Pável Márta Halált megelőzően, más tudás is kellene Istenről.

 Pável Márta

Halált megelőzően, más tudás is kellene Istenről.

Nagy bajok vannak az emberek szemléletében, a végső dolgokat illetőleg nagyon rosszul tanítottak. Joggal félnek a haláltól. Ezzel a cikkemmel ezen szeretnék változtatni, enyhíteni a félelmet, igaz felforgató lesz.

Isten tömény aranyló fényként említhető legmegközelítőbben az embernek, ez sem igaz, de talán így elmondhatom, ami segít, amit akarok. Amiket most írok, bizonyos szellemi szint felett érthető csak, így mindenki maga döntse el, hol tart, de ha kell, kérdezzenek, válaszolok, segítek.
 A másik legfontosabb alapelvet, amit figyelembe kéne venni az, hogy az Isten immanens és transzcendens is. Tudom, ez nem teológián nevelkedettnek nehezen értehető, de így van. Nem a formavilág a jellemzője.

Többször említettem, de megrázó az elmélkedésben kapott kép, ahol Jézus Krisztus mutatta (lásd képet) negatívban a csillagos égboltot. Amit mi feketének látunk, az ragyog = Ő az Isten töményen, s ami nekünk csillog, az a fekete, ő az a világ, ahonnan Isten kiüresítette önmagát, és folyamatosan helyet, lehetőséget ad a kóboroló lényeknek.

Másik példa; Istent úgy is el lehet képzelni, mint végtelen fénytengert, aki halhatatlan, s ebben vannak teremtett (önmagát kiüresítette erről a helyről) világok. DE Isten MINDENÜTT JELEN VAN! Mindent áthat, immanens, akkor is, ha a 3 dimenziós lények nem veszik észre, mert transzcendens is. Tehát a tömény aranyban feketén (kép)-; lehetnek akár a csillagok, -porszemek -, az emberek, stb., de mindenütt körülöttük keményen ott az Isten, aki magából adott  teret, lehetőséget. Szabad akarat van, nem Ő akarta a különállást, de míg Tőle eljövő lelkei akarják, teret ad ennek is, ezt hívják teremtésnek. Viszont Isten minden pillanatban érzi, látja a Benne szigetként lévők fájdalmait, a vágyaikat, szenvedésünket és azt is, hogy nem értik, mennyire félnek a haláltól, ami jó 

esetben a visszamenetel.

Valójában a halál pillanatában csak annyi történik, hogy elhagyjuk az Istentől elválasztó legdurvább réteget, a testet.

Igaz itt jön a kellemetlenebb rész, mert Isten minden elképzelésen felüli tömény ragyogás, erő, fény, hatalom, tudás stb., ergo visszatérni csak Krisztus segítségével lehet, mert mi magunk ennek megfelelőre nem bírnánk visszaalakítani magukat. Krisztus a megmentő, kivezető zsilipelő ajtó. Nélküle elvesznénk! De a menekülés nincs előlünk elzárva, ha itt elfogadtuk és megvallottuk Őt, akkor ott Ő is megvall, és magához vesz minket. Ez Krisztussal a győzelem. De ha nem, akkor jön az ismétlések sora, s ettől valóban lehet félni. Viszont itt mi eldönthetjük, mit akarunk; kapitulálni Isten elött s beleolvadni, vagy gőgünkben szenvedve, bukdácsolva tovább vándorlunk. Az Egyház – szerintem- 3 nagyon elnagyolt fogalommal dolgozik, amiről már elfogadta mindenki, hogy nem hely, hanem állapot. Felkészületlenül nem lehet visszatérni Istenhez, ki sem bírnánk. Nem lehetséges egyből visszatérni a tömény fénybe, ami körülöttünk van, ezért  biztosít a lelkeknek olyan átmeneti állapotot, amelyiket úgy hívják, hogy tisztítótűz.(Probléma ettől sokkal bonyolultabb, de most erre ne térjünk ki, túl hosszú lenne…).

A pokol és mennyország is nagyon elnagyolt, két véglet, ezek inkább hittani fogalmak.  Jelek szerint a meghaltak többsége a köztes létbe = tisztítótűzbe kerül, utána soknak a pokoli állapot következik, míg csak nagyon kevesek jutnak el a végleges hazatérés állapotába. Na, most persze a legjobb megoldás az lenne, ha a lélek egyből annyira szeretné az Urat, hogy egyből ott landoljon. Ha úgy élt volna, hogy kibírná, akarná, hozzászoktatta volna magát -mondjuk elmélkedéssel- életvitelével a fényhez, és nem járna úgy mint, amikor a papírlapot bedobják a tűzbe.  A lélek halhatatlan, ez neki igen nagy fájdalom lenne, de nem pusztulna bele. Viszont ha valaki nem szoktatta magát az Úrhoz, nem bírná ki az eredeti fényt, ahonnan eltávozott. Így mindenkinek, aki Istent szolgálja, azon kellene lennie, hogy minden ember lelkét alkalmassá tegye

 arra, hogy a Végtelen Istent „kibírjuk”. Ő ugyanis nagyon kiüresítette magát értünk, hogy ne váljon végzetessé számunkra, mert tudja milyen piskóta az emberiség. 

