Pável Márta: AZ ÁLLATOKTÓL SOKAT TANULHATNÁNK

 

Pável Márta:  AZ ÁLLATOKTÓL SOKAT TANULHATNÁNK

 Minél idősebb az ember, egyre igazabbnak érzi a közmondást, hogy minél jobban megismerem az embereket, annál jobban szeretem az állatokat.

 Hát ez azért rám így nem teljesen, csak részben igaz. De az igaz, hogy sok nagyon kiábrándító ember van, nagyon sok embert megtanítottak menedzserkedni. Magyarán szólva egy igaz szava sincs, színházat játszik, megtanították milyen képet vágjon – ha elutasítják is…  –, hogy halkan, félrefordított fejjel beszéljen, hogy látványosan ne sértődjen meg, és hogyan próbáljon manipulálni, ugráltatni mindenkit. S egyre több menedzser van, egyre több ilyen képzés, egyre több pénzt keresnek, és azt hiszik, hogy ők a „janik”. Csak az a baj, hogy az embereknek ez már kiábrándító, egyre nagyobb az ellenállásuk irányukba, kezd kavarogni a gyomruk ettől a stílustól. Van, akit tanítottak erre, de nem teszi, mert van erkölcsi érzéke, de így könnyen felismeri a másikban, mit alkalmaz manipulációra. Akiknek kinyílt a szemük, már nem akarnak velük közösködni, s nem hisznek nekik. Nem akarnak ilyen utcai manipulatív színházba járni. Ezek a menedzser típusú lények kihasználják az embereket, sokszor haszonelvű, néha még rosszindulatú ripacsok is.

Az állatok még nem ilyenek, az állatok nagyrészt őszinték.

Most a kutyáról nem beszélek – mert fájó emlékeket idéz fel a meghalt Lavina kutyám -, de a macskáról vagy bármelyik más állatról szólhatunk. Itt a liba "kislény", akit most ismerhetek meg igazán, milyen is. Mindegyiknek megvan a maga baja, de a ragaszkodásuk, a szeretetük az embert elképesztik, milyen valós, milyen tiszta. Mi okozza, hogy az állatban még van őszinteség, még van igazi szeretetéhség, sőt adás is? Míg az emberből ez egyre inkább kiveszik, egyre inkább a hamisság és a manipuláció vesz erőt rajta. Nem mindenki ilyen, de nagyon sok ember sajnos az, és ezt nagyon szomorú megélni, nézni. A hamis emberektől meg lehet szabadulni, sőt meg is kell, de így nagyon sok embert elveszítünk a környezetünkből. Ha nem akarunk hamis emberek között élni, nagyon szelektálni kell, és akkor felnagyulhat az érzés, hogy inkább jöjjenek azok a kis aranyos állatok. /S nem azért, mert nem szólnak vissza…/ Az állatok között nincs olyan hamisság – mint az embernél –, a kutya néha tud hamis lenni, a macska is időnként sértődötten játssza az eszét, de ezek játékok, ezek nem igazi hamisságok. Igazit, a fájót az emberek tesznek, ami igazán szomorú, nagyon nyomorúságos.

 Ezek a dolgok – amiről fentiekben írtam –, elgondolkoztattak az ügyben is, hogy miért történnek így, hogy mitől válik így szét jellembelileg, erkölcsileg az ember és az állat? Talán a több esze teszi (csapja be…), vagy valahogy negatívan mutálódott, vagy egy rossz példát követ, vagy talán az egész együtt? Ezt nem lehet tudni, mert itt az istenhitet már nem nézhetem, mert az állatnak – legalábbis úgy tudjuk – nincs Isten-hite. Tehát ebben az érvben nem hasonlítható össze, mert az embernek még jobban lehetne hite, mint az állatnak. Mégis az állat többségében tisztább, őszintébb, kedvesebb, mint egy ember. Tehát nem függhet össze feltétlenül az Isten-hittel. Sőt nagyon sok „istenhívő” ájtatos, hazug, és azt hiszi, hogy nála van a tudás és hit igazgyöngye. Ugyanakkor az ájtatos még gyűlöli és üldözi azokat, akik esetleg nem verik a mellüket, mint ő. De az ilyenek milyen istenhittel lehetnek? Erősen külsőségesek – amik téves megelégedettséget okoznak… –, közös imakörök, kirándulás, sok látványos karitatív cselekedet, viszik a baldachint, közös zarándokutak, hogy egész úton énekeljenek stb. Néma csend, meditatív élet, magukba szállás, titokban cselekvés stb.…, hol van?   

 Valószínűleg nem az istenhit teszi, vagy csak nagyon picit játszik bele az ember hamiskodásába, eldurvulásába. Akkor viszont mi az oka? Amiket leírtam, azok lehetnek okok, de lehet több is pl. a spiritualitás hiány.

Végezetül azt kéne megkérdeznem, hogy kellene viselkedni az állatokkal, hogyan kellene másként értékelni őket. Egyre inkább azt érzem, hogy olyan gyengédséget várnak el az állatok, amit az ember nem úgy ad meg, ahogyan kellene.  Azt hiszem, az emberek egy részének ennek a felismerése is nehezen menne. Ha azt nézem, hogyan háborúznak, ezt így képtelen lenne megtenni az állat, aki megjegyzi a legkisebb rezdülést is. A sok gonoszságot, ölést, hazudozást sürgősen abba kellene hagyni, az akaratot jóra erősíteni, az embernek vissza kell finomodni az állatokhoz is, de megjegyzem a növényekhez is, mert a növények kb. olyan érzékenyek, mint az állatok. Egyik társas lényünk sem tud emberi nyelven beszélni, nekünk kell megérteni őket. De mindegyik hálás tud lenni – a maga módján –, csak az embernek kéne olyan finomnak lenni, hogy látnia vagy érezni kéne ezt a hálát. Az embereknek úgy kell viselkedni –   nem mint egy dúvadnak: mindent szétdob, szétszed –, hanem finoman mászkálni a világban, s nem úgy mint egy elefántnak a porcelánboltban, hanem úgy, hogy érző lelkek között élünk. Vigyázom, óvom, szeretem őket, néha megsimogatom, s mikor kell megöntözöm a növényeket, szárazságban pl. a madaraknak is adok inni stb., tehát vigyázok a természetre. Félre ne értsenek, nem „zöld” vagyok, de nagyon szeretem az állatokat, a növényeket, és nagy szomorúsággal tölt el, hogy most úgy érzem, hogy AZ ÁLLATOK PÉLDÁT MUTATNAK AZ EMBEREK EGY RÉSZÉNEK.