EGY MISZTIKUS CSOPORTBÓL KIKERÜLŐ ÁRULÓK TETTEI

  

Ez a csoport, amit sasnak=Aquilának hívnak, kb. 40 éve működik. Amikor a teológiára jártam, akkor a professzor mondta, ez a csoport rövidesen fel fog oszlani, mert egy átlagos katolikus csoport élete kb.10-11 év, mert akkorra a belső feszültségek és egyebek miatt szétesik, majd belőlük érdekeik szerint újabb csoportok lesznek. Kedvenc professzoromnak mondtam, hogy én reménykedem abban, hogy nem esik szét. Nem volt teljesen igazam, mert 45 körüli főből indulva alig 40 éve körülbelül fele lett, ami mára van. Akik elmentek, azok különböző variációk miatt mentek el, szomorú, de el kell mondjam, tán egy korrekt volt köztük (túl sokat nőzött), akivel ma is jóban vagyunk. Volt, aki vidékre ment férjhez, ma is lelkileg közénk tartozónak vesszük.

Egy része azért ment el, mert akkora tehetséget kapott Istentől (saját maga mondta), amit a világban akart kamatoztatni, Istent háttérbe helyezve. A másik azért ment el, mert azzal jött, hogy ”szentet” akarunk belőle képezni, és ő jobban szereti a férjét, mint Istent. Legalább őszinte volt, nem lett semmi sértődöttség, ez van, rendben.

A következő jó pár ember azért ment el, mert itt feleséget vagy férjét akart magának fogni, vagy rendezetlen nemi vágyai voltak, és hosszú távon ez nem tűrhető, ez nem a halászó csoport, hanem Isten felé haladók mély lelki közössége.

A gonoszabb része azok közé tartozik, akik önismerettel, önbírálatra való készséggel nem rendelkeztek, hanem önvédelmük miatt projektáltak, hazudoztak. Ebből volt több. Ők legalább 10-20 évig itt voltak. A feladat növekedett, amit Istentől kaptunk, és előtérbe került a földi vágyak szűkítése, egyszerűsödés, a parancsok erősebb betartása, pl. a nemiség túlzott működtetése már visszaszorulóban volt, mert az Isten felé egyre szélesebbre nőtt az út, de ez nem mindenkinek tetszett, ennyire azért nem akarták Isten útját. Így itt jöttek azok, akik bennünk vagy bennem keresték a hibát, kitalálták például, hogy öt évvel ezelőtt egyszer megsértettem (gondolom valami tettét helyreigazítottam), azért megy el 😊. Voltak olyanok, akik hosszú ideje itt voltak, és meg is kellett ideologizálni, hogy miért sok ez nekik. Fokozatosan passzívvá lettek, valaki pl. előadás közben sutyiban sms-ezett, keresztrejtvényt fejtett stb., vagy aludt, már nem igen tudott elmélkedni. Ők már nem tudták szívvel csinálni ezt az utat, és különböző hazugságokat találtak ki, és elferdítették, amit mondtam. Soha senkinek nem hazudok, de mindent ki lehet forgatni, és akkor egymást felbujtogatják. Főleg, ha barátnők vagy barátok, az rosszabb, mert egymást cukkolják, és nem tudod meg, hogy milyen téves eszmékbe ringatják egymást vágyaik szerint. Mikor elmentek, utána ezek kis „ötye” klubokat alakítottak, és ezek a klubok úgy el vannak aztán, hogy pár év után föl is oszlottak vagy babáznak együtt, mert hát ugye ez is egy jó program, régi emlékek…, együtt lehet kire gyűlölködni stb. Ezt ők akarták, ez nem szekta, rendben – nem esett jól nekünk, mert mi testvérként néztünk mindenkire, de – el kell fogadni, ez van. Egyik sem lett igazi misztikus csoport, mert azt nem ember, hanem Isten vezeti az őt halló lelkivezetőn keresztül.

A legjellemtelenebbjei azok, akik egyházi érvényesülés miatt mentek el. A helyzet az, hogy mi nem korlátoztuk azt, hogy Isten mennyi mindent mutat és hogyan. Ap.Csel 5,²⁹Péter és az apostolok így válaszoltak: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek. Az elmélkedés közben kapott dolgok soha nem mondtak ellent a Bibliának – sőt az ismerten felüli megértést adtak! –, de a dogmáknak helyenként igen, főleg olyan dogmáknak, amelyet kisebbség, szinte „erőszakkal” alkotott meg, például az Orange-i zsinaton. Mi Istennek soha nem mondtunk ellent, innentől fogva kicsit hajmeresztő volt a papok egy részének az, amit tapasztaltunk. De pár pappal nagyon jóban vagyunk/voltunk, míg meg nem haltak, és ők tudják, hogy milyenek vagyunk az Isten szemében, mert nagyon segít is minket. De a szemforgatóknak nem tetszünk – nem is baj –, s akik itt voltak és megtanítottuk őket elmélkedni stb., később ezzel visszaéltek. Közben nagy nehezen kiderültek az emberi gyengeségeik, például nemiségi problémák, hazugsági problémák, erkölcstelenségek, egyebek. Ők, akik itt egyáltalán nem kívánatos személyekké váltak, a továbbiakban csak keveregni, hazudozni tudtak, és a másik embert megszólni, ergo megszabadultunk tőlük. De ők is így akarták, mert ha nálunk maradnak, nincs állásuk az egyházban, vagy rokonaiknak egyházközeli médiumokban. Tehát a felével harag nélküli távozás volt, ha kell, beszélhetünk is, de ennyi. De közben kiderült, hogy egy részük erősen inkorrektül viselkedik. Pl. most ezek az emberek, akiket mi tanítottunk elmélkedni, Istent mélyebben megismerni, majd mindezt eldobták, cikkeket írattak és riportokat készíttettek magukkal, s ezek közt vannak olyanok is, akik erősen gerinctelenek, hazudoztak, erősen szeretetlenek, egoisták voltak, az embereket lenézték, gúnyolták stb. Most ők a „janik”, szemforgatóan osztják az „igét” az egyházon belül is. Erős késztetést érzek, de nem fogok velük leállni vitatkozni, mert az ájtatos, manipulatív szókészletükkel, meg a hazudozásaikkal legyőznek.

