A SZENTLÉLEK ELJÖVETELE, BÉKESSÉG VELETEK…
János 20.19-23.[1]
Nem hiszen, hogy a mi csoportunkba, annyira szükség lenne arra, hogy újra eljöjjön a Szentlélek, mert itt van. Mindig is itt volt, mikor meghívott bennünket, s mikor elfogadtuk, fogadalmat tettünk belénk költözött Jézus, tehát gyakorlatilag bennünk van.
Az más dolog, hogy egy ünnep, jelenné teszi az akkori időt, és a megemlékezés megerősíti ezt a tudatot. De ha az akkori eseményt nézzük, hogy az apostolok a fészerben kucorogtak, és féltek, hogy a zsidók őket is elkapják és megölik. Zárt ajtók mögül szinte rájuk tör az Isten Lelke, úgy érezték, hogy ettől az erőtől meggyulladnak, egy hatalmas, ismeretlen képesség költözik beléjük. Ez olyan lett, ami akár belehajtja őket a halálba is, ha kell, és Ők nem hátrálnak ki. Látható, ahogyan egy gyáva népségből, egy Istent megvalló erős emberi csoport lesz.
Ha magunkra nézek, akkor mégis nekünk is szükségünk van a Szentlélekre, mert ez az erősség, ami egy harcias megvallásba vinne minket, és ez még hiányzik, sajnos nem mindenkinél van meg. Ti mai emberek nem fészerbe dideregtek, hanem a kényelemben, a liliomosságba pilledtek.
Az Egyház megalakulása ez, amikor az Isten felkentjei