AZ ISTENT KERESŐK GYAKRAN CSALÓDNAK…

 

Pável Márta

AZ ISTENT KERESŐK GYAKRAN CSALÓDNAK…

 

Sokszor tapasztalt dolog, amiről az alábbiakban írok, hogy - most mindegy miért, az is, hogy ki hány éves -, egy ember ha azt érzi, hogy hinni akar  és keresne egy helyet magának, ahol elvezetik Istenhez, nem mindig működik.   Sorra kifordulnak a keresők az imahelyekről, a vallási csoportoktól, egyházakból, és csalódottan mennek el egy másikhoz. De nem mindig találnak, és jobb híján kreálnak maguknak egyfajta hitet, így az esetek nagy részében fel is adják a keresést.

Ezt a szomorú jelenséget elég régóta ismerem, sokan hozzám jönnek panaszkodni. Nagyon sok embertől megkérdezem, aki hozzánk jön, illetve kapcsolatba kerülnek velünk, hogy miért kezdett elmenni egy - számomra - nem nívós gyülekezetbe, valláshoz, egyházba? Ők elmondják, hogy bajaikban keresnek, bemennek például egy katolikus templomba, elmennek egy misére – ugye, gyerekkorukban a szülők általában hitetlenek voltak-, nem tanították meg őket semmire. Bemegy egy misére valaki, igazából nem sokat ért belőle. Tapasztalatként többnyire azt mondják, hogy a templom maga belül tetszik, a zene nem rossz, a pap ájtatos vagy semmilyen. A misén lévő emberek pedig nem törődnek velük, senki sem szólítja meg őket.

Volt egy olyan eset - csak egy példa -, akivel beszéltem, és azt mondta, hogy éppen válóperben volt, és vigaszt keresett. Isten eszébe jutott, de hol, hogyan találhatná meg? (Nem mondtam, hogy magában is kereshette volna.) Neki tér-időben élve, hely kellett, fix terület. Bement egy üres katolikus templomba, és a pap végig ment a templomon, rá se nézett, ő pedig úgy gondolta, hogyha akkor megszólítják, és elbeszélgetnek vele, akkor lehet, hogy ott marad. De nem, átnéztek rajta, hidegen fogadták, mintha ott se lenne a kereső….! A nő végül egy szabad egyházhoz csatlakozott, ami tele volt babonával, de ez van.

Nekem az a véleményem, hogy a papnak, s mindenkinek, aki Isten szolgálatára adta magát, mindig, minden eszközzel Istennek kell szolgálni, haza hívogatni a vándorló gyerekeit. Egyet sem hagyhatunk elveszni, ha a lény fájdalmában bemegy egy templomba, csak ül, tán belül zokog is, jó szó helyett hidegen fogadják, ez nem szeretet. Szerintem, ha egy pap, vagy egy hívő azt látja, hogy egy ember egyedül, fájdalmasan ül a templomban, akkor finoman oda kéne hozzá mennie, pár szót szólni, vagy bemutatkozni, megkérdezni segíthet-e? Ez lenne az első lépés, de nem elvonulni mellette. Miért? Hát, mert ez is a dolga lenne! 

Legalább 35-40 évvel ezelőtt volt, amikor egy munkatársam becsalt a maga egyházába a baptistákhoz. Én akkoriban teológiára jártam, hát elmentem, meg kíváncsi voltam (csaknem minden vallást végig látogattam akkoriban), hogy milyenek a más vallások, hogy összehasonlítást tudjak tenni. Hát, nagyon kedvesek voltak a baptisták, odajöttek, úgy fogadtak, mint egy családtagot. Erősen figyeltem, az egész szertartás nem hierarchikus, nem liturgikus volt, hanem családias, és különböző vallomások voltak, amik nekem gyermekdednek tűntek. A végén biztosították magukat, hogy máskor is elmenjek. Úgy éreztem, nagyon ragadtak, nagyon ott akartak fogni, azt éreztem, hogy olyan vagyok, mint akit bekentek csirizzel kevert mézzel, nem volt jó érzés. Utána rögtön berohantam egy üres katolikus templomba, és úgy éreztem, mint hogyha, fenyőfák között a fenyőillatot érezve, az ősrégi klasszikus hit erejét öntötte volna rám a néma templom. Én ebben a csöndben megnyugodtam, és valahogy lecsöpögött rólam ez a máz, amit a baptisták rám raktak. De ez az én véleményem, mert én úgy látszik, ilyen vagyok.

A baj a két szélsőség, amikor az egyik helyen a katolikus meg se szólítja, nem fog visszamenni, a másik pedig kissé erőszakosan, mindent megtesz, hogy ott maradjon. A hívő jelleme dönti el, ki fog győzni. Lehet, hogy egyik sem.