Erről egy tanmese jut az eszembe, hogy miért nem vitatkozom ezekkel az emberekkel, szóval a mese így hangzik: a róka meg a farkas összevesztek, hogy milyen színű a fű. A róka szerint kék, a farkas szerint zöld. Elmentek az oroszlánhoz, hogy tegyen igazságot: milyen színű a fű. A róka oda ment az oroszlánhoz: Ugye kék a fű? Az oroszlán mondta, hogy kék. Odament a farkas is, azt mondja oroszlánnak, úgy tűnik, hogy eddig igazat szoktál beszélni, most miért mondtad azt, hogy kék a fű, mikor tudod jól, hogy zöld. Az oroszlán: Te, farkas, büntetésből 5 évig nem beszélhetsz. A farkas teljesen fölháborodik: Mi az, hogy nem beszélhetek, mikor te nem mondtál igazat, mert a fű zöld, s még engem büntetsz  meg? Az oroszlán: Igen, a fű zöld, nem is azért kaptad te a büntetést, mert a fű   zöld, hanem azért, mert stupiddal vitatkoztál.

Visszatérve a távozókra, ők egyrészt elhelyezkedtek az egyházban (vagy más közismert helyeken…), és nem is kis rangokat töltenek be, játsszák az eszüket, és ők mint utóbb kiderült elmélkedtetnek embereket (!!!). Ettől a hajam is feláll. A naiv hívő emberek pedig ilyen irányból tanulatlanok, és az egyház rábólint (félek, nekik mindegy, ki teszi, csak tegyék), hogy az ilyenek elmélkedtethetnek. Több ilyennel is találkoztam az utóbbi évek folyamán, de az utolsó most kiverte a biztosítékot, s nem csak nálam, mert telefonon hívtak, hogy ezt nézzem meg, és másokban is felháborodást keltett. Ezért teszem ezt ebben az írásomban szóvá – név nélkül –, mert a kóklerség és a hazugság tűrhetetlen. Az egyik az, aki pár éve ment el, nyilatkozott egy újságnak, hogy ő milyen jó keresztény, mindenkit felemlegetett, de a mi védőszentünkről – aki 40 éve velünk van –, Avilai Szt. Teréz felől, ő is és a többi is mélyen hallgatott. Mindenki az Ő útján járt, az elmélkedést Tőle tanultuk meg, a keresztény misztikus utat mindenkinek Ő mutatta meg. Ezek a hálátlan távozók csak Őt felejtették ki, de a szómenés, az megy, meg hogy ők milyen jó emberek, keresztények, nos, erről sokáig tudnék mesélni. Csak éppen Avilai Szt. Terézről feledkeztek el és az egész csoportról, ahol körülbelül 30 évet töltöttek és tanultak. Mára ők a „vonalas” emberek (kíváncsi vagyok, megérem-e, hogy a király mezítelen…), akiknek az egyház ad állást, tehát mikor tőlünk elmentek, nálunk nagy fellélegzés volt, az egyházban betöltött állás miatt pedig elképedtünk. Itt semmi sem számít. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy a csoportunkból lopták el az anyagot, a tudást. Van, aki holmi kis igazgatócska lett és tréningeket vezet, gondolom, a 30 év tapasztalatával, amit itt szerzett, de közben végig hamiskodott, hazudott. Azt a módszert lopták el, amit Isten adott, a mélyebben elkötelezett, igazi misztikus úton, azt ferdítik el, hígítják fel kedvük és zavaros emóciójuk szerint. Tudom, nem félik az Istent, mert valóban nem is hitték, de a cél, hogy állásuk legyen, egók lehessenek, a népet amúgy is lenézik, de szavaik megtévesztők, nyáltól csöpögő mindegyiknél.

Bízok az Isten igazságot szolgáltató kezében, lehet, hogy nem fogom látni, mikor lecsap rájuk, de hogy le fog csapni, az biztos. Nem hiszem azt, hogy ezek az emberek a damaszkuszi úton jártak – hogy hirtelen megtértek/megfordultak volna –, és őszinte keresztények lettek, ezt nem hiszem, megismertem őket, és ezek az emberek csak eszköznek használják az egyházat, az Istent is, eszköznek használják az ájtatos embereket.

40 évünk alatt körülbelül 15 „küldött” volt, akikről tudtuk, hogy csak „hírvivőnek” jöttek, egy része meg akarta szerezni vagy feloszlatni a csoportot, vagy innen akart csoportot szervezni magának. Mi átláttuk a helyzetet, és rövid időn belül lelepleztük őket, és kénytelenek voltak elmenni. Természetesen nem használtak nekünk, mert utána ugye fűt-fát mondtak, mert egy besúgó állás az jövedelmező. Ap Csel 5,³⁸Ezért most azt mondom nektek, hagyjátok békén ezeket az embereket, és engedjétek őket szabadon. Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik. ³⁹De ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket, és úgy látszana, mintha Istennel szállnátok szembe.” Az Isten velünk van, és ez a csoport még mindig él. Annak ellenére, hogy azt mondta a professzor, hogy általában 10-11 év egy katolikus csoport élettartama. De mi közelítünk a 40 évhez. Ez azért fontos, merthogy látszik, hogy az Isten velünk van, az is látszik, hogy mi nem egyházi pénzből, nem állami pénzből, semmiféle pályázatból, hanem a saját zsebünkből és a saját kezünkkel építettük meg a templomunkat. A saját kétkezünkkel műveljük a földjeinket, hogy ha esetleg el kell vonulnunk, tudjunk hova menni. A kis magántemplomunk köré építettünk mindent, a kegyelem és a hitünk erejével csináltuk. Mi nem hazudozunk, és nem vagyunk elferdülve sem nemileg, sem erkölcsileg, sem emberileg. Igyekszünk az egyenes úton járni. Csak azt nagyon sajnálom, hogy akik elmentek, azok nem szedtek magukra annyi muníciót, hogy legalább csendben lennének, hogy legalább meghúznák magukat, hogy legalább ne hazudoznának, vagy ne használnák fel azt, amit nem engedtünk meg, hogy felhasználjanak, mert Isten nem azért adta, hogy önös céllal pénzért, állásért, hírnévért használják. (Tudom, mondhatják, hogy nekik miért ne lehetne olyan kegyelmük, mint nekünk. Lehetne, ha nem olyan tulajdonságokkal bírnának, amit már megismertünk.) Ugyanis: Mt 10,8 Betegeket gyógyítsatok meg, halottakat támasszatok fel, leprásokat tisztítsatok meg, ördögöket űzzetek ki! Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok. Ez, amit tesznek, nagyon szomorú, el kellett mondanom.

