Pável Márta SZERETNÉM A KATOLIKUS KERESZTÉNYSÉGET IDEÁLISNAK megélni!

 

Pável Márta

SZERETNÉM A KATOLIKUS KERESZTÉNYSÉGET IDEÁLISNAK megélni!

 

Olyannak, amilyennek Jézus Krisztus akarja. Kizárólag Istenért élő, földi dolgaiban az Úr Istent első helyen megélő, világító, jóságos lényeknek, akik nem hazudnak, s szeretnek.

Elvárások, vágyaink. Azok akik a nagy gyűjtőfogalomba tartoznak, ami az EGYHÁZ, azok közül senki sem élhetne magának, nem habzsolhatná a pénzt, a rangokat, nem lehetne érdekkeresztény (pl. akik a Kormányban forgatják a szemüket és „sportszerűen” állatokat ölnek, pénzt harácsolnak, gőgösek stb.). Nem lehetne semmi szinten szexuálisan aberrált, elfajzott, parázna. Tudnia kellene, mi az elég, mindenben Krisztust kellene követnie, s tudni kellene megkérdezni az Urat, mielőtt valami fontosat dönt, hogy megteheti-e. Ma köztük erről szó sincs – nem képesek rá –, legalábbis 99,5% nem!   

Honnan vannak az elvárásaim? Onnan, hogy mi, akik Jézus Krisztussal elmélkedésben kommunikálunk, Ő vezet minket, tudom, mit követel és mit akar elérni, tudom, milyen nehéz megtenni, de mi igyekszünk, igaz kisebb-nagyobb botlásokkal, de tennünk kell. Ha az Egyház – ahova tartozunk, ahonnan soha nem megyünk el, de megjavítani akarjuk… – ebben partner, s nem ellenség lenne, micsoda segítség és öröm köszönthetne ránk. Mostani tudásom és tapasztaltom szerint (alázatlanság és előítéletek miatt is) az Egyház képviselői nem képesek eddig eljutni, pedig ez a célja az egyháznak, nem a rang, nem a gazdagodás, a nagyképűsködés, hanem az alázatos szolgálat Isten ügyében, s kizárólag csak azért. Az Evangéliumot szigorúan, de mögöttes – nem ellentmondó – tartalommal lehet követni, az elmélkedésben kapottakat feldolgozni, beépíteni, sok szent tette ezt…s kibírták!

A mai egyházat a hierarchia irányítja, melynek 3 szintje van, ami végül a hívőkbe megy át, mint királyi papságba. Tehát a klérusnak (mind felszentelt pap ) durván három "szintje" van: 1. püspök, aki lehet: pápa, bíboros, érsek, megyéspüspök, segédpüspök. 2. fokozatú pap lehet: esperes, plébános, káplán 3. fokozat diakónátus.  A szerzetesek külön vannak.

Alulról, az egyszerű hivő oldaláról kezdem, a keresztény hívektől, és a hívőknél meglévő problémát felfelé fogom vezetni, mert a hívők közül kerülnek ki a papok. Elsősorban a szeretet legyen mindenki felé, arról ismerjenek meg minket, hogy igaz szívből, nem farizeusi módon szeretjük egymást. A szeretet lenne az alapvető dolog, ez az őskeresztényeknél is így indult. Tragikus, hova jutott a mai kereszténység…, pl., ha kimegyek a miséről, akkor látom, ritkán állnak meg az emberek csoportban beszélgetni, ha pedig megáll két-három öregasszony, akkor kibeszélik egymást. Többnyire nem a szeretet uralkodik a beszélgetésekben, hanem; ...nem hallottad…, láttad.., hogy néz ki..? Jaj, mit mondott … mit nem mondott az atya. Még mise után sem a felhőtlen szeretet uralkodik, és ez igen nagy baj. Közülük kerülnek ki azok, akik papok lesznek, ők nevelték így őket. Mára a hívők – sok okból – sincsenek lelkileg a csúcson és a pap, aki kikerül, olyan is lesz. Ez pont olyan, mint a politikus, a nép olyan politikust választ, mint amilyen ő maga, és olyan pap kerül ki a nép köréből, amilyen ő maga.  Vannak kivételek, igaz papok is vannak szerencsére, s remélem, többen lesznek. Az embereknek kiskoruktól fogva kellene a gyermekeiket úgy nevelni, dicsőség legyen, hogy papnak megy, de ma ez fordítva van. Annyira lejáratta magát a papság a liberális világ és a sötét erők markában, hogy inkább nevetség tárgyai lesznek a jövendő tisztelendők, pedig annak kéne lenniük. De ez ma nagyon nehéz, és ez a bajokból csak egy kis ízelítő volt. 

