Gondolataim a szőlőmunkás példabeszédről
2026 (Pável Márta)
Bevallom nektek őszintén, hogy kíváncsian lestem, hogy a pap mit fog mondani a misén. Aztán rájöttem, kicsit ide-oda kapott, de semmi építőt sem hallottam. Igaz, ez a téma szokatlan, hogy ez isteni segítség nélkül nehezen oldható meg, habár minden években beszélni kell róla.
Szóval most így értette meg velem ezt az Úristen.
Az emberi élet az olyan rövid, a hosszú életek sorában, hogy akár egy napnak is megfelelne. A dénár az pedig nem más (vehetjük, úgy is..), mint belépő az Isten Országában, a hazamenetelhez, a kapuban egy bedobott tantusz.
Na most innentől kezdve rögtön más lesz a helyzet, mert amikor azt mondja, hogy kint állnak a téren, mert dolgozni akarnának (tudjuk sok az aratnivaló, de kevés a munkás..)…, akkor egyrészt mindig figyelni kell arra, hogy Isten miért , s mennyire szeret minket. Ugye ez egy elég érdekes dolog. Szerintem – ahogyan az emberiség viselkedik… -semmi oka nincs rá, de ő tudja, hogy van oka rá , mégpedig azért, mert tőle van a lelkünk. Ő tudja, hogy belőle szakadtunk ki, és hazavár minket. Jézus Krisztus folyamatosan igyekszik minket ébren tartani, már akiket sikerül.
Ő nem azt nézi- amit az emberek sokszor egymással tesznek…-, hogy hogyan tudna utálni, hanem azt nézi, hogy miért tud szeretni. Ez a mi nagy szerencsénk. Na most itt a piactéren is, akár 9-12 órát is álltak, vártak… -kicsit menjünk nem katolikusba, de jó magyarázat…- mert pl. elötte vagy 900 ezer életed volt arra, hogy változtass, de csak most értél meg, most jött el az ideje….
Tehát kérdés az, hogy mikor hagyod abba az életedbe, s azt mondod, hogy elég a szenvedésből, a távol járásból. Mikor mondod/ döntöd el, hogy kiállsz a piactérre, hogy befejeztem a vándorlást Uram, én dolgozni akarok Neked. Azt meg akarom kapni az egy dénárt=a belépőmet, hogy hazamehessek, hogy bedobhassam a kapudon az érmémet.
Ez nem minden embernek egyszerre jut az eszébe, hogy nem mindenki olyan lelkes, mint a szentek, hogy ott igyekezve kora reggeltől dolgozhasson. A másik pedig végig szenvedi az életét, és rájön pl. 6 órakor, hogy nem megy tovább, kapitulálok, odaadom magam, kimegyek, és csinálom, amit a gazda mond, de őt nem érdekelte az, hogy a 6 órás, meg a 3 órás, hogy mennyit kapott az első.
Az elsőt -földi felfogásban…- érdekelte, de nem őt. Mert ő már megszenvedett, mert ő már annyira dacos volt, annyira nem akarta az Isten, annyira nem akart kapitulálni, annyira úgy gondolta, majd én elintézem. Micsoda megtörettetés, amikor már hosszú-hosszú életek után egyszerre csak azt mondja, hogy nem megy ez, megadom magamat, mindegy mit kell tenni…, megyek s teszem…
Odamegy, és jelentkezik Isten munkásának. Ebben a felfogásban senki -szerintem - senki nem lepődik meg, vagy nem reklamálna. Hogy az Isten őt is beengedte az ajtón és különbségtétel nélkül , hogy őt is visszafogadta.
Igaz? Ez csak egy emberi felfogással tűnhet úgy, hogy igazságtalan, mert mögé nem értették bele az Isten szeretetét. Aki azt mondja, hogy én jó vagyok , visszafogadlak téged. (Olyan jó, hogy embernek ez elképzelhetetlen.) Tudjátok még mi ebben az érdekes? Egyetlen egy ember se, aki kiment a piactérre, nem kérdezte meg, hogy mit dolgozok. Nem mondta azt, hogy jó, de ennyiért nem megyek el. Nem mondta azt, hogy meggondoltam magam. Nem hagyta ott a szőlőmunkát. Nem feküdt el lustán. Egyik se tette. Miért nem? Mert sok-sok szenvedés van mögötte , mire kiáll az élet piacára, és azt mondom, hogy itt vagyok, az már egy olyan kimondás, egy olyan tett, ami megalapozott, ami egy végső döntés. Ez egy megtérés. Ez megérdemli a saját maga dénárját, hogy bedobja, hogy kinyissa vele az Isten felé lévő ajtót.
Ez a mai rész erről is szólhatott, sajnálom, hogy nem értették meg.