ELMÉLKEDÉS KÉPZÉSE

 

 

A FÁJDALOM

 (Pável Márta)

A fájdalom hasznáról beszélhetünk, s mint jó katolikus elmondhatjuk, hogy szükséges a fájdalom. (Nem szívesen értek ezzel egyet, nem szeretek szenvedni, de lássuk alább.)

Mt 9, ¹⁴Odamentek hozzá János tanítványai és megkérdezték: „Miért van az, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid ellenben nem böjtölnek?” ¹⁵Jézus így felelt: „Hát búsulhat a násznép, míg vele a vőlegény? Eljön a nap, amikor elviszik a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.

Jézus azt mondja, hogy a násznéppel van Ő. Ha kicsit átfordítjuk a mai korunkra, az átlag kereszténynek, vagy a nem elég mélyre jutott szentnek, ha nem szenved eléggé, akkor a mai katolikus felfogás szerint nem eléggé jó... A böjtölést, ami a szenvedéssel is felért, azt természetesnek vették.

A mi AQUILA csoportunk nem böjtöl, nem vesszőzi magát, nem kel fel hajnalban rorátéra, semmilyen önkínzó módszert nem vezettünk be. Nem hordunk szúrós ruhákat, és nem alszunk fahasábon. Az összes kínzó eszköz ki lett iktatva. Miért? Mert azt gondoltam, hogy ha velem van a Vőlegény, akkor örülnöm kell. Akkor nem kell kínozni magam, akkor nem érhet fájdalom. Ha velem, bennem van Krisztus, akkor nem kell félnem, hogy elveszítem útközben. Akkor nem kell ütögetni magam, hogy a világ ellen, Krisztusra fordítsam a szemem, mert velem van, bennem lakik. Miért kéne nekem éheztetni a Vőlegényt. Míg bennem van az Úr örvendeznem kéne és közben szenvedjek? Nem szenvedek, hanem örülök.

Mégis földi éltünk nincs szenvedés nélkül, és mi is szenvedünk, miért? Nem magunk miatt szenvedünk, hanem mert szeretünk, ragaszkodunk egymáshoz, fáj látni az emberek fájdalmát, önkínzását, s ebben is isteni szenvedésben részesülünk, amit Ő is érez miattunk.   Buddha  kb. így mondta, hogy ne ragaszkodj semmihez, ne kösd le magadat a földi dolgokkal, ne akarj senkihez sem tartozni, ne szeress úgy, hogy szenvedj az elvesztésétől. Ez nekünk nem teljesen járható út. Hiába van bennünk a krisztusi öröm, hogy bennünk él, attól még szeretünk, elveszítjük a szeretett embert, az kegyetlenül fáj.   Úgy fáj, mint ahogyan Krisztusnak fáj minden elveszett lélek, akit nem tud visszakapni, aki nem fogad szót neki, aki nem hallgat a szavára, aki mindent megcsinál ellene, az Krisztusnak is fáj, Ő is szenved, akkor is ha Ő a végtelen boldogság. Ő nem maga miatt szenved, hanem miattunk, és ha bennünk él Krisztus, mi sem magunk miatt szenvedünk, mert Krisztussal boldogok vagyunk, hanem azok miatt szenvedünk, akiket elvesztünk, szenvednek, mert nagy a szeretetünk. Mi nem vagyunk szívtelenek, nem vagyunk külön állóak, testvérei vagyunk egymásnak, mi egymást szeretjük, valóban testvérek vagyunk,  megérinthet minket a többiek szenvedése, abban az állapotban is, hogy Krisztus velünk van, mert a szeretetünk nagy. A szeretet szenvedésében osztozunk Krisztus fájdalmában.

Isten nem azt akarja, hogy valaki mazochista legyen, ez az Istennek nem tetszik, mert az gyengeség. Nekem nem az lényeg, hogy nem eszek meg egy kenyeret, vagy egy csokit, hanem ránézek az Úrra és szeretem, és úgy ropogtatom a csokit, hogy a szívem közben majd kipusztul annyira szeretem. Isten erre vár. Nem arra vár, hogy milyen böjtös, rorátés ember legyen és közben rohad belülről a lelke, de látszat tevékenysége megnyugtatja. Az érdekli, hogy tiszta szívből szeressen, és el fog múlni belőled az a kényszer, hogy nekem nem szabad nevetnem stb., ez hazugság, álnokság. 

Nekünk örvendezni kell az Istenben, ránézni csillogó szemekkel, mert a Krisztus boldogság, Ebbe a boldogságba tudjuk Felé felnyújtani a szeretett elhunytunkat is.

