Elgondolkoztam, vajon mit akar Jézus, mit akar Isten, mármint tőlünk, emberektől mit vár el, tőlem személy szerint mit vár el. Miért volt Jézusnak néha olyan erős kifakadása, mint: „Mit féltek, ti kicsinyhitűek!”[1], „Hitetlen és romlott nemzedék! Meddig kell még veletek maradnom? Meddig tűrjelek titeket?”[2] stb.
A Katolikus Egyházban is többféle filozófiai irányzat létezik, melyek különböző perspektívából, különböző létértelmezésből kiindulva értelmezik Krisztus tanítását. Az alábbi írás egy olyan irányzatra támaszkodik, mely az első századoktól kezdve mindvégig stabilan jelen volt és van az egyház életében. Ezernyi néven illették már ezeket a gondolatokat, ezernyi néven ítélték már el, és ezernyi néven magasztalták fel, függően attól, hogy az adott korban az adott földrajzi helyen az adott elöljárók mennyire értették meg. Ez a stabil jelenlét nem egy zseni által kitalált gondolatnak a fennmaradásából származik, hiszen egymástól teljesen függetlenül hol itt, hol ott jelentek meg, mint egy-egy próféta az ószövetségi korban. Joggal feltételezem tehát, hogy ez a jelenlét Isten kegyelmi működésének a következménye. Ebben az írásban nem fejtem ki, hogy miről is szól ez az irányzat. Erre a kitérőre csupán azért volt szükség, hogy az alábbi gondolatok filozófiai hátterét a katolicizmusba helyezhessem, és rámutassak arra, hogy ez nem egy New Age szagú jött-ment gondolat, hanem egy óriási hagyománnyal rendelkező, hiteles gondolatrendszer, aminek néhány elemét itt önkényesen kiemelem. Aki mélyebben szeretné ezt a hátteret megérteni, annak javaslom Pável Márta, „Akinek füle van a hallásra, az hallja meg!” című teológiai művét, mely jellemzően logikus érvrendszereket, elmélkedéseket, isteni közléseket tartalmaz, és így ez egy újabb prófétai megnyilvánulás a modern kor számára.
Arra jutottam a fenti, meglehetősen általános kérdésfelvetésből kiindulva, hogy Isten azt akarja, hogy szakadjak el a korszellemtől, hiedelmektől, félelmektől, sokaságtól, mert a sokaság határozza meg a maya fátylát, az feszíti ki a maya dimenzióit. A maya kifejezés arra utal, hogy a látható világ csak káprázat, és a lélek, Isten a valóságos. „A metafizikai tanítás igazi mondanivalója az, hogy egyetlen valóság van: a lélek; ami nem lélek, az varázslat, maya. Káprázat ez az egész anyagi világ is, keletkezik, elmúlik, változik nyugtalanul, mint az álom. Káprázat a sok szellem, kísértet, démon, mert mindegyik csak a lélek képzeletének szülötte. Káprázat még az istenek serege is. Egyetlen valóság van, egyetlen létező: a lélek.”[3] Isten azt akarja, hogy egyedi legyek, pontosabban szólva, hogy BENNE legyek egyedi. Mit értek ez alatt?
Az ember csak azt képes látni, csak azzal képes kapcsolatba kerülni, ami önmagában is megtalálható (ez a filozófiai feltételezésem). Ez a feltevés amúgy nem új gondolat a filozófiában, már az ókori preszókratikus filozófia is ismerte. „Csak a hasonló ismerheti meg a hasonlót.”[4] Ezt tovább gondolva tehát én például azért születtem ebbe a világba, és azért ismerem a környező embereket, mert mindenkiben megtalálható valami olyan közös, ami bennem is megvan. Tehát a körülöttem álló világban van egy csomó minden, ami bennem is jelen van, másképp nem találkozhattunk volna, nem lenne lehetséges, hogy lássam azt, amit látok, mert csak azt látom, ami bennem is jelen van. Két olyan szubsztancia, amikben nincs semmi közös, amik minden szempontból más minőségűek, azok nem fognak kapcsolatba kerülni egymással, hiszen teljesen másfajta érzékelésük van, más dimenziókban vannak, nincs közös pontjuk.
