AZ ISTENT KERESŐK GYAKRAN CSALÓDNAK…

 

Pável Márta

AZ ISTENT KERESŐK GYAKRAN CSALÓDNAK…

 

Sokszor tapasztalt dolog, amiről az alábbiakban írok, hogy - most mindegy miért, az is, hogy ki hány éves -, egy ember ha azt érzi, hogy hinni akar  és keresne egy helyet magának, ahol elvezetik Istenhez, nem mindig működik.   Sorra kifordulnak a keresők az imahelyekről, a vallási csoportoktól, egyházakból, és csalódottan mennek el egy másikhoz. De nem mindig találnak, és jobb híján kreálnak maguknak egyfajta hitet, így az esetek nagy részében fel is adják a keresést.

Ezt a szomorú jelenséget elég régóta ismerem, sokan hozzám jönnek panaszkodni. Nagyon sok embertől megkérdezem, aki hozzánk jön, illetve kapcsolatba kerülnek velünk, hogy miért kezdett elmenni egy - számomra - nem nívós gyülekezetbe, valláshoz, egyházba? Ők elmondják, hogy bajaikban keresnek, bemennek például egy katolikus templomba, elmennek egy misére – ugye, gyerekkorukban a szülők általában hitetlenek voltak-, nem tanították meg őket semmire. Bemegy egy misére valaki, igazából nem sokat ért belőle. Tapasztalatként többnyire azt mondják, hogy a templom maga belül tetszik, a zene nem rossz, a pap ájtatos vagy semmilyen. A misén lévő emberek pedig nem törődnek velük, senki sem szólítja meg őket.

Volt egy olyan eset - csak egy példa -, akivel beszéltem, és azt mondta, hogy éppen válóperben volt, és vigaszt keresett. Isten eszébe jutott, de hol, hogyan találhatná meg? (Nem mondtam, hogy magában is kereshette volna.) Neki tér-időben élve, hely kellett, fix terület. Bement egy üres katolikus templomba, és a pap végig ment a templomon, rá se nézett, ő pedig úgy gondolta, hogyha akkor megszólítják, és elbeszélgetnek vele, akkor lehet, hogy ott marad. De nem, átnéztek rajta, hidegen fogadták, mintha ott se lenne a kereső….! A nő végül egy szabad egyházhoz csatlakozott, ami tele volt babonával, de ez van.

Nekem az a véleményem, hogy a papnak, s mindenkinek, aki Isten szolgálatára adta magát, mindig, minden eszközzel Istennek kell szolgálni, haza hívogatni a vándorló gyerekeit. Egyet sem hagyhatunk elveszni, ha a lény fájdalmában bemegy egy templomba, csak ül, tán belül zokog is, jó szó helyett hidegen fogadják, ez nem szeretet. Szerintem, ha egy pap, vagy egy hívő azt látja, hogy egy ember egyedül, fájdalmasan ül a templomban, akkor finoman oda kéne hozzá mennie, pár szót szólni, vagy bemutatkozni, megkérdezni segíthet-e? Ez lenne az első lépés, de nem elvonulni mellette. Miért? Hát, mert ez is a dolga lenne! 

Legalább 35-40 évvel ezelőtt volt, amikor egy munkatársam becsalt a maga egyházába a baptistákhoz. Én akkoriban teológiára jártam, hát elmentem, meg kíváncsi voltam (csaknem minden vallást végig látogattam akkoriban), hogy milyenek a más vallások, hogy összehasonlítást tudjak tenni. Hát, nagyon kedvesek voltak a baptisták, odajöttek, úgy fogadtak, mint egy családtagot. Erősen figyeltem, az egész szertartás nem hierarchikus, nem liturgikus volt, hanem családias, és különböző vallomások voltak, amik nekem gyermekdednek tűntek. A végén biztosították magukat, hogy máskor is elmenjek. Úgy éreztem, nagyon ragadtak, nagyon ott akartak fogni, azt éreztem, hogy olyan vagyok, mint akit bekentek csirizzel kevert mézzel, nem volt jó érzés. Utána rögtön berohantam egy üres katolikus templomba, és úgy éreztem, mint hogyha, fenyőfák között a fenyőillatot érezve, az ősrégi klasszikus hit erejét öntötte volna rám a néma templom. Én ebben a csöndben megnyugodtam, és valahogy lecsöpögött rólam ez a máz, amit a baptisták rám raktak. De ez az én véleményem, mert én úgy látszik, ilyen vagyok.