Tudjuk, bárki jön az utunkba, ha hallgat ránk, Krisztus nekünk adott erejével, ránk bízott feladatával  elvezetjük Hozzá.  Krisztus nem könyörög nekünk, senkit sem erőszakol meg magával, ha nem akarják meghallgatni, elhallgat…! Krisztust követni kell, itt az idő míg élünk megfordulhatnak,  menjenek  Krisztus után. De azt is látjuk, aki süket erre, aki nem akarja,  mi meghagyjuk a szabadságot, ahogyan Krisztus is meghagyta nekünk, szabadon befogadtuk, szabadon bennünk van.

 

Nagyböjti előzetes

 BŰN ÉS LEPRA

 (Pável Márta)

Lk 5, ¹²Amikor Jézus az egyik városban tartózkodott, egy leprával borított férfi meglátta, elé borult és kérte: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz!” ¹³Erre kinyújtotta kezét, megérintette, és így szólt hozzá: „Akarom, tisztulj meg!” És azonnal megtisztult a leprától. ¹⁴Meghagyta neki, hogy ne mondja el senkinek: „Hanem menj el, mutasd meg magad a papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes által előírt áldozatot bizonyságul nekik.” ¹⁵A dolog híre mégis egyre jobban elterjedt. Nagy tömeg gyűlt egybe, hogy hallgassa, és ki-ki meggyógyuljon betegségéből. ¹⁶Ő azonban elvonult a pusztába, és imádkozott.

Nem véletlen nagyböjt előtt ez az evangéliumi rész,  mert ha jól belegondolunk lélekben mindannyian leprások vagyunk.

Ha valakin foltok , vagy a jellegzetes tünetei voltak, akkor meg kellett mutatni magát a  papnak, aki  döntött  - nem az orvos, más világ volt…-, hogy el kell zárni a tömegtől.

Milyen világ volt ez? Gyógyszer nem volt a leprára, ma már van. Egyetlen módszer volt, hogy az egész nép ki ne pusztuljon, hogy elzárják, szeparálják. Képzeld el, hogy egy ember, aki amúgy is beteg,  külön zárják, nem mehetett be a faluba, csak azt ehetett, amit a rokonok, vagy akik megszánták messziről letettek neki ételt. Ha vittek neki vittek..., ha nem vittek neki akkor nem evett. Ha már levált a keze, a végtagjai, nem volt aki felöltöztesse, akár hideg volt, akár nem, de nem volt aki gyógyítsa, beszéljen vele, simogassa, mert nem mehettek a közelébe. Ez mennyire embertelen dolog volt. A közösség védelme, és a személy teljes kivetettsége. A mi korunkban ilyen volt a covid.   Megtanítottak félni minket. Tudjuk, hogy nekünk mi esik a legrosszabbul, ha betegségben, bajunkban magunkra hagynak. Ez a szívtelen modor, az egyén részéről ez nagyon rossz dolog volt, embertelen, lélektelen. Nem elég, hogy ott kellett hagynia a családját, mindenkit és még az étel is esetleges volt, mikor már nem tudott semmit csinálni, ott halt meg kínok, keservek között.

Ilyenkor, mikor egy leprás oda mer menni Jézushoz, hogy gyógyíts meg, ez egy hatalmas dolog, hogy Jézus meggyógyítja, hozzá mer nyúlni, mert a pap sem nyúlt hozzá, ránézett és azt mondta, hogy menj. Jézus pontosan tudta a  saját isteni erejét, így nem is félt tőle.

Ha akarod meg tudsz tisztítani engem, mondja a leprás Jézus Krisztusnak. Ha ez az ember eljutott arra a szintre, hogy az isteni kegyelem ilyen szinten megvalósuljon rajta. Ha lejárt neki a szenvedésének az ideje. Meg tudsz tisztítani engem, itt nem az van, hogy feltételezte, hogy Jézus nem tudja megtisztítani, hanem az, hogy én megadtam magam, megengedem neked, hogy megtisztíthatsz engem. Nem ragaszkodom a bűnös voltomhoz, nyomoromhoz, halálos betegségemhez, átadom magam neked.

Megtisztíthatsz, persze ha akarod. Jézus azt mondja, hogy akarom, hozzányúlt, és a beteg egyből meggyógyult.

Sokszor  elhangzik Jézus idejében, hogy senkinek nem mondjátok el…! S szinte a nagy örömükben mindig elmondják.  Jézus isteni jelen időben élt/ gondolkodott, tudta, hogy el fogja mondani. Így is lett, s ez az ember örömében fűnek fának elkiabálta. Ennek következtében Jézus nem mehetett nyilvánosan a városba, mert miért? Többek közt előbb felkeltette volna a farizeusok figyelmét, előrébb hozta volna a megfeszítését/ kivégzését. Nem mintha  Jézus félt volna a zsidóktól, a leprásoktól, betegektől, de biztos, hogy tömegesen megtámadták volna; ellenségeskedéssel, másik pedig gyógyulás akarásával. 

Miért lett volna ez baj? Mert nem mindegyik volt abban a helyzetben, hogy kapitulál Isten előtt. A többi leprás nem érte el azt a fokot, hogy ezt kimondja, azt várta volna, hogy grátisz gyógyítsa meg. Nem hajolt meg előtte, hogy meggyógyíthatsz, elengedem a bűnöm akarását. Jézus nem akart idő előtt nagy feltűnést okozni,  egy meghatározott menetrendje volt, ha csúnyán tudom csak kifejezni magamat.   

Ha nekünk bajunk van és kérjük az Istent, azt kell mondani, én föladom magam, befejezem az ellenállást, mert a betegséget saját maga  szülte  meg magának. Bajainkat a saját  engedetlenkedésünk, térbeliségünk  okozza, hogy beengedtük a sötétséget, hogy bennünk lakjon. Ha  eldöntötted, hogy meg akarok szabadulni a magam sötétségétől, és azt mondom, hogy jöhetsz meggyógyíthatsz, s valóban visszavonhatatlanul így is gondolja az ember, Jézus nem gondolkozna azon, hogy meggyógyítson-e. Ő csak arra vár, hogy kapitulálj. Ezt a kapitulációt kéne megcsinálni hamvazó szerdán, s mindennap. 

