Sík Sándor: Az acélember

 

Sík Sándor: Az acélember

(Ének a sürgönypóznáról)

Áll, egyenesen, egymagán 
Az acélember a hegy homlokán.

Széttárva karcsú, hosszú karjai, 
A kábelek kígyóit tartani.

Nem görnyedez és nem erőlködik: 
Áll és feszül és hordja terheit.

De hűvös feje túl a drótokon 
Hosszan elnéz a nyúlós utakon.

Lát, embereket és országokat, 
Bolond és keserű látásokat:

Az éhes ember néma ráncait, 
Dokkok penészes árusáncait, 
Országhatárok inga-táncait,

És hall, hazug és gyilkos hangokat: 
Borhősöket, barátokat, bankokat, 
És népgyűléseket és tankokat.

Az eszme önmagára-lázadását, 
A forradalmak bárgyú körfutását, 
Az őrülések örök újulását.

A földgömb reng és ég a szemhatár. 
Az acélember néz és konstatál.

Áll és szótalan ég felé feszül: 
Hordja a kábelt rendületlenül.

S ha olykor egy-egy holdas éjszakán 
Ráül terhével a szörnyű magány,

S a látomások emlékeitől 
Dereka már-már megroppanni dől:

Ilyenkor elég egy szempillanás: 
A szomszéd hegyen másik óriás,

A harmadik ormon a harmadik 
Hordozza látomása titkait.

Egy pillanat, egy közös rezzenés: 
A három acélember összenéz.

Testvér – mondja az acélpillanat – 
Tudom: gyengének lenni nem szabad.

Tudom, a mi törvényünk állani: 
Mi vagyunk a Vezeték várai.

Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek, 
De rajtunk megyen át az Üzenet.

Az ismeretlen Igét hordja vállunk. 
Bennünket ideállítottak. Állunk.