Megjegyzem, a papnak - szerintem - minden nap úgy kéne beszélni, mintha először látná az embereket, mert nem tudja, hogy aznap hány kereső ül a misén, öt, három, kettő ember? A kereső ember kritikus, legjobb helyre akarja magát tenni, de ha prédikáció gyanánt semmit mondó, ájtatos, régi frázisokat puffogtató szöveget hall, nem győzi meg. (Nagyon fontos lenne, minden temetésen is, hogy a beszéd lelkeket felgyújtó legyen, de ez sem így van, mert volt olyan, hogy sima polgári temetésen sokkal szebb, lelkibb beszédet hallottam, mint a papnál.) Ha a hinni akaró csalódik, nem fog többet oda menni, pont ezért kellene mindig a legjobbat adni magukból. Ismétlem, ha egy üres templomban egy addig ismeretlen ember ül, azzal szóba kellene állni, neki valami baja van, valamire vár, valami szeretetre, isteni jelzésre, amit lehet, hogy egy pap adhatna meg.  

Nagyon szomorú, amikor hozzám azzal fordulnak, hogy tudok-e valamilyen katolikus templomot mondani, ahova bemegy, és ott marad a fiatal. Meg kell, hogy mondjam, nem tudok mondani, mert magunk is váltogatjuk időnként a templomot, mert vagy annak örülünk, hogy olyan rossz a mikrofon, hogy nem halljuk a papot, de/és mégis voltunk, megáldoztunk, hallgattuk az orgonát stb.. Hívő katolikusok vagyunk, persze, hogy elmegyünk misére, de időnként eldöntjük, hogy többet oda nem megyünk, mert egy semmit mondó, a Szentlélektől nem sugalmazott prédikációt hallunk, aminek sok része még teológiailag is kifogásolható.

Szóval, azt kérdezik tőlem, hogyan lehet, hogy én, aki katolikus hittanár vagyok, nem tudok ilyet mondani. Hát, sajnos ez a helyzet, de vannak jók is, igaz. Mondhatnám Barsi Balázs atyát, csak többnyire nincs Budapesten, vagy egy pár falusi plébánost, vagy Keszthelyi Ferenc püspököt, de már meghalt, mondhatnám a Nyíri Tamás professzort, Szennai Andrást. Ők is meghaltak, akiket nagyon jóknak ismertem, sokat segítettek a hitben. Viszont én sem ismerek mindenkit, s nagyon örülök, ha az országban időnként rábukkanok egy nagyon jól működő templomra/papra. 

Azt gondolom, hogy az egyház tudja, hogy frissíteni, változtatni kéne, és pl. van ez az akció, hogy „Szólj be a papnak” vagy valami hasonló. Többnyire azt láttam, hogy előre megfogalmazott kérdések, amit a pap ír le, vagy a képviselő-testület, ez nem az igazi beszólás. Bevezettem a mi AQUILA csoportunkban, hogy hetente min. másfél órát az olvasottakból, az órai anyagból, a nem értettekből fel kell tenni kérdést és választ kapnak tőlem. Ha nem tudok válaszolni, akkor nem állok a helyemen. Nálunk nincs előre megállapítva, kérdezhetnek mindent, de akinek a templomba beszólnak, az legyen topon és vállalja, hogy mindenféleképpen kielégítő választ ad.  

Nem kellene az egyháznak félni a nyitottságtól, be kellene fogadni más, pl. keleti vallásokból olyan dolgokat, ami Jézus Krisztus tanítását, személyét, a megváltás művét, szentségeinket stb. nem sérti, de logikus magyarázatot kaphatnának (lásd Rahnernél), lehetne nyitott vita is.

Segíteni, szorgalmazni kellene az elmélkedő, misztikus csoportok létét, sokkal mélyebb hitet eredményezne, és kihúzná a padlót sok nem autentikus csoport alól. Ez főleg a katolikusokra jellemző, lásd Avilai Szt. Terézt, Pio Atyát stb.  akik ilyen misztikus életet éltek. Ez a többi vallásról annyira mondható el. Igaz, hogy a buddhizmusban is vannak meditációk, de ezek személytelenek; van egy olyan mondás, hogy ha szembe jön veled meditációban Buddha, öld meg. Azt értjük miért mondják, nem a formavilágot akarja hangsúlyozni, hanem a három dimenzión túli, transzcendens létet. Ez világos, de ezek alapok, ide el kéne vinni az embereket kiskoruktól fogva szisztematikus neveléssel, most ez nem történik meg.

Amikor felnőtt korában bajában vagy érdeklődése miatt, vagy, mert belül dolgozik az Isten, ráfanyalodik arra, hogy elkezdje keresni az Istent, akkor az egyháznak nem így kéne bánni a keresőkkel, hanem állandóan felkészülve, Isten szolgálatában várni, és adni magukat, hogy a hívő megtalálja a neki való vallást, hitformát, Istenképet.