A baj a két szélsőség, amikor az egyik helyen a katolikus meg se szólítja, nem fog visszamenni, a másik pedig kissé erőszakosan, mindent megtesz, hogy ott maradjon. A hívő jelleme dönti el, ki fog győzni. Lehet, hogy egyik sem.

Megjegyzem, a papnak - szerintem - minden nap úgy kéne beszélni, mintha először látná az embereket, mert nem tudja, hogy aznap hány kereső ül a misén, öt, három, kettő ember? A kereső ember kritikus, legjobb helyre akarja magát tenni, de ha prédikáció gyanánt semmit mondó, ájtatos, régi frázisokat puffogtató szöveget hall, nem győzi meg. (Nagyon fontos lenne, minden temetésen is, hogy a beszéd lelkeket felgyújtó legyen, de ez sem így van, mert volt olyan, hogy sima polgári temetésen sokkal szebb, lelkibb beszédet hallottam, mint a papnál.) Ha a hinni akaró csalódik, nem fog többet oda menni, pont ezért kellene mindig a legjobbat adni magukból. Ismétlem, ha egy üres templomban egy addig ismeretlen ember ül, azzal szóba kellene állni, neki valami baja van, valamire vár, valami szeretetre, isteni jelzésre, amit lehet, hogy egy pap adhatna meg.  

Nagyon szomorú, amikor hozzám azzal fordulnak, hogy tudok-e valamilyen katolikus templomot mondani, ahova bemegy, és ott marad a fiatal. Meg kell, hogy mondjam, nem tudok mondani, mert magunk is váltogatjuk időnként a templomot, mert vagy annak örülünk, hogy olyan rossz a mikrofon, hogy nem halljuk a papot, de/és mégis voltunk, megáldoztunk, hallgattuk az orgonát stb.. Hívő katolikusok vagyunk, persze, hogy elmegyünk misére, de időnként eldöntjük, hogy többet oda nem megyünk, mert egy semmit mondó, a Szentlélektől nem sugalmazott prédikációt hallunk, aminek sok része még teológiailag is kifogásolható.

Szóval, azt kérdezik tőlem, hogyan lehet, hogy én, aki katolikus hittanár vagyok, nem tudok ilyet mondani. Hát, sajnos ez a helyzet, de vannak jók is, igaz. Mondhatnám Barsi Balázs atyát, csak többnyire nincs Budapesten, vagy egy pár falusi plébánost, vagy Keszthelyi Ferenc püspököt, de már meghalt, mondhatnám a Nyíri Tamás professzort, Szennai Andrást. Ők is meghaltak, akiket nagyon jóknak ismertem, sokat segítettek a hitben. Viszont én sem ismerek mindenkit, s nagyon örülök, ha az országban időnként rábukkanok egy nagyon jól működő templomra/papra. 

Azt gondolom, hogy az egyház tudja, hogy frissíteni, változtatni kéne, és pl. van ez az akció, hogy „Szólj be a papnak” vagy valami hasonló. Többnyire azt láttam, hogy előre megfogalmazott kérdések, amit a pap ír le, vagy a képviselő-testület, ez nem az igazi beszólás. Bevezettem a mi AQUILA csoportunkban, hogy hetente min. másfél órát az olvasottakból, az órai anyagból, a nem értettekből fel kell tenni kérdést és választ kapnak tőlem. Ha nem tudok válaszolni, akkor nem állok a helyemen. Nálunk nincs előre megállapítva, kérdezhetnek mindent, de akinek a templomba beszólnak, az legyen topon és vállalja, hogy mindenféleképpen kielégítő választ ad.  

Nem kellene az egyháznak félni a nyitottságtól, be kellene fogadni más, pl. keleti vallásokból olyan dolgokat, ami Jézus Krisztus tanítását, személyét, a megváltás művét, szentségeinket stb. nem sérti, de logikus magyarázatot kaphatnának (lásd Rahnernél), lehetne nyitott vita is.

Segíteni, szorgalmazni kellene az elmélkedő, misztikus csoportok létét, sokkal mélyebb hitet eredményezne, és kihúzná a padlót sok nem autentikus csoport alól. Ez főleg a katolikusokra jellemző, lásd Avilai Szt. Terézt, Pio Atyát stb.  akik ilyen misztikus életet éltek. Ez a többi vallásról annyira mondható el. Igaz, hogy a buddhizmusban is vannak meditációk, de ezek személytelenek; van egy olyan mondás, hogy ha szembe jön veled meditációban Buddha, öld meg. Azt értjük miért mondják, nem a formavilágot akarja hangsúlyozni, hanem a három dimenzión túli, transzcendens létet. Ez világos, de ezek alapok, ide el kéne vinni az embereket kiskoruktól fogva szisztematikus neveléssel, most ez nem történik meg.

Amikor felnőtt korában bajában vagy érdeklődése miatt, vagy, mert belül dolgozik az Isten, ráfanyalodik arra, hogy elkezdje keresni az Istent, akkor az egyháznak nem így kéne bánni a keresőkkel, hanem állandóan felkészülve, Isten szolgálatában várni, és adni magukat, hogy a hívő megtalálja a neki való vallást, hitformát, Istenképet.

Pável Márta FARIZEUSI HÍVŐK BABONÁS FÉLELME A MÉLYEBB ISTENHITTŐL

 

Pável Márta

FARIZEUSI HÍVŐK BABONÁS FÉLELME A MÉLYEBB ISTENHITTŐL

 

A félelem okát kellene először is tisztázni. Ha valaki emberi agyának, felfogásának kapacitásához mérten szembe tudna nézni azzal, amitől fél, és logikusan, sőt talán kívülről tudná nézni az életét, akkor ezek a belé ültetett farizeusi, babonás félelmek elmúlnának vagy csökkennének.

Azt gondolom, hogy a keresztények (s mások is…) nagy része babonás félelemben van tartva, amit nagyon helytelenítek. Azt kellene tenni, arra vezetni az embereket, hogy tudjanak beszélni Istennel, és akkor meg tudnák beszélni személyre szabottan, az ő körülményeiknek megfelelő tetteiket. Mivel a lélek örökéletű, így a hosszas folyamatában tudni kéne, mennyire logikus és mennyire állnak rá a kocka szabályok. Nem azt mondom, hogy szegjék meg a tízparancsolatot vagy bármelyiket, de azt mondom, hogy ha a papság – akik között nagyon sok – mocskos életet él, olyat, amit az ellenségemnek se kívánnék, nem hiszem, hogy szavaik autentikusak lennének. A hívőknél Isten kellene első legyen, hogy mit mond, esetleg második a pap. Igaz, Isten ki van iktatva (rossz hittantanítás miatt is stb.), de különösen elvárnám egy paptól, hogy azt tegye, amit hirdet.

A pap a katekizmussal összehangban azt hirdeti a szószékről, hogy nem áldozhatsz, ha első házasságodból nem választottak el egyházilag stb. Igaz, hogy másodszor is megházasodtál polgárilag, és itt van két gyereked, és jól élsz, de nem áldozhatsz, mert ez az egyházi törvény. (Csendesen megjegyzem, erről a Bibliában egy szó sincs, hogy nem áldozhat valaki, sőt áldozásról sem.) Őszintén megmondom, én ezzel nem értek egyet, mert itt nagyon nagy kérdés, miért vált el valaki, nagyon nagy kérdés az is, hogy hány évig él együtt valakivel tisztességben. Részemről biztos, hogy megbeszéltem volna Istennel:1. -hogy elválhatok-e? 2. -Ha elválhatok, akkor pedig áldozni fogok. Nem érdekelne az, hogy egyházilag elválasztottak-e vagy sem (mert ez főként pénz, kapcsolatok és sok egyéb tényező kérdése). Tudom, hogyan működik ez. (Teológián azon vigyorogtunk, hogy csak az nem válik el, aki nem akar. Mindig láttuk a kiskaput is.) Ismerek olyan embert, aki ugyanilyen kocka hívő volt, rákot kapott a sok bajtól, nem tudott elválni a férjétől, és amikor már X-szer utasította vissza az egyház a válásának a kimondását, akkor már egy évvel a halál előtt volt. Úgy halt meg, hogy az egyházzal együtt az Istentől is elhidegült. Mi értelme van ennek? Mi értelme van ennek a farizeusi gondolkodásnak, viselkedésnek? Ez nem Isten kapcsolat, ez egy habosított semmi, ami sehova sem vezet!