A diakónusok, akikről nem szívesen beszélek, mert csak rossz tapasztalataim vannak (biztos vannak jók is, csak még egyet sem láttam). Ők a hierarchikus periféria, a legalsó szint, de már „atyáztatják” magukat, az őskeresztényeknél ez szóba sem jöhetett volna. Szerintem nem azt teszik, amit kéne, papot játszanak kevesebb munícióval, viszont sokan nagyképűen viselkednek, sokszor vetélkedve a pappal. Ezt nagyon meg kellene rendszabályozni. Nemhogy javítanák azt az egyházképet, amit szeretnénk, ami ideális lenne, hanem rontják (pl. engem egy diakónus – aki plébániát vezet…- kioktatott, jegyezzem meg Jézus pontosan 2 méter volt. Hát… ez a szintje.)

Áldozópapság/plébános, akik ebben a kategóriában nem igazán ragosak, de tisztelendők. S ezzel semmi baj sem lenne, mert nem lehetne cél a rangkórság, hanem csak Isten szolgálata. Ha csak ez lebeghetne a szemük előtt, és a püspök is békén hagyná őket, lehet, hogy sokkal jobban tudnák tenni a dolgukat.  De a papok állandó szorongásban vannak, mikor helyezik el őket, s hogy ez ne következzen be, még megalkuvásokra is képesek, sajnos.  Az, aki valamiért nem tetszik a püspökének, nem az uralkodó széljárás felé tart, az úgy marad, ahogy volt, még esperes sem lesz belőle, hanem örök életében (jobb esetben) plébános, vagy káplán marad. Nem mintha baj lenne, de ők, miután nincs más, ahol előbbre jutnának, úgy érzik – sajnos úgy érzik – ezekért a földi rangokért küzdeni kell...  Gyakorlatilag az áldozó pap találkozik a legtöbbet a hívőkkel, mégis, ha jó egy plébános, és megfelelően korrelál a püspök vágyaival, elképzeléseivel, akkor az már nem plébános, hanem feljebb viszik és odatesznek helyette egy frissen végzett, vagy „valami van a füle mögött” papot.  Nagyon kevés olyan pap van, akit évtizedekig megtartanak egy helyen, hogy legyen ideje megdolgozni az embereket Isten ügyében. Vigyázni kellene a papokra, többet kellene velük beszélgetni, de nem unatkozó, magányos hölgyek céltáblájának lenni, nem szerelmesnek lenni beléjük, meg különféle vágykeltő dologba belevinni őket. Úgy kéne rájuk nézni, mint az ég küldöttjeire, akik nem követik a földi vágyaikat. A pappal való kapcsolat ne hiúságból, ne megszokásból, ne sznobérából legyen, hanem őszinte keresztény szeretetből, sok beszélgetéssel, ha kell vitákkal is. A hívővel olyan kapcsolatot kellene kialakítania a papnak, hogy viselkedésével, hitével, emberségével elfogadtassa magát, higgyenek az Isten által adott szavaiban.