Isten előtt kapitulálni, mindenkinek jobb lenne az élete, teljesülhetne a cél  amiért itt vannak a földön. 

BÉKÉS KARÁCSONYT

 

BÉKÉS, BOLDOG. SZERETBEN ELTÖLTÖTT KARÁCSONYT KIVÁNUNK.

A karácsony együtt az igazi, amikor fizikai valójukban veszik körül az embert azok, akiket szeret, és akik őt viszontszeretik, mert ha tudva tudjuk, hogy a többiek valahonnan fentről néznek le ránk … az nem ad valódi örömöt, legfeljebb megnyugvást a lélekben.

Kathleen Fraser

 

            Minden lélek egy-egy tenger, s minden érzelme egy-egy hullám.

    S a karácsonyi éjből ezek a tengerek dagállyá dagadnak.

    Prohászka Ottokár

 

SOK SZERETETTEK KÍVÁNUNK BOLDOG ÚJ ÉVET IS.

VARGA MÁRTA, PETER, AQUILA MINDEN TAGJA

 

 

 

 

 

 

 

 

Minden lélek egy-egy tenger, s minden érzelme egy-egy hullám.

S a karácsonyi éjből ezek a tengerek dagállyá dagadnak.

Prohászka Ottokár

 

SOK SZERETETTEK KÍVÁNUNK BOLDOG ÚJ ÉVET IS.

VARGA MÁRTA, PETER, AQUILA MINDEN TAGJA

 

Pável Márta SZERETNÉM A KATOLIKUS KERESZTÉNYSÉGET IDEÁLISNAK megélni!

 

Pável Márta

SZERETNÉM A KATOLIKUS KERESZTÉNYSÉGET IDEÁLISNAK megélni!

 

Olyannak, amilyennek Jézus Krisztus akarja. Kizárólag Istenért élő, földi dolgaiban az Úr Istent első helyen megélő, világító, jóságos lényeknek, akik nem hazudnak, s szeretnek.

Elvárások, vágyaink. Azok akik a nagy gyűjtőfogalomba tartoznak, ami az EGYHÁZ, azok közül senki sem élhetne magának, nem habzsolhatná a pénzt, a rangokat, nem lehetne érdekkeresztény (pl. akik a Kormányban forgatják a szemüket és „sportszerűen” állatokat ölnek, pénzt harácsolnak, gőgösek stb.). Nem lehetne semmi szinten szexuálisan aberrált, elfajzott, parázna. Tudnia kellene, mi az elég, mindenben Krisztust kellene követnie, s tudni kellene megkérdezni az Urat, mielőtt valami fontosat dönt, hogy megteheti-e. Ma köztük erről szó sincs – nem képesek rá –, legalábbis 99,5% nem!   

Honnan vannak az elvárásaim? Onnan, hogy mi, akik Jézus Krisztussal elmélkedésben kommunikálunk, Ő vezet minket, tudom, mit követel és mit akar elérni, tudom, milyen nehéz megtenni, de mi igyekszünk, igaz kisebb-nagyobb botlásokkal, de tennünk kell. Ha az Egyház – ahova tartozunk, ahonnan soha nem megyünk el, de megjavítani akarjuk… – ebben partner, s nem ellenség lenne, micsoda segítség és öröm köszönthetne ránk. Mostani tudásom és tapasztaltom szerint (alázatlanság és előítéletek miatt is) az Egyház képviselői nem képesek eddig eljutni, pedig ez a célja az egyháznak, nem a rang, nem a gazdagodás, a nagyképűsködés, hanem az alázatos szolgálat Isten ügyében, s kizárólag csak azért. Az Evangéliumot szigorúan, de mögöttes – nem ellentmondó – tartalommal lehet követni, az elmélkedésben kapottakat feldolgozni, beépíteni, sok szent tette ezt…s kibírták!

A mai egyházat a hierarchia irányítja, melynek 3 szintje van, ami végül a hívőkbe megy át, mint királyi papságba. Tehát a klérusnak (mind felszentelt pap ) durván három "szintje" van: 1. püspök, aki lehet: pápa, bíboros, érsek, megyéspüspök, segédpüspök. 2. fokozatú pap lehet: esperes, plébános, káplán 3. fokozat diakónátus.  A szerzetesek külön vannak.

Alulról, az egyszerű hivő oldaláról kezdem, a keresztény hívektől, és a hívőknél meglévő problémát felfelé fogom vezetni, mert a hívők közül kerülnek ki a papok. Elsősorban a szeretet legyen mindenki felé, arról ismerjenek meg minket, hogy igaz szívből, nem farizeusi módon szeretjük egymást. A szeretet lenne az alapvető dolog, ez az őskeresztényeknél is így indult. Tragikus, hova jutott a mai kereszténység…, pl., ha kimegyek a miséről, akkor látom, ritkán állnak meg az emberek csoportban beszélgetni, ha pedig megáll két-három öregasszony, akkor kibeszélik egymást. Többnyire nem a szeretet uralkodik a beszélgetésekben, hanem; ...nem hallottad…, láttad.., hogy néz ki..? Jaj, mit mondott … mit nem mondott az atya. Még mise után sem a felhőtlen szeretet uralkodik, és ez igen nagy baj. Közülük kerülnek ki azok, akik papok lesznek, ők nevelték így őket. Mára a hívők – sok okból – sincsenek lelkileg a csúcson és a pap, aki kikerül, olyan is lesz. Ez pont olyan, mint a politikus, a nép olyan politikust választ, mint amilyen ő maga, és olyan pap kerül ki a nép köréből, amilyen ő maga.  Vannak kivételek, igaz papok is vannak szerencsére, s remélem, többen lesznek. Az embereknek kiskoruktól fogva kellene a gyermekeiket úgy nevelni, dicsőség legyen, hogy papnak megy, de ma ez fordítva van. Annyira lejáratta magát a papság a liberális világ és a sötét erők markában, hogy inkább nevetség tárgyai lesznek a jövendő tisztelendők, pedig annak kéne lenniük. De ez ma nagyon nehéz, és ez a bajokból csak egy kis ízelítő volt. 