Isten nem azért van, hogy minket sanyargasson, Ő tudja, hogy minden embernek egyedi sorsra van, s ezt kettőjüknek kell rendezni Istennel. Másnak nem! Tudom, erre nem alakulhatnak egyházi szabályok, de mindenkit úgy kellene tanítani, hogy Istennel kommunikálni legyen képes. (Igaz, ez bizonyos anarchiához vezethetne, mert lelkileg sem eléggé intelligensek az emberek.) Persze ehhez nagyobb hit, alázat kellene, s önvizsgálat is, hogy a helyes lelkiismeret szerint úgy viselkedjen mindenki, hogy ne csapjon be senkit. Az egyház ebbe segíthetne, de jelenleg merev szabályai mentén visszatart, de nekik is úgy kellene élni, hogy hallgassanak rájuk, példát kéne mutatniuk, de nem negatív példát! Ha negatív példát mutatnak, akkor pedig ne kényszerítsék az embereket olyan szabályba, amit ők soha nem tartottak be. Azt gondolom, hogy a butaság az iszonyatosan negatív szerepet játszik az Isten és az ember kapcsolatában.

Ismert jelenség, hogy a farizeusok viselkedése milyen álságos az igaz hittel kapcsolatban. (Erről ugyan már írtam.) Viszont megfigyelhető, hogy a kocka farizeusok saját maguk gátjává válnak, mert nem engedik magukat továbbvinni. Megelégednek azzal, ahol tartanak, azzal a semmivel! Többször belefutok olyanba, hogy elsőre értelmesnek látszó emberrel elkezdek beszélni, amikor elhomályosul a szeme és látom, hogy belül van egy farizeusi kockafejűség, amit nem fogok tudni eltörni, és hamar föl is adom, mert már megtanultam, hogy ezekkel fölösleges foglalkoznom.

Miről beszélek? Amikor az ember egyre halad, hite mélyül az Isten felé, az egyre mélyülő megérésben kicsúszik a formavilágból, kicsúszik a nominalizmusból, kicsúszik a megfogható mindenből, és egy olyan területre kerül, ahol már csak a lelkek működnek. Mondhatná azt egy materialista vagy egy farizeus, nesze semmi, fogd meg jól, de ez a semmi több az itteni földi mindennél.

Amikor az ember eljut egy folyamatos haladásban egy olyan szintre, amikor fél szavakból megértjük egymást azokkal, akikkel együtt elmélkedünk, mégis ott a parancs: segítsük a többi embertársunkat. Viszont többnyire a többi embertársunkat lehetetlen segíteni, mert bezárt kockafejű farizeusok. Sőt ők még rágalmaznak is minket, s ők azok, akik azt gondolják, hogy ők járnak a helyes úton. Mi, akik nagyon haladunk Isten felé, mi vagyunk a gyanúsok és minket kell kiutálni, ugyanakkor alapvető fogalmakkal nincsenek tisztában, kérdéseik hét-nyolcéves szinten vannak. Mégis ezek az emberek úgy gondolják, hogy az övék a bölcsek köve, és minket nekik el kell ítélni. Jellemző a farizeusi kockafejűek gondolkodására, ha bemennek a templomunkba, nem tűnik fel nekik, hogy semmiféle szektás kép nincs, keresztút van, Jézus Krisztus szobra, képe, Szűz Mária, A. Szt. Teréz, Pio szobrai, képei, oltárai, és a templom tetején pedig kitett karral Jézus, aki jelzi, hogy mindenkit vár és behív a templomba.