Kevés jó lelkivezető pap van, segíteni kellene őket, hogy legyenek.  Ha nem él vissza a pap a helyzetével, rendesen Istent szolgálja, akkor biztonságot kellene neki adni, ne féljen, hogy elhelyezik, ha jó közösséget teremt, mert az tarthatatlan, hogyha valaki tíz-húsz év alatt összehoz egy rendes paplakot, a templomot tataroztatja, majd a hívőket összeszedni, tele van a templom stb., akkor elhelyezik valahova, kezdje elölről. Majd a helyébe tesznek egy olyat, aki mindent szétrombol, kiüríti a templomot. Nem értem, miért jó ez a püspöknek? Ilyet nem egyet és nem kettőt láttam, s beszélgettem olyan pappal is – már halott sajnos, nem kell keresni –, aki azért állt neki inni /ő maga vallotta meg nekem/ mert három plébániát és/vagy templomot tatarozott, s mikor kész volt, mindig kicserélték valami kedvencre, mindig elhelyezték valami romos helyre. Bármennyire is jó hite volt a papnak, de a kiszolgáltatottsága miatt ezt nehezen tűrte, megborult és italhoz nyúlt.  Ez teljesen érthető, elszomorító, hogy sok ilyen van. Tehát úgy érzem, a papság /aki nincsen földi rangban/ azonkívül, hogy Isten felkentje, nagyon kiszolgáltatott a püspök szeszélyének, s nem mindig a jóindulatának.

Nem beszélve arról, hogy anyagilag megéri-e nekik a küszködés? Vasárnap láttam az egyik budapesti plébánián, ahogy a gyertyák csonkig égtek. Elképesztő, s nem biztos, hogy van pénze gyertyára. Egyszer elbeszélgettem egy másik pappal, aki bemutatta nekem, hogy a vasárnapi pénzből, meg a különböző szolgáltatásokból – amiért pénzt kérhet – annyi jött neki össze, hogy fűteni már nem tudott rendesen, a minimális maradt, a gyertyákat sem tudta rendesen megvenni, ostyára mindenhogyan kellett a pénz.  Sokszor igen szorult helyzetben volt, ha néha nem segített volna püspökség, nem is tudta volna működtetni a plébániát. (Megjegyzem: Jeruzsálemben elkóboroltam a csoporttól – ami tilos – bementem egy mellék úti keresztény templomba, ami omladozott, kijött a pap, szó szerint rongyos volt ruhája, és annyira örült, hogy betévedtem, hogy megölelt. Utána nekem már mutogathattak bármit, kirakat volt.)  Nem vonzó a területi papság /nagyon nagy hit kell, hogy végig vigye…/, minimálbér, igaz, kap kocsit, lakást, néha segítenek rajta, és papi nyugdíjas házba is mehet.  Nem tudok mindent ebben a cikkben leírni, az egy tanulmány lenne. 

Menjünk feljebb, mivel a problémát csak részint érintem, a püspök és az áldozópap közötti rangokba (esperes, plébános, káplán). Az esperes nagyobb rang, mint a plébános, vagy a káplán. De még mind a nép közelében van, sokat tehetne. Az esperes szava sokat jelent az elhelyezéseknél, de sajnos nem mindig pártatlan.

Püspök, aki lehet: pápa, bíboros, érsek, megyéspüspök, segédpüspök. Nos kb. 2-3 éve voltam egy faluban misén, ahol a pap olyan volt, mint egy szívtelen gép. Közölte, neki nincs ideje megállni (ugye az emberekhez pár szót szólni…) négy miséje van: 45 perc és 15 perc, amíg a másik helyiségbe ér. Olyan összecsapott, lélektelen misét keveset hallottam, mint az volt, meg tudtam volna rázni!  Most meglepetésemre (barátaim mesélték) ugyanaz a pap, már egy éve püspök, ugyanolyan elképesztően nihil bérmálási beszédet mondott. Isten ezt látja, de a felettese, aki püspökké avatta, miért nem látta, mi motiválta? ( Most olvasom prédikációt tanít, hogyan kell  tenni, jaj, hova jutottunk?) Majd ilyen lélektelen gépek vezényelgetik a plébánosokat? Itt is csak éppen érintem az ideálisnak nem mondható helyzet elemzését. Igaz, sokat beszélgettem tisztességes, hívő, elfogadó püspökkel is – már Ő is halott –, de a papok közül sokan szidták. Nos hol az igazság?

