In memoriam XVI. Benedek pápa

 Rizmayer Péter

In memoriam XVI. Benedek pápa

Magam is meg meglepődtem, mennyire mélyen megdöbbent, megvisel, hogy meghalt XVI. Benedek pápa. Úgy érzem, mintha elatyátlanodott volna az egyház, hirtelen. Az is érdekes, hogy ahogy nézem a médiát, olyan, mintha eddig – gondolom elsősorban a lemondása miatt – elfátyolozva élt volna közöttünk, de most, a halálával, ez a fátyol leszakadt, és most már szembe lehet, szembe mernek nézni azzal, hogy ki is volt ő valójában. Őt tekintem igazi földi pápának. Ami legjobban megragadott benne, az a szeretet, és egyben folyamatos törekvése a szeretetre. Láttam benne a tudóst, aki Istennel beszélve, az égre koncentrálva írja a műveit, gondolkodik, igazi, az lelkek számára értékes és előre vivő műveltsége van, és mégis mindezt háttérbe szorítja – és éppen ezzel kiteljesíti azt – amikor szemben áll vele valaki, és ő teljes egészében annak a valakinek szenteli magát, teljes alázatával odafigyelt rá. Példamutató az odafordulásának ez az élessége, amit átjárt a szeretet és ebből a szeretetből építkező humor is. Azt éreztem benne, hogy mélyen átérzi és komolyan veszi azt a feladatát, hogy ő Krisztus helytartója, és a fő célja az, minél több lelket Istenhez tereljen. Istennek jó pásztora legyen.

Úgy érzem, az egyház életében egy nagy korszak utolsó képviselője volt ő, amely korszakban élt Pietrelcinai Szent Pio, Karl Rahner. Számomra az is mélyen megható, hogy lemondása után is a Vatikánban élt, mintegy aranyketrecben, szótlanul, alázatosan, némán viselve a  némaságot, minden szenvedést. Talán ez volt a legnagyobb erőpróbája az életének. Isten nyugosztalja.