Isten azt akarja, hogy ne a sokaságot, ne a körülöttem álló világot kövessem, hanem azt, hogy mindentől elszakadva csak rá hallgassak. Ez a fentiek értelmében azt jelenti, hogy valójában önmagamtól kell elszakadnom, hiszen az a világ, amit én körülöttem állónak ismerek, az az önmagam hasonmása, kivetülése, amitől nekem el kell szakadnom, és egyedivé kell válnom Istenben. Ez azt jelenti, hogy elszakadok a maya fátylától, az illúzióktól, és hogy Isten azt fogja erősíteni bennem, ami belőlem hiányzik. Mert ha a világot követem, akkor a jelenvaló önmagamat követem, az egómat követem, azt erősítem, ami már eleve bennem van. És ezzel önmagam rabságát erősítem. Nem fogok tudni megváltozni, kiszabadulni. Nekem egyedivé kell válnom, ami azt jelenti – ismétlem –, hogy el kell szakadnom a korszellemtől, a hiedelmektől, a maya fátylától, attól, amiben mindenki hisz, és egyedül Istennek kell átadnom magamat, és ő olyat fog adni belém, ami ebben a világban nincsen meg, vagy pontosabban, amit én nem látok még ebben a világban, azaz ő meg fog engem változtatni, fejleszteni fog, a teljesség felé vezet, azt erősíti, ami bennem hiányzik. Ezzel pedig véget ér a komfortos élet, szembekerülök mindennel, amit eddig körülöttem álló világnak hittem, és ugyanakkor közben megismerek új világokat, mert amit Isten belém tölt, azt el fogom kezdeni látni körülöttem is. Tehát elkezdek megismerni új dolgokat, és közben szembe kerülök önmagammal, meg kell küzdenem az egómmal és látszólag az egész világgal, és így fogok tudni kiszabadulni, így fogok tudni továbblépni, fejlődni, a rabságtól megszabadulni.
Ezt akarja Isten, ezért fakadt ki Jézus, ahogy fent már idéztem, mert Isten nem sallangokat beszélt, ő azért használt néha ilyen erős szavakat, mert fel akar rázni minket, mert ő tudja, hogy ez lehetséges az ember számára, és nagyon bosszantó, amikor látjuk, hogy valaki mire lenne képes, de nem teszi, és ez főleg bosszantó, amikor ez a valaki a szerettünk, gyermekünk. Ezekből is látható, hogy Jézus ténylegesen ki akar minket szabadítani!
Jaj, de ki az, aki képes volt meghallani őt? Nagyon kevesen, vagy hát pontosabban nem nagyon tudjuk, hogy kik, reméljük, többen, mint ami látható.
Sajnos azonban már a Jézus előtt élő filozófus, Platón is leírta, hogy aki a rabokat ki akarja szabadítani, azt a rabok megtámadják és megölik. Mintegy megjósolja a Megváltó halálát: „S ha valaki aztán megpróbálná a többieket feloldozni s felvezetni, s ezt valamiképpen kézre keríthetnék és megölhetnék, nem ölnék-e meg?”[5]
Persze – ahogy azt már feljebb jeleztem – a világi dolgoktól, avagy saját magamtól való elszakadás gondolata végig kíséri a kereszténység történetét is. Egy kiragadott példa erre Eckhart Mester írásai. „Én azonban úgy vélem, hogy még a szeretetnél is előbbrevaló, hogy leváljak a világról. Először is azért, mert a szeretetben a legfőbb jó éppen az, hogy arra kényszerít engem, hogy Istent szeressem, míg ha leválok a világról, Isten kényszerül szeretni engem. És annál, hogy Istenhez kényszerüljek, többre való, ha Istent kényszerítem magamhoz. Éspedig azért, mert Isten mélyebben tud áthatni engem és tökéletesebben tud egyesülni velem, mint ahogy én tudnék egyesülni Istennel. S hogy pedig a világról való leválás Istent énhozzám kényszeríti, ezt azzal bizonyítom: Minden létező a maga legsajátabb, természetes helyére törekszik. Isten legsajátabb, természetes helye pedig az egység, a színtisztaság: és ezek éppen abból adódnak, hogy leválok a világról. Így azután Istennek szükségképpen oda kell adnia magát a világról levált szívnek.”[6]
