Pável Márta Isten kegyelméből -- Jézus Krisztus szigorított…

 Pável Márta Isten kegyelméből

 Jézus Krisztus szigorított…

Az evangéliumot olvasva rájöhetünk, hogy az Ószövetséghez képes Jézus Krisztus nem megengedő, hanem szigorító.

A „Ne ölj!” parancsot egyenlővé teszi azzal, ha haragszol, a paráználkodás fizikai tényét egyenlővé teszi a gondolati paráználkodással. Jézus nem engedi, hogy engedékeny legyél, így is kezdi ezt az evangéliumi részt, hogy aki egy iótát is elhagy a szövegből, az a legkisebb lesz az összes közül.

Az ember nagyon hajlamos arra, hogy akár a tízparancsolatot, az evangéliumot, az egész Biblia tényét meghamisítsa, vagy sajátságosan értelmezze, és önmaga felé megengedő legyen.  De Isten azt mondja, hogy még egy vesszőt sem hagyhatsz el. Ebben Ferenc pápa élen jár – melegek házassága –, ő elköveti azt, amit Krisztus mond, hogy meg ne próbáld!

Isten nem megengedő, inkább az öléshez teszi hasonlóvá a harag szót. Nem visszafelé viszi a parancsokat, hanem még finomítja. Ő elvárhatta, hogy mivel fél millió éve van ez a sarzs; most már fejlődhettetek, nem vadállatok vagytok, cipőben jártok, ti kulturáltabb emberek lehettek (😊), így vegyük át még egyszer a parancsolatokat, elmondom nektek finomabban, miért vétkeztek.

A XXI. sz. visszament a nőt hajánál fogva húzkodó őskorba, annulálta a parancsokat, ő maga magának az Istene lesz, és ő csinál magának parancsokat. Ez nem működik. Ez több mint életveszélyes.

A zsidóknál könnyű volt ölni, pl. a szikáriusok fekete köpenyben jártak, ha valaki nem tetszett nekik, halálosan megszúrták, senki nem vette észre, hogy ők voltak. Krisztus tudja, hogy az ölés a haragvással kezdődik.

Szigorítás az is, hogy az „oktalan” jelző még elmegy, de a „bolond” nem. A bolond a gyehenna tüzére méltó. /Paráznaság: elhangzott múltkor egy vélemény, ha az asszony nem tudja, akkor az nem akkora baj…/ A gondolati paráznaság is paráznaság. Az ember nem állat, meg kell magát fékeznie, erre mondja a Biblia, ha megbotránkoztat a viselkedésed, szemedet a látvány, vájd ki. Ti láttatok már valakit a bűne miatt kivájt szemmel mászkálni? Ugye nem.

Veszedelmes világot kezdtünk élni.

„Ne esküdj hamisan…” Ugye nálunk mindenki esküt tett Istennek a sasságra, a papságra. Ha megszeged a közösségi szellemet, az alapelveket, amit az Isten elvár tőlünk, akkor te hamisan esküdtél. Sehogy se esküdj. Az eskütevés az Úr szemében igen nagy dolog. Ki az, aki köztünk hosszas lebeszélés után esküt tesz, majd a haveroknak, az egojának, a vérének él, hazudozik? Elmondom, az nem pap. Az Úr utálja a hazugságot. Belementünk abba a csapdába, hogy ha nem tartják meg az esküjüket, ezzel csak növelik a vétküket.  De akkor is, ha nem úgy tartják be, ahogy Ő kérte.

Az igen az igen, a nem az nem legyen. Senki nem szereti, mikor beszél valakivel, és osztani kell mi igaz, mi hamis, ha hazug az egész lénye.

Próbáljuk meg, ha annyira menni akarunk előre, tisztulni akarunk, meg akarjuk kapni azt a kegyelmet, hogy Isten súgjon nekünk, akkor lelkileg és erkölcsileg is egyenesedjünk ki, ne csapjátok be magatokat, engem, mást és mindenkit. Hanem legyetek becsületesek, őszinték magatokkal, lásd be: ezt csináltam, ez a bűn, itt és most rögtön, végleg abbahagyom.     

TI VAGYTOK A FÖLD SÓJA…

„Ti vagytok a Föld sója.” Az emberben felmerül a kérdés, hogy mindenki az, vagy csak az apostolok, vagy akiket úgy küldött ide feladattal, vagy akik közben felnőttek a feladathoz. A Bibliában erre nem ad konkrét választ, hogy ez ti vagytok, vagy nem.  Az ember szívesen mondaná, hogy ez a kollektív felelősség, hogy az egész föld népe, hogy ti vagytok a föld sója. A só apró dolog, kevés elég belőle, de jó ízt ad. Ebből az következik, hogy a

kiválasztottak lehetnek kevesen is, akkor is ők a föld sója, talán elég is lenne. Tudjuk jól, hogy ha egy étel sótlan, nem lehet megenni, de ha túl sós, akkor sem. Velünk ellentétben Isten ismeri a mértéket.

Ha valaki azt az ízt, azt a pluszt, azt az Isteni ízesítő erőt bele tudja magából vinni az életébe, és más emberek életébe is, hogy be tudja-e hinteni vele a földet, ez egy komoly tett, nagy feladat lenne.

„Ti vagytok a világ világossága.” Ez valamivel egyszerűbbnek tűnik, mert az Isten fényét kell világítani, és akkor mindenki világosságban él. Ha a lámpát meggyújtják, nem lehet eldugni. Az Isten belőlünk lámpást csinált, kitette a tartóra, hogy mindenki lássa, de ezt fel kell vállalni, és nem csak alkalmilag. Ha Isten világosságot adott, hogy szolgáljunk, azt   közben nem lehet elfújni, sem az ágy alá tenni. Nem lehet Istent cserbenhagyni, nem lehet süketnek lenni, úgy érezni, hogy zsenánt ezzel foglalkozni, nem akarják működtetni, mert a világ vonzza az embert Isten helyett.  (Láttunk a körünkben ilyet, mára nagy ripacs lett a világot választó illető.)

  Világítani kell, ez egyértelmű. Ha nekiállsz világítani, akkor többé már nem te vagy, az az ember mássá lett, átváltozott hétköznapi emberből, többé nem az, akinek eddig gondoltad magad. Sokkal több, másabb és elkötelezett, olyan dolgokat fog csinálni, amiről nem is gondolta, hogy megteszi. De az Úrért meg kell tenni.

Ha az Isten meggyújtotta a lámpánkat, akkor nekünk világítani kell. Mindenki próbálja meg ma az elmélkedésben megérezni a lángot, hogy ott a világosság, és nem az egyiptomi sötétség a miénk, nem az ego, az önzés sötétsége, hanem az a földöntúli fény, a mi részünk.