Hiába tagadják az Istent, kegyelme, az Isten jósága szakadatlanul jelen van, körülölel, szó szerint! Hiába dogmatizáltak a több élet és preegzisztencia ellen, sajnos tévedés, így csúsznak bele a felületes Istenhirdetésbe, ami sehova sem visz. Isten ezt nem akarja, hogy így legyen! Melyik az az apa, aki olyan kegytelen, gonosz tudna lenni, hogyha a gyereke rosszat csinál, azt mondja; távozz tőlem örökre, nem akarlak soha többet látni.  Pont az Isten ne lenne az, aki megbocsát, aki ad új esélyt, lehetőséget, hátha...

Nagyon egysíkú a szemlélet. Van még lehetőség a két élet közötti tisztítótűzben, amikor odakerül a lény, mert a lelke sokkal jobban átlátja helyzetét, mint a sűrű test homályában. Tisztábban fogja látni mit tett, mit kéne tennie, mit szalasztott el. Még aki itt nagyon intelligensnek gondolta magát, –de az Urat elvetette, becsapta az esze, mint faluban szokták mondani …-, odakint hamarosan rájön, nagyot tévedett, és nagyon kiszúrt magával. Ő maga tette, maga hozott maga felett ítéletet, reklamálásnak helye nincs. (Az egészet rosszul tanító egyháznál sem lehet, hol vannak már akkor, mikor minden kiderül, mert a lény  kikerült a testéből.)

Én most szólok; a halál után egy választóvíz kezdődik. Mindent kizárólag az  dönti el, hogy az illető - aki távozott-, hogyan élt. A hasonlóság elve működni fog, ha a sötétséget vonzza, azt fogja kapni, mely igen fájdalmas lesz. A pokol a nihil, a fény nélküli állapot, de a lélek fénye nem halhat ki, állandóan azt fogja érezni, hogy szétesik, állandóan küzdeni fog a vákuum érzetével, amit a fény hiánya okoz, amit maga űzött el. A lelke megérzi, milyen Isten nélkül élni, valóban félhet! Iszonyatos lesz a szétfoszlástól való állandó, szünet nélküli félelem, ez is a pokol egyik megnyilvánulása.

Sürgősen meg kéne változni, most még élnek, de hogyan? Ebből eddig semmit sem tudtak, pedig ez nagyon sokáig tartó állapot, ehhez képest a földi élet egy pillanat.

Viszont akik hozzászoktak a Fényhez, és már itt szeretik az Urat, kapituláltak felé, haláluk után egyre fényesebb világokba térhetnek vissza. Attól függően, hogy mennyire fényesek, mert a mennyországban nem egy homogén hely, állapotok egész sora van (de erről sem írok most).

Tehát a lélek qualitása megszüli a maga sorsát halála után; állapotai teremtik meg a továbbjutás lehet

őségét, kinek-kinek érdemei szerint, mi magunk döntünk az életünkről. Magunk döntünk minden egyes tettünkről még akkor is, ha úgy tűnik, hogy nem így van. Mindenkinek saját joga, hogy szúrja el a spirituális egzisztenciáját, egy pocsék élet  után, én sem szeretnék meghalni.

Nem tudhatjuk – biztosan -, ki hova jut, mire volt elég az, amit itt tett, vagy nem tett. Részemről mindig megnézem a halottat, ugyanis meg akarok győződni, hogy nincs benne a lélek, és akkor már nem siratom. Teste már mint egy levetett ruha, nincs benne a lényeg, a lélek, látszik, hogy nem ugyanaz, nem ember többé. A lényege elment, ha ezt meglátom, akkor már tudom, hogy csak kiszállt magából, és akár lehet vele a továbbiakban is kapcsolatot tartani a józan mértékek szerint. Megnézem a halottat, de a halál lehet nagyon kellemetlen is, láttam olyan halottat, akinek mint a krimikben, a szeme kitágulva, a szája teljesen nyitva, még hallottam a halálsikolyát, igaz,

 hogy életében céda volt az illető. Ha megnézzük a szentek boldog mosolyát, amikor a szeretett lény /a Fény viszi őket és az egész arcukon a dicsőség, a boldogság ömlik el. A két végső pont mutatja meg azt, amiről beszéltem, látható, hogy amikor eltávozik az ember, milyen  helyzetben volt. Két pont között millió különbsé

g lehet, amibe magát beletalálja a távozó, s erről csakis mi magunk tehetünk.

Isten tagadásával végleg kinullázzák a lehetőségeiket. A bűnös, önző, gusztustalan, egoista, hitetlen, materialista életét senki sem irigyelheti odaát, mert van folytatás, lesz következmény, bárhogyan is nem szeretnék. Ez bizonyos előkészülteket és meditatív képességgel bizonyítható.

KÉREM, NE CSAK A MÁNAK ÉLJENEK, HANEM A VÉGSŐNEK, AMIT - HA MÁR ELMENTEK /meghaltak/ - hosszú idő alatt LEHETNE JOBBÁ TENNI.