha valaki a gyerekét minél előbb Istenhez tereli, letudja a bűnét, akkor segített rajta igazán, különben nem.

Sajnos többnyire belelátok az emberekbe, gyerekekbe is. Ha megállapítom magamban, hogy a kisgyerekben mi van, pl. a 3 éves kislány hogy mozog/riszál, néz, s ha nyomom követem, pl. 15 év múlva látom, teljesíti azt, amit 3 évesen beleláttam. Benne van az egészben a karmája, hogy mit hozott. Ha a szülő észreveszi, segítsen rajta, hogy a hozott anyagból próbálja a legjobbat kihozni.

Végezetül, senki sem szállhat el magától, tökéletesek soha sem leszünk, önvállveregetésre semmi okunk sem lehet. De arra van lehetőségünk, hogy folyamatosan akarjunk tökéletesedni Isten segítségével.

Pável Márta