Nagyot ugrok: a PÁPA! A népi mondás szerint a fejétől bűzlik a hal. Hát a jelen állapotunk szerint Ferenc pápa erre nagyon rászolgál, azt mondhatnánk, nagy részben tőle erednek a rossz dolgok, de ez a folyamat már előtte is elkezdődött, s valószínűleg már akkor is benne volt a keze. Az egész egyházi devalvációt egy „csoport” csinálja és ő, a Pápa – úgy érzem – egy báb a csoport kezében. Nem akarok konteókat alkotni, ha elolvassák – elérhető – azokat az irodalmat, meg a nem Pápa mellett szóló írásokat, és ha az egyiket és a másikat egymás mellé teszik, mindenkinek világossá válik, hogy a jelenlegi egyházi vezetés a Pápa irányításával a katolikus kereszténységnek egy tragédia.

Részemről katolikus keresztényként nem tudom elfogadni a tetteit, a teológiai hibáit, az Oltáriszentség előtt nem tud letérdelni, de egy ázsiai, afrikai embernek le tud hajolni, hogy megcsókolja a lábát. Sorolhatnám napestig a hibáit, hogyha ő nevezi ki a püspököket – és megy lefelé a bontás –, ő dönti el, hogy javaslatra ugyan, de kit kennek fel  püspöknek, csak az Ő szekerét tolókat fogja kinevezni, mert ha pl. ha erősen ortodox szemléletű lenne a jelölt, nem nevezné ki! Elgondolható, hogy a lefelé bontásban mivé lesz az egyház, s ez több, mint tragédia, így csak a Szentlélek Úristen mentheti meg az egyházat. Mégpedig most úgy tűnik, hogy a hierarchiától függetlenül megszólítva igaz hitű, kis csoportok alakulnak, akiket az Úristen önmaga vezet, mert a műve, a krisztusi műve nem veszhet el, még ha most úgy is nézi ki.   

            Nekünk a Krisztus alkotta megváltás művét, az evangéliumot, az örömöt, hogy Ő velünk van, adja át egyre erősebben. Egyre mélyebb istenhitre vezet, mély megértésre és nem arra, hogy a kinyilatkoztatás kora véget ért, hogy ne mondhassa el az Őt meghallgatóknak a mélyebb igazságokat. Ki parancsolhat az Úrnak, ki tilthatná meg, hogy értelmes lelkeket tovább tanítson, mert megértek rá? Az Úr mindenkor beszélget és az Úr velünk 30 éve beszélget, és még soha nem mondott olyat, ami ellentétes a Bibliával, de olyat igen, ami nincs benne /tehát tovább tanít/, vagy eddig nem értették, nem jól olvastak a sorok között.  

Mi Istentől kapott tudással, megértéssel szívesen segítenénk az egyházat, de ők ebből nem kérnek, azt nézik, hogy nők, meg világiak, nem azt érzik, hogy Isten emberei megosztanák azt, amit az Úrtól kaptak. Én azt gondolom, hogy az egyháznak fel kéne állni a posványából, vissza kéne állítani magát az őskeresztény szintre, és minden olyan embert, aki nem való oda, el kellene távolítani, és be kellene vonni olyanokat, akik tiszta szívvel csak az Urat szolgálnák. Nem szabadna nézni nemet, kort, nemzetiséget, csak azt, hogy Isten emberei vagy sem. Az Egyháznak nem bábokra, nem politikusokra, nem gőgre van szüksége, hanem Istenért dolgozó őszinte, akár meghalni is kész emberekre, akik az Úrnak tisztaszívű gyermekei és akikre számíthat.