Temetői gondolataim

 Pável Márta

Temetői  gondolataim

Mászkálok a hulló, sárguló, a pirosló a falevelek között enyhe szélben, s jókora melankólia vett rajtam erőt.

Mindig felteszi magának az ember a kérdést, miért fáj az is, aki 20- 30 éve elment? S mennyivel erősebben, szinte kibírhatatlanul fáj az, amikor rövid ideje távozott sírjánál állunk. Mi az a szaggató érzés a szívünk táján? Lehet, hogy magunkat is siratjuk, akik mindnyájan a követni fogjuk azokat, akiket most virággal, égő gyertyával tisztelünk meg és így emlékezünk rájuk?

A kezünk a keresztjükön, és egyre élesebben rájuk gondolva visszavonhatatlanul felismerjük az élet mulandó, számunkra is. Legalább egy évben egyszer szembesülünk azzal, hogy mi is ugyanoda fogunk kerülni, ahova ők.

Mi is az éltünk célja?  Az itt világosan kiderül, hogy nem a fogyasztás, ITT MOST láthatjuk mekkora területet tudhatnak ideiglenesen magukénak. Ha szólítanak, ha lejárt a mandátumunk menni kell, mindent itt hagyva. Torkunkat szorongató keserűség, miért van mindez?

Eddig, míg az hittük élünk, mindent meg akarunk élni, ugyanakkor felmerül bennünk a kérdés; éltünk-e igazán? Újra és újra előjön a kérdésünk, miért fáj ennyire a halottak eltávozása, miért zokog a szívünk, amikor már nincsenek velünk, nem élhetünk meg együtt jót és rosszat? Velük vagyunk? Már fizikailag nem, lélekben igen, de ezt nem sokan hiszik.

 Ilyenkor fokozottan megtapasztalják az egyre hevesebben rájuk törő magány érzését. Igen, ha csak emberben bízunk, ő meghalhat, az örök, aki mindig velünk van egyedül az Isten! Magányt szenvedünk, ha Isten nélkül élünk.  Csakis Istenben lehet örök vigaszunk, más nincs! Időlegesen embertársainkkal lehet némi vigaszunk, akiket szeretünk, akikkel megosztottuk a sivár földi létünket, de nem mi rendelkezünk a lényekkel, s tudat alatt is tudjuk, ez csak időleges, elmúlik... Külön sorsuk van, és mi csak annak örülhetünk, hogy ismertük Őket. El kell  engedni a megholtakat is, nem a miénk a lény lelke, hanem Istené, a teste földben, a többi, ami halhatatlan továbbment. A temetőben a levetett földi ruhájuk/a porladó testünk maradt csak, de lelkük él!

Nem szabad a még testbe élőknek arra rámenni, belebetegedni, hogy egy szeretett lény távozott, aki soha nem volt miénk, hanem Istené! Így  mi ha Isten felé fordulunk, akkor az is benne van Istenben, akit eltemettünk. Nyugodtan elmondhatom, mindenki valós istenkép nélkül árva!  

Temetőben járva mennyi elárvult, magányosan kóboroló embert látunk. Ha  belenézünk a szemünkbe, valami szívszaggatóan elárvult kép nézz vissza. A temetőben találkoztam   egy idősebb  szakadt ruhájú férfival, aki kidobott koszorúkról szedte le a fenyőágakat. Elkomorulva néztem, a temetőbe valakihez viheti ezeket. Nem hiszem, hogy ennyire skót lett volna, inkább nagyon szegény, hogy kukából szedte ki a fenyőágakat és ki tudja honnan a virágokat, de mégis úgy érezte, hogy ki kell menni a temetőbe. S akárhonnan szerezte, oda kell vinni valakihez. Mindez szomorú, és szép is egyben. 

 Mindebben   ami nekem a legszomorúbb az, hogy Istent tagadják, sőt aki erről ír megszólják,  sokszor nem elfogadott, mint a napokban megkaptam szégyenletes vagyok a hitem miatt!  Közben a depresszió, a pótszerek alkalmazása dívik Isten helyett. S nem veszik észre ezt a magányt, ezt az egyedüllétet, ezt a rosszul megért életet maguknak okozzák az emberek. Imádkozzunk együtt az eltávozottakért.

Egy szép sírfelirattal fejezem be-:

"Miért sirattok? 
Isten arca volt, mely simogatóan reám hajolt, 
S én mentem , most fényözönben élek 
És nem vagyok más, csak tisztuló lélek! 
Ha emlegettek, köztetek leszek, 
De fáj, ha látom hulló könnyetek. 
Ha rám gondoltok, mosolyogjatok, 
Mert én már Istennél vagyok."