NŐK ÉS AZ EGYHÁZ
(Pável Márta)
Ismét olvasható, hogy többszöri civil ostrom
ellenére az Egyház megállapította, hogy miután a diakónusság is papi rend,
innentől kezdve a nőnek semmi helye ott. Nem lehet nőket diakónussá se, nemhogy
pappá szentelni.
Tudom, hogy kár velük vitatkozni, mert a maguk 2000
éves konzervatív érdekeik/érveik megvannak, mégis szeretnék 21. századi szemmel
nőként gondolkodni a papságról.
Induljunk ki onnan, hogy mindenkiben Isten
lelke van, most mindegy, milyen módon került bele a lélek (teremtéssel,
kiválással stb.). Ez dogma: halhatatlan a lelkünk, ugye ezért van halál utáni
életünk is. A lelkünknek nincs neme, miután az Isten lelke sem férfi
vagy nő. (Az, hogy férfiként testesült meg köztünk, annak az volt az oka, hogy
akkoriban a zsidók körében a nő olyan asszonyállat-féleképpen szerepelt, és nem
voltak jogai, így nőként semmi esélye sem lett volna, hogy meghallgassák!)
Istentől való a lelkünk, és az, hogy most milyen nemű testben van, az
másodlagos, ahogy az is, hogy a testünk milyen kvalitású energiákkal működik, bár
lehet, hogy titkon ezzel is problémájuk van.
Aki pap akarna lenni, az nem a test miatt szeretné,
hanem a lelke vonzása, Isten meghívása parancsolja így, hogy szolgálatot ilyen módon
teljesítsen. Akár férfi, akár nő! Megjegyzem – tudom –, sokakban felmerül az
ellenállás, minek foglalkozzanak a továbbiakban olyanokkal, akik mereven
ellenállnak, és ezért jobb híján megteremtik a maguk lehetőségeit, akár az
Istennel karöltve is. Ugyanis, ha Isten vonz, és az emberi lélek és Isten
összekapcsolódik, nincs joga senkinek sem megakadályozni, hogy meg legyen az,
amire az Isten noszogatja. Senki, de senki sem állhat az Isten és az ember
közé, még az Egyház sem, mivel a halál után csak ők ketten lesznek egymással
szemben – s mivel szabad akarata van az embernek –, nem mutogathat senki másra,
a butaság, a félelem, a lustaság stb. nem mentség.
Igaz, hogy a hierarchikusok, nemcsak lelki,
hanem materiális szervezet is, s mint Egyház magának kitulajdonította a jogot, hogy
ki lehet pap, ki nem, illetve kit ken fel, kit nem, s ez nagy
különbség.
De, ha távolabbról megnézem, egyéb szempontok
is felmerülnek. Vannak különböző irányzatok, csoportok, amelyek a nők felszentelésének
az akadályát főleg abban látják, hogy félnek attól, hogy nem változik át az ostya
és a bor Krisztus testévé és vérévé, merthogy azt a mozdulatot, szavakat
utánozzák, amit Krisztus mutatott – Krisztus férfi volt –, és félnek attól,
hogy, ha női energiákkal azt a mozdulatot teszik, az nem ugyanazt jelenti.
(Ebben lehet egy kis sámánisztikus babona is.) Tehát mozdulat és szó együtt, és
a hívők/pap akarata/ vágya az, amiknek hatására átváltozik... Viszont ez nem
ilyen egyszerű, mert sokkal több, de nagyon hosszú lenne a cikk. (Nem merem
leírni, hogy elmélkedésben Jézus Krisztus ezt hogyan magyarázta meg, mert akkor
teljesen felesleges lenne a nők és férfiak megkülönböztetése, de ez senkit sem
érdekel, el sem hiszik, nem baj, ez van, és kész.)
Szememben a félelem, a konzervativizmus, ergo
rugalmatlanság, beszűkültség, és dolgok nem egybelátása így együtt, nagyfokú gyengeségnek
tűnik. Igaz, hogy az emberben a női és a férfi energia, a vibrálása/frekvenciája
stb. más, de a lélek az egy, és minden emberben egy. Gyakorlatban láthatjuk,
hogy a férfinek sem passzol mindig ez a papi feladat, és rengeteg sok bűnt
elkövetnek, amit nem szeretnék itt ismételgetni. Az is igaz, hogy ha nők és férfiak
vegyesen lennének az Egyházban, akkor ott nem tudom, milyen félelmet okozhatna bennük
a szexuális keveredés. De ez is a gyengeséget mutatja.[1]
Ha az Egyház is tudná, hogy akiket felszentel –
és tök mindegy, hogy nők lennének vagy férfiak –, mit fognak csinálni, hogy bízhat-e
bennük, akkor ez nem lenne probléma. De pillanatnyilag nem tudja, és a félelem
és a gyengeség innen is eredhet, szerintem.
Sajnos egyre kevesebb a pap, és akik vannak,
azok is leterheltek, innentől kezdve a helyzet nem javulni fog, hanem romlani.
Át kéne dolgozni az egész rendszert, kinyitni a nők előtt is a papság – nem csak
diakónusság – felé az ajtót, mindenféle félelem nélkül. Isten bízik az emberben,
az Egyháznak is kéne. Lehet beszélni Istennel elmélkedésben lélektől lélekig,
így a kérdésre Ő válaszolna, elmondaná, hogy nők is lehetnek papok, sőt! De ma ezek
is zárt ajtók, hiába rázom, hiába próbálkozom, semmi eredménye. Az, hogy minek
néznek, már rég nem érdekel. Isten és az ember…, közöttük minden más akarat
sallang.
Sürgősen változtatni kéne, mert egyre inkább
terjed a mohamedán vallás, és sok más önmegvalósító elképzelés is. Pontosan a
konzervatív zártság miatt nő az
elszakadók száma. Vissza lehetne hozni az
embereket, csak nagyon rugalmasan nyitni kéne. Miután lelkes lény az ember, és
nem csak férfi vagy nő, akik Isten egyenrangú
gyermekei, ezért nem kéne sem az államnak, sem az Egyháznak, sem senkinek
különbséget tenni férfi és nő között, mert a két fél az egy gömb, és az
emberiség így teljes, és a gömbnek az egyik felét nem lehetne uralkodóvá tenni
a másik fölött.
A nők saját szemükkel nézik a valóságot, úgy,
ahogy mi, férfiak nem tudjuk látni. Egy nő másképp lát egy problémát, másképp
lát bármilyen dolgot, mint mi, férfiak. A kétféle látásmódnak ki kell
egészítenie egymást, és fontos, hogy a megbeszéléseken ott legyenek a nők. – Ferenc pápa
[1] Megjegyezném,
amikor hittantáborban egy nagy teremben aludtak a lányok és a fiúk együtt, én
bíztam bennük, hogy semmi szexuális dolgot nem fognak egymással tenni a 12-16
évesek. Nem is tettek! Ugyanakkor az apácának, akinek elmondtam, fölállt a haja,
és azt mondta, hogy válasszam szét a termet fiúkra meg lányokra. Az apácának szót
fogadva, én a terembe hosszában felraktam egy függönyt, hogy legalább ne lássák
egymást. Reggelre mit láttam? Földobták a függönyt a plafonon lévő vasszelvényre,
és ugyanúgy voltak, mint eddig, és jót röhögtek. Előtte is mondtam nekik, nem
én találtam ki, és többet nem is próbálkoztam vele, s igazuk volt. Miért van ez?
Azért van, mert én tudom, hogy kiket neveltem, és hogyan, nem félek, bíztam bennük,
tudom, hogy akiket tanítok, mit fognak csinálni.