A diakónusok, akikről nem szívesen beszélek, mert csak rossz tapasztalataim vannak (biztos vannak jók is, csak még egyet sem láttam). Ők a hierarchikus periféria, a legalsó szint, de már „atyáztatják” magukat, az őskeresztényeknél ez szóba sem jöhetett volna. Szerintem nem azt teszik, amit kéne, papot játszanak kevesebb munícióval, viszont sokan nagyképűen viselkednek, sokszor vetélkedve a pappal. Ezt nagyon meg kellene rendszabályozni. Nemhogy javítanák azt az egyházképet, amit szeretnénk, ami ideális lenne, hanem rontják (pl. engem egy diakónus – aki plébániát vezet…- kioktatott, jegyezzem meg Jézus pontosan 2 méter volt. Hát… ez a szintje.)

Áldozópapság/plébános, akik ebben a kategóriában nem igazán ragosak, de tisztelendők. S ezzel semmi baj sem lenne, mert nem lehetne cél a rangkórság, hanem csak Isten szolgálata. Ha csak ez lebeghetne a szemük előtt, és a püspök is békén hagyná őket, lehet, hogy sokkal jobban tudnák tenni a dolgukat.  De a papok állandó szorongásban vannak, mikor helyezik el őket, s hogy ez ne következzen be, még megalkuvásokra is képesek, sajnos.  Az, aki valamiért nem tetszik a püspökének, nem az uralkodó széljárás felé tart, az úgy marad, ahogy volt, még esperes sem lesz belőle, hanem örök életében (jobb esetben) plébános, vagy káplán marad. Nem mintha baj lenne, de ők, miután nincs más, ahol előbbre jutnának, úgy érzik – sajnos úgy érzik – ezekért a földi rangokért küzdeni kell...  Gyakorlatilag az áldozó pap találkozik a legtöbbet a hívőkkel, mégis, ha jó egy plébános, és megfelelően korrelál a püspök vágyaival, elképzeléseivel, akkor az már nem plébános, hanem feljebb viszik és odatesznek helyette egy frissen végzett, vagy „valami van a füle mögött” papot.  Nagyon kevés olyan pap van, akit évtizedekig megtartanak egy helyen, hogy legyen ideje megdolgozni az embereket Isten ügyében. Vigyázni kellene a papokra, többet kellene velük beszélgetni, de nem unatkozó, magányos hölgyek céltáblájának lenni, nem szerelmesnek lenni beléjük, meg különféle vágykeltő dologba belevinni őket. Úgy kéne rájuk nézni, mint az ég küldöttjeire, akik nem követik a földi vágyaikat. A pappal való kapcsolat ne hiúságból, ne megszokásból, ne sznobérából legyen, hanem őszinte keresztény szeretetből, sok beszélgetéssel, ha kell vitákkal is. A hívővel olyan kapcsolatot kellene kialakítania a papnak, hogy viselkedésével, hitével, emberségével elfogadtassa magát, higgyenek az Isten által adott szavaiban.

Kevés jó lelkivezető pap van, segíteni kellene őket, hogy legyenek.  Ha nem él vissza a pap a helyzetével, rendesen Istent szolgálja, akkor biztonságot kellene neki adni, ne féljen, hogy elhelyezik, ha jó közösséget teremt, mert az tarthatatlan, hogyha valaki tíz-húsz év alatt összehoz egy rendes paplakot, a templomot tataroztatja, majd a hívőket összeszedni, tele van a templom stb., akkor elhelyezik valahova, kezdje elölről. Majd a helyébe tesznek egy olyat, aki mindent szétrombol, kiüríti a templomot. Nem értem, miért jó ez a püspöknek? Ilyet nem egyet és nem kettőt láttam, s beszélgettem olyan pappal is – már halott sajnos, nem kell keresni –, aki azért állt neki inni /ő maga vallotta meg nekem/ mert három plébániát és/vagy templomot tatarozott, s mikor kész volt, mindig kicserélték valami kedvencre, mindig elhelyezték valami romos helyre. Bármennyire is jó hite volt a papnak, de a kiszolgáltatottsága miatt ezt nehezen tűrte, megborult és italhoz nyúlt.  Ez teljesen érthető, elszomorító, hogy sok ilyen van. Tehát úgy érzem, a papság /aki nincsen földi rangban/ azonkívül, hogy Isten felkentje, nagyon kiszolgáltatott a püspök szeszélyének, s nem mindig a jóindulatának.

Nem beszélve arról, hogy anyagilag megéri-e nekik a küszködés? Vasárnap láttam az egyik budapesti plébánián, ahogy a gyertyák csonkig égtek. Elképesztő, s nem biztos, hogy van pénze gyertyára. Egyszer elbeszélgettem egy másik pappal, aki bemutatta nekem, hogy a vasárnapi pénzből, meg a különböző szolgáltatásokból – amiért pénzt kérhet – annyi jött neki össze, hogy fűteni már nem tudott rendesen, a minimális maradt, a gyertyákat sem tudta rendesen megvenni, ostyára mindenhogyan kellett a pénz.  Sokszor igen szorult helyzetben volt, ha néha nem segített volna püspökség, nem is tudta volna működtetni a plébániát. (Megjegyzem: Jeruzsálemben elkóboroltam a csoporttól – ami tilos – bementem egy mellék úti keresztény templomba, ami omladozott, kijött a pap, szó szerint rongyos volt ruhája, és annyira örült, hogy betévedtem, hogy megölelt. Utána nekem már mutogathattak bármit, kirakat volt.)  Nem vonzó a területi papság /nagyon nagy hit kell, hogy végig vigye…/, minimálbér, igaz, kap kocsit, lakást, néha segítenek rajta, és papi nyugdíjas házba is mehet.  Nem tudok mindent ebben a cikkben leírni, az egy tanulmány lenne. 