Példaként hozhatom még az egyháztanító Avilai Szent Terézt, akitől sokat idézik a következő 3 szót: „Solo Dios basta”. Magyarul: „Isten egyedül elég”, legalábbis így szokták fordítani. Ez lényegében azt jelenti, hogy ha Isten a tiéd, a szívedbe fogadtad őt, az ő akarata szerint élsz, akkor minden a tiéd, semmid nem hiányzik, boldog vagy, tehát Isten egyedül elég. Azonban, ha ezt a három szót ugyanabban a sorrendben írom le, ahogy Teréz is írta: „egyedül Isten elég”, akkor az egyrészt jelenti ugyanazt, amit már az előbb leírtam, másrészt viszont többletjelentése is van, mert hangsúlyt kap a sor elejére kerülő „egyedül” szó, azaz kicsit olyan, mintha azt mondanám: „csak egyedül Isten elég, semmi más”. Teréz gondolatait ismerve ez is benne van ebben a pár szóban, azaz hiába jómódú valaki, és van meg mindene földi szemmel, mégsem lesz elég neki semmi, mert csak egyedül Isten elég, ő viszont valóban egyedül elég. Ennek a megélése pedig csak úgy lehetséges, ha kiüresítem a szívem, és hagyom, hogy Isten töltse azt tele. Ide illik Thomas Merton következő szavai: „(Isten) szeretete nem békélhet meg abban a lélekben, amelyik beéri a kevéssel. Mert aki kevéssel beéri, az továbbra is szükséget fog szenvedni.”[7] Tehát ne békéljünk meg semmivel, ami nem egyedül Isten, mert Istenen kívül semmi nincs, ami ne lenne valamiképpen hiányos és szükséget szenvedő. Egyedül Isten elég.
A jelen írás címe, hogy elszakadni és rátalálni önmagamra, valójában nem teljesen helytálló, mert itt látszólagos ellentéteket lehet felfedezni, és a szavak nem megfelelőek ahhoz, hogy korrekten fejezzem ki magam. Egyrészt amint feljebb írtam, el kell szakadnom önmagamtól, ami a világtól való elszakadás párhuzama. Másrészt önmagamra kell találnom, ami az illúzióktól mentes önmagam, a tékozló fiú, úgy amint van, mindenféle sallangoktól mentesen. Ez az önmagamra találás csak akkor lehetséges, ha a homályt adó maya fátylát már elsodortam, a világtól már elszakadtam, és ebben az állapotban Isten végtelenjére kinyitottam magam. Rátalálni a valódi önmagamra párhuzamban áll az Istenre való rátalálással. Hiszen Isten gyermekei vagyunk, így hát nem ismerhetem magamat, ha nem ismerem meg őt. Tehát a paradoxon így oldható fel: el kell szakadnom a világi önmagamtól, és rá kell találnom az isteni önmagamra. Jézus szavaival: „Aki hozzám jön és nem gyűlöli atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, testvéreit és nővéreit, sőt önmagát is, nem lehet az én tanítványom.”[8] Illetve: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám, bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek egyek ők is mibennünk”[9]
Segíts Istenem, hogy eljussak legalább addig, hogy a fent leírt gondolat ne csak egy távoli halvány elmélet legyen, hanem egy megvalósított tanúságtétel!
Irodalomjegyzék:
- Tibeti misztériumok, Hamvas Béla fordítása, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1990
- Békés-Dalos Újszövetségi Szentírás
- Füsti-Molnár Szilveszter: „Csak a hasonló ismerheti meg a hasonlót" - Ágoston illumináció tana mint a megismerés legmagasabb formája
- http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mediatar/bevezetes_a_gorog_bolcseletbe/platon_barlanghasonlat.html (Megtekintve: 2020.04.12.)
- http://www.tradicio.org/kaivalya.pdf
- http://sasgondolat.blogspot.com/2012/10/a-szel-ott-fuj-ahol-akar-ii.htm
[1] Mt8,26
[2] Mt17,17
[3] Tibeti misztériumok, Hamvas Béla fordítása, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1990; – 6.o.
[4] Ez az antik ismeretelméleti elv első megfogalmazásban Empedoklésznál található meg. Alkalmazza azonban Platón is a Timaioszban és Arisztrotelész is [A lélekről I. 2. 404 B.]. – Forrás: [3]
[5] Platón: Állam, Hetedik könyv, Barlanghasonlat, II., Forrás: [4]
[6] Eckhart Mester, Leválni a világról, Forrás: [5]
[7] Thomas Merton: Senki sem sziget, 14. fejezet: A szél ott fúj, ahol akar, Forrás: [6]
[8] Lk14,26
[9] Jn17,21
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése