Pável
Márta
ADVENT KÖZELEDTÉVEL … A SZABAD
AKARATUNK problémája, TRAGÉDIÁJA
( Előzetes a
decemberi AQUILA Magazinunkban megjelenő cikkből)
Tapasztalatból
tudom, ha egy cikket úgy kezdek , hogy ’Isten’, akkor az emberek fele el sem
olvassa. A szabad akarat fogalma még elfogadhatóbb, ezért adtam ezt a címet. Habár
az csak a konklúzió. Nem mellőzhető, hogy Istentől származó lelkek vagyunk, és különösen
fontos kérdés a léte.
Minél jobban irodalmazok a szabad akarat kérdésében, rá kell jönnöm, hogy a többségnek nincs annyira helyén ez a fogalom, mint ahogyan magam vélem. Többségi vélemény szerint, mi nem tehetünk arról, amit teszünk, mert szerintük vagy az agyunk döntött előre valamiféle mechanizmus alapján, vagy lelki robotok vagyunk, stb. De amit most írok, azt kevesen képviselik, pedig szerintem ennek van logikus értelme, különben akármit is tehetnénk, mindenféle retorzió nélkül, s ez nem igaz.
(Ez
az alábbi idézetekből is kiderülhet.)
Mivel
Isten saját magát nem kötheti meg, nem tagadhatja meg a szabad akaratát, mivel belőle származó
lelkek vagyunk, így a saját szabad akaratát nem veheti el tőlünk sem. Ergo a lélek,
ami miatt élünk, ami bennünk van - ezért vagyunk halhatatlanok is -, felelős is
azért, amit döntött. Igaz, így mi ki vagyunk vetve a saját szabad akaratunknak,
a mindent belátó gondolkodás, meglátások hiánya miatt.
Pár idézet: „A Kozmosz akaratának megfelelően
vagyunk, és az irányít minket... csak marionettfigurák vagyunk, mechanikus bábuk.” Konsztantyin
Eduardovics Ciolkovszkij
Ha
itt a kozmosz alatt akár Istent is érthetnénk, akkor sem vagyunk mechanikus
bábuk, habár jobban járnánk, mint a saját torz döntéseink nyomán élni.
„Az
ember, bárki legyen is, mindig és mindenütt úgy szeretett cselekedni, ahogy
akart, nem pedig úgy, ahogy a józan ész és az előny parancsolta; akarni pedig
akarhat bárki bármit, tulajdon érdekei rovására is.” Fjodor Mihajlovics
Dosztojevszkij.
Szerintem itt a lényeg, érdekeink ellen teszünk, és ehhez van szabad akaratunk,
de fordítva is igaz. Pont ezért van a Miatyánkban: ’legyen meg a Te akaratod…’, mert Isten
tisztában van vele, mire vagyunk képesek, hogy lehetünk önsorsrontók.
„Az
emberek szabadoknak tartják magukat, mert hiszen tudatuk van akarásaikról és
vágyaikról, az okokról pedig, amelyek vágyakozásra és akarásra késztetik őket,
mivel nem ismerik, sejtelmük sincs.” Baruch Spinoza
Azt
kell mondanom, ez sajnos igaz. A
késztetés, az igazi valónk nagyon rejtett, s éppen ezért semmi okunk sincs
tagadásara, egora, sem Isten felé az ökölrázásra.
Megdöbbentő
volt, amikor a pszichológus lányom mondta, hogy minden ember azt hiszi magáról,
hogy ő a legjobb, legtökéletesebb, és hogy a legfőbb az emberek között, stb. Ezt akkor én kicsit túlzásnak vettem, és azóta
így szemlélem az embereket, hogy tényleg ezt gondolják-e magukról. És igen, valóság
lehet, mert a legprimitívebb ember is a legokosabbnak gondolja magát, úgy is
nyilatkozik, viselkedik, pedig őrjítően látszik a különbség az egyének között. Csak az tudja ezt a téves „gőgőt” megakadályozni,
ha alázatosan felismerjük a helyzetünket, hogy mi milyen pozíciót töltünk be
itt az életünkben. A másik pedig az, hogy az ember elgondolkodik a viszonyokon,
ami közte és a végtelen Isten közt van.
Ha
rájön az ember, és úgy is viselkedik, hogy porszem, hacsak a három dimenziós
csillagos eget, a Tejútrendszer szélén
lévő bolygónkat nézi, ami igazából egy
kis mákszem, azon élünk kb. 7 milliárdan, meg sok más lény is, akkor ha reális lenne,
kissé összemenne a gőgje.
De
honnan lehet ez a beképzeltség? Azt merem gondolni – igaz, iszonyú messze vagyunk az abszolút Istentől,
de mégis - Tőle, onnan hozhatott ez nagy öntudat, amit a távoljárás homálya, a lebutulás, stb.
bevont, eltorzított lett és gőggé
alakult. Másképpen megmagyarázhatatlan, hogy a lelkes lényen látszik, és azt
képzeli egy olyan hatalommal szemben, aki végtelen, mindenütt ott van, hogy
megteheti a lázadást, az engedetlenséget, a hatalmasra nőtt egot. S ez még csak a hármas dimenzió, de az összes
többi dimenzióra is áll, olyanok vagyunk - egy hasonlattal élve –, mint egy végtelenített
arany pudingban lévő mákszemek vagy mazsolák, s mindenütt, két ember között is
ott van a teljes lét = az Isten. Így az Isten pontosan ezért
érzi, mi mit gondolunk, mert állandóan körülölel minket, tehát mindenkinek
minden rezdülése számon van tartva, mert mi ebben a végtelenített Fényben, mint
mazsolák/mákszemek benne vagyunk. Mielőtt a másik felé kinyúlnánk a kezünkkel, közben
át kell haladnunk az Isteni erőn / a léten, Ő tehát minden rendülésünket,
örömünket, bajunkat észleli. Érthetetlen, miért kell újra és újra elmondani, hogy
Isten létezik, hogy éljék rendesen ezt a rövid ideig tartó életet. Mindent elszúrhatnak,
mert nem az a világ, nem az az ego, akit tévesen értelmeznek. Mindenki a
végtelen részéhez tartozik, akármilyen primitíven is éli meg. Mivel minden
mindenre hatással van, nincsenek elszigetelt világok, mindenkinek úgy is kéne
viselkedni. (Itt most nem térek ki az alacsony rezgésűek károkozására.)
Nem
csak így advent elején kellene az embereknek magukba szállni, amikor két nagy ünnepkörben mindig „hamut szórnak” a fejükre, meg rorátéra, meg egyebekre járnak, pár nap, és elfelejtik, majd
húsvét előtt, a nagyböjtben ismét előveszik az ájtatos képüket, és ezt évente
kétszer megismétlik. Nem tetszik Istennek ez a link, feledékeny viselkedés.
Életükben
közben semmi nem változik. Mi lenne, ha nem kéne se adventet, se nagyböjtöt
tartani, hanem állandóan ott lennének abban az Isteni létben. Tudatosan –
félelem nélkül - engednék magukat Istennek
átjárhatóvá válni, hogy áthassa őket is, mivel Isten tökéletes, mivel Isten nem
akar rosszat, nem is akarhat. Semmi bajuk sem lenne, ha teljesen átadnák Neki a
szabad akaratukat, és esetleg amíg a földön vannak, szolgálnának a többi
emberért, hogy az alvókat is fölébresszék. Nem lenne semmi baj, mert a bajokon
már túllépnének, mert a Végtelent engedték magukba, elfoglalhatta őket is. Tudom,
ezt most nem sokan értik meg, sokan hülyének tartanak, tudom, de ez engem nem
érdekel, mert ez az igazság, ez a valóság. Végre fel kellene az embereknek
ébredni, és ezt az adventet végre egyszer komolyan, nem hullámozva, nem
színészkedve (sehova sem vivő koszorúkat gyártva), nem külsőségekben, farizeusi
módon megélni, hanem igazán átadni magunkat Istennek.
Hány
éve nem tették meg? Most itt az idő, ez lenne végre az igazi cél.