Menjünk feljebb, mivel a problémát csak részint érintem, a püspök és az áldozópap közötti rangokba (esperes, plébános, káplán). Az esperes nagyobb rang, mint a plébános, vagy a káplán. De még mind a nép közelében van, sokat tehetne. Az esperes szava sokat jelent az elhelyezéseknél, de sajnos nem mindig pártatlan.

Püspök, aki lehet: pápa, bíboros, érsek, megyéspüspök, segédpüspök. Nos kb. 2-3 éve voltam egy faluban misén, ahol a pap olyan volt, mint egy szívtelen gép. Közölte, neki nincs ideje megállni (ugye az emberekhez pár szót szólni…) négy miséje van: 45 perc és 15 perc, amíg a másik helyiségbe ér. Olyan összecsapott, lélektelen misét keveset hallottam, mint az volt, meg tudtam volna rázni!  Most meglepetésemre (barátaim mesélték) ugyanaz a pap, már egy éve püspök, ugyanolyan elképesztően nihil bérmálási beszédet mondott. Isten ezt látja, de a felettese, aki püspökké avatta, miért nem látta, mi motiválta? ( Most olvasom prédikációt tanít, hogyan kell  tenni, jaj, hova jutottunk?) Majd ilyen lélektelen gépek vezényelgetik a plébánosokat? Itt is csak éppen érintem az ideálisnak nem mondható helyzet elemzését. Igaz, sokat beszélgettem tisztességes, hívő, elfogadó püspökkel is – már Ő is halott –, de a papok közül sokan szidták. Nos hol az igazság?

Nagyot ugrok: a PÁPA! A népi mondás szerint a fejétől bűzlik a hal. Hát a jelen állapotunk szerint Ferenc pápa erre nagyon rászolgál, azt mondhatnánk, nagy részben tőle erednek a rossz dolgok, de ez a folyamat már előtte is elkezdődött, s valószínűleg már akkor is benne volt a keze. Az egész egyházi devalvációt egy „csoport” csinálja és ő, a Pápa – úgy érzem – egy báb a csoport kezében. Nem akarok konteókat alkotni, ha elolvassák – elérhető – azokat az irodalmat, meg a nem Pápa mellett szóló írásokat, és ha az egyiket és a másikat egymás mellé teszik, mindenkinek világossá válik, hogy a jelenlegi egyházi vezetés a Pápa irányításával a katolikus kereszténységnek egy tragédia.

Részemről katolikus keresztényként nem tudom elfogadni a tetteit, a teológiai hibáit, az Oltáriszentség előtt nem tud letérdelni, de egy ázsiai, afrikai embernek le tud hajolni, hogy megcsókolja a lábát. Sorolhatnám napestig a hibáit, hogyha ő nevezi ki a püspököket – és megy lefelé a bontás –, ő dönti el, hogy javaslatra ugyan, de kit kennek fel  püspöknek, csak az Ő szekerét tolókat fogja kinevezni, mert ha pl. ha erősen ortodox szemléletű lenne a jelölt, nem nevezné ki! Elgondolható, hogy a lefelé bontásban mivé lesz az egyház, s ez több, mint tragédia, így csak a Szentlélek Úristen mentheti meg az egyházat. Mégpedig most úgy tűnik, hogy a hierarchiától függetlenül megszólítva igaz hitű, kis csoportok alakulnak, akiket az Úristen önmaga vezet, mert a műve, a krisztusi műve nem veszhet el, még ha most úgy is nézi ki.   

            Nekünk a Krisztus alkotta megváltás művét, az evangéliumot, az örömöt, hogy Ő velünk van, adja át egyre erősebben. Egyre mélyebb istenhitre vezet, mély megértésre és nem arra, hogy a kinyilatkoztatás kora véget ért, hogy ne mondhassa el az Őt meghallgatóknak a mélyebb igazságokat. Ki parancsolhat az Úrnak, ki tilthatná meg, hogy értelmes lelkeket tovább tanítson, mert megértek rá? Az Úr mindenkor beszélget és az Úr velünk 30 éve beszélget, és még soha nem mondott olyat, ami ellentétes a Bibliával, de olyat igen, ami nincs benne /tehát tovább tanít/, vagy eddig nem értették, nem jól olvastak a sorok között.  

Mi Istentől kapott tudással, megértéssel szívesen segítenénk az egyházat, de ők ebből nem kérnek, azt nézik, hogy nők, meg világiak, nem azt érzik, hogy Isten emberei megosztanák azt, amit az Úrtól kaptak. Én azt gondolom, hogy az egyháznak fel kéne állni a posványából, vissza kéne állítani magát az őskeresztény szintre, és minden olyan embert, aki nem való oda, el kellene távolítani, és be kellene vonni olyanokat, akik tiszta szívvel csak az Urat szolgálnák. Nem szabadna nézni nemet, kort, nemzetiséget, csak azt, hogy Isten emberei vagy sem. Az Egyháznak nem bábokra, nem politikusokra, nem gőgre van szüksége, hanem Istenért dolgozó őszinte, akár meghalni is kész emberekre, akik az Úrnak tisztaszívű gyermekei és akikre számíthat. 

 

Pável Márta    Isten adta…

  LEGYETEK ÉBEREK…

Mi az olaj, ami fényben tartja a lámpát. Ennél az evangéliumi résznél az egyház nagyon sok mindent mond, de most  nem feltétlen azt követem.

Az olaj egy muníció. Amikor az ember megszületik, a hinduk azt mondják, hogy megfelelő számú lélegzettel születik. Azért mondják, hogy ne pihegj, mert ellélegzed az idődet. Ezért tanítanak a jógik lélegezni.