Ez eddig nem is érdekes, mert mindenki a maga sorsának a kovácsa. Mondjuk annyiból érdekes, hogy az bánt minket, hogy nem tudjuk a többi embert – a butaságaik miatt – elvinni az igazi hit mélységeibe. Igaz, aki betéved, annak is nehéz dolga van, mert túl messze mentünk, és ha valaki azt hiszi, hogy egy ilyen kis laza klubba jön be, az nagyot téved. Itt viszont belép a gőg, eddig valakinek hitte magát a kis IQ 90-110-es szintjével, és közben elhangzik az, amit fel sem fog, hogy nem érti, hanem zagyvaságnak ítéli, és gyűlölködni kezd. Hát sajnos ilyen a világ. Nehéz embereket erre a szűk útra vinni, és megtartani, mert nem ez a divat, s lelkileg erősen leépültek.

Tudom, a misztikát művelők közt kialakult egyfajta beszéd/életmód/felfogás, aminek nincsen földi értelemben vett értéke, nincs pénzértéke, nem tudok érte kocsit venni, nem tudom halálosan tele enni magam belőle, innentől kezdve valóban nincs materiális, kézzel foghatóan olyan értéke, amit ma az emberek fontosnak tartanak. Ennyit látnak. Nehéz olyat találni, aki hajlandó lenne ehhez a nagyon kemény és már „elgalapozott” úthoz csatlakozni, sőt ahogy mélyülnek a dolgok, inkább kifelé mennek az emberek, mint befelé. Ez nagyon szomorú, hogy a világ alapjában még nem érett meg erre sem. Avilai Szt. Teréz azt mondta elmélkedésben: nem leszünk sokan, de nagyon kemények… hát ez sajnos igaz lett.

Utunk során az ember különböző olyan tudásokat kap meg, amit valószínűleg más nem nagyon tud, de hogy nem tanítják, az biztos. Az ember mégis azt gondolja, hogy elgondolkodhatnának azon, ami a Bibliában van, hogy ketten lesznek a mezőn, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják, ezt akkor nagyon érdemes lenne rettenetesen komolyan venni az embereknek. Szerintem nem is értik ennek a súlyát. Azt gondolják – eléggé eltévedve –, hogy mindegy, hogy mit csinál valaki itt, majd a jó Isten kegyelme megsegíti, a protestáns világ hatására is elég könnyen veszik a dolgot, hogy majd a hit üdvözíti őket.

Az elmélkedő ember láthatja, hogy milyen iszonyatos éles szelekció megy, és hogy különböző lelkeknek a képességei (lelki edényei…), már a halálban más-más helyzetbe teszi őket. Sokan nem értik, tán nagy eszükkel zagyvaságnak is tartják, amit mondok, de ez az ő bajuk, nem az enyém. Viszont igaz, ez az olvasmány nem mindenkinek való, nem mindenki értheti meg a maga mélységében. Nem győzőm eléggé hangsúlyozni, hogy még komolyabban kell venni az ember lelki fejlesztését, mint eddig vették, mert ez egy halálosan, véresen komoly dolog.

Ismétlem, biztos, hogy a többség nem is érti, hogy miről beszélek, de nem adom fel. Sokan kérdezik, mit érdekel engem a zárt lelkű ember sorsa, hát… sajnos logikámon felüli  emberszeretetem. Ha a logika mentén haladnék, azt mondanám, hogy mit akarok én ezektől, mit foglalkozom velük – csak vicsorogva támadni fognak, ami igaz is –, de hát sajnos nem egészen így van, mert mindenkiben Isten lelke van, ha Ő meghalt értünk, én, a senki, hogy differenciálhatnék.

Sajnos a multiverzumokhoz képest mi, emberek erősen kis senkik, kis elmaradottak vagyunk, nem lehetünk büszkék, csak arra, ha Jézus Krisztus kezét megragadva ki tudunk innen kerülni. Mivel bennünk van affinitás Istenhez – ez a szerencsénk –, e szerint kellene élni, meg kéne valósítani, amiért itt életet kaptunk. Sajnos ezzel nincsenek tisztában az emberek.