Isten az érettségin

 12 évvel ezelőtt megéltem valamit, amit csodaként tartok számon. Nem nagy ügy, de a lelkemre nagy hatást gyakorolt, és szerintem ez a csoda lényege.

11.-es osztályos koromban előrehozott érettségit csináltam több évfolyamtársammal együtt fizikából. A szóbeli napján az iskolában a többiekkel együtt várakoztam és izgultam. Kicsit becsuktam a szemem, és próbáltam átgondolni, amit az akkor még új hittanáromtól, Mártától tanultam. Ekkor keresztülsuhant bennnem egy érzés, hogy én mindent elkövettem, hogy ez a vizsga jól sikerüljön, és hogy innentől nyugodtam Istenre bízhatom az ügyet, semmi értelme sincs izgulni. Ez nem egy racionális következtetés volt, mert akkor valószínűleg nem múlt volna el az izgalom, maximum egy kicsit csillapodott volna, de ebben a pillanatban teljesen megszűnt minden izgatottságom. Béke öntötte el a lelkemet, és tökéletesen meg voltam róla győződve, hogy Isten velem van, és minden más lényegtelen. Elkezdtem a többiekkel foglalkozni, nyugtatni őket. Közben megbeszéltük, hogy ki melyik tételt szeretné húzni. Én bármelyik tétellel boldogultam volna, de volt egy, amihez a legtöbb lexikális tudás kellett, cserébe még kísérletet sem kellett hozzá csinálni. Na ezt a tételt én különösen alaposan megtanultam, tudtam, hogy ezzel el tudnám varázsolni a tanárokat. Ezt mondtam is a többieknek. Sejthető, hogy ezt a tételt húztam ki. Örültem neki, de igazából nem voltam meglepve, tudtam, hogy Isten visszaigazolta azt, hogy a béke valóban tőle jött, nem valami szokásos pszichés állapotba kerültem, hanem valóban kegyelmet éltem át.

Talán átment a mondandóm, de azért szeretnék még kihangsúlyozni valamit. A rákövetkező évben szintén fizikából emeltszintű érettségit csináltam, és a felvételimben ez volt a pontadó, a másik igazából nem számított. Tehát Isten csodájának nem az volt a lényege, hogy bejuttatott egy egyetemre, hogy max pontos lett a szóbelim. A csoda az volt, hogy éreztem Isten jelenlétét, ami annyira betöltött, hogy felemelt a pitiáner izgulós természetem fölé. Illetve az ezzel járó tanítás: ő mindig itt van és vigyáz ránk; nekünk meg kell csinálni a saját dolgunkat, és keresnünk kell az ő békéjét, át kell adnunk önmagunkat, hogy minden az ő akarata szerint legyen, mert ő a jó, tehát az ő akarata a legjobb a számunkra is és a környezetünknek is. Ez a hozzáállás olyan békét ad, ami hatalmas erő. Az, hogy még a kedvenc tételemet is kihúztam, az már csak egy megerősítés volt, hogy ne kételkedjek abban, amit amúgy is éreztem, hogy ez valóban transzcendens élmény volt, hívhatjuk csodának, kegyelemnek, tanításnak, vagy bármi másnak.

Ilyen élményeket kívánok mindenkinek a következő esztendőre!

Szeibert Márton