A muníció a lélek energiája, fénye. Mit csinálnak a balgák, ostobák? Meggondolatlanul tékozolnak. Azt gondolják, hogy az utolsó pillanatban  adni fog nekik valaki a saját  muníciójából?

Kérdés: El tudsz-e menni valahova szerezni olajat, anélkül, hogy ki ne csúsz az időből? Egy adott fény tartalmát, muníciót meg lehet-e növelni, vagy csak csökkenteni lehet? Azt gondolom, hogy időben végzett elmélkedéssel, Istennel való együttléttel, fény kéréssel az olajadat, muníciódat növelni lehet.  Ezt mutatja az is, mikor egy embert „fényezünk”, hogy nem ebből a munícióból adunk,  hanem amit közben pluszban Istentől imával kérünk. De nem úgy, hogy ostoba volt egész életében, semmit sem csinált, utána oda jön, bajba vagyok, mert „hirtelen” jön az Úr és akkor most adjál nekem.   Nem így működik a rendszer, mindenki azt gondolja, hogy elég lesz, ha az élete utolsó pillanatában megtér (sokan akkor sem…). Nincs idő játszadozni, nem lesz képes odáig eljutni. Lehet, hogy előbb meghal, mert elfogyott az a fénye, ami addig életben tartotta. Lehet, hogy kéne neki nyolcvan év, ahhoz hogy éljen, megtérjen, üdvözüljön, hogy az Istent magába fogadja, de elszórta a lehetőségeit, nem imádkozott, elmélkedett, nem tette az Istenhez a lelkét, nem töltögette fel magát, lehet, hogy csak negyven évig lesz elég, akkor elkezd haldokolni, és lassan, fájdalmasan meghal. Boltban nem tud venni muníciót, ugyanis ezért meg kell küzdeni.

Az emberek általában nincsenek tisztában magukkal, hogy mit csinálnak az életükkel. Nincsenek tisztában a „fényviszonyokkal”. Az egyház erre azt mondja, előrelátó-e vagy nem. Ha valaki belátja, hogy hogyan működik ez a rendszer, ez a világ, akkor belátja, hogy én ezt a kegyelmet el is tudom szórni, és a maradék  kevés lesz, célhoz nem futok be.

Érdemszerzés ideje az itteni életünk. Igaza van az egyháznak, mert ez időt lehet a muníciónak a növelése is felhasználhatnám, nem csak az elfecsérlésre.  Akit nem tud megragadni az egyház, belső hiánypótlásuk miatt megkeresik a szektákat, a pránanadit stb., mert az Isten a levegőben kicsi fénycseppecskéket/pránát  juttat , ha jól lélegzel, akkor egy kicsit tudod növelni vagy megtartani a muníciót. De így nem lehetséges annyit összeszedni, amennyi egy nagy szent, hazajuttató élethez szükséges.   Az érdemszerzés ideje sokszor előbb le fog járni, mint számítanak rá, mint kényelmes élete folytán kéne, ezért kellene fokozottan ébernek lenni. 

Ez a muníció a látáshoz is szükséges. Lásd, hogy közeleg az Úr, megérkezett és meglátni/ észre venni, hogy a te életed mire megy ki. Ebbe sok minden belefér; pl.  egy rendesen megélt házasság, gyerekek, állás, kocsi, de semmi luxus. Nem fér bele perverzió, olyan dolog, ami erkölcsileg kilengeti a világból. Az utolsó pillanatban nem adhatsz másnak, vezetheted, kikíséred, de ha sötétség várja, jobb ha elmész mellöle. Benne van a Szentírásban, hogy aki az utolsó órában dolgozott is annyit kapott, mint aki végig dolgozta a napot. De ez nem azt jelenti, hogy úgy üdvözült mint a nagy lelkiedényű szentek, de a lehetőséget megkapja, de érmeket nem szerzett, most nem zuhan meg egyből, hanem várják és „elintézik” vele amúgy a dolgokat.

Biblia azt mondja, hogy ostoba, aki elfecsérli az idejét, lehetőségeit, olaját. Az ember nagyon sokszor találkozik olyan emberekkel, akire nem azt mondom, hogy szimplán ostoba, hanem ennek a hússzorosát. Úgy érzem, hogy beforr a szám, minek beszéljek, ez annyira ostoba, hogy erre nincsenek szavak. A koskafeje, gőgje, egoja megakadályozza az előrelátást. Az ilyen az utolsó percben hiba rohan olajért. Elszúrta, konok, hitetlen lett, tagadásban élt. Ezekkel mit lehet kezdeni? Semmit.

Az adventi várakozás kapujába van ez a bibliai rész, hogy mindenki gondolkozzon el azon, hogy a meglévő fény készlete, muníciója milyen üzemben van, tele van, kitart-e addig míg számonkérésre megy? Elég lesz-e ahhoz, hogy fölfelé szálljon, vagy éppen haldoklik benne a lélek és megélheti az időtlennek érzett szétesést?  A betegségek rendszerint akkor jönnek amikor a lélek muníció/fény hiányában haldoklik.

Próbálkozzatok elgondolkozni azon - tudom ez a csoport (AQUILA) nagyon sokat töltekeztek, de elég hamar elengeditek, de szerencsére nem mindet, csak részben-, megvan-e a készség mindegyikötökben, hogy rendszeresen jöjjön és újra és újra feltöltse magát. Kérdés, ez egy nagy katarzis, betegség, háború kitörésekor elég lesz-e a mai „töltöttség”? Nekünk úgy kell megszilárdítani magunkat, hogy mi mindig világítsunk, akármi hullik az égből, nem szabad hagyni kihunyni a fényünket, ezt nekünk tenni kell. Ha megtesszük, akkor mi az isteni szót megfogadtuk, és nem az ostobák közé tartozunk, hanem az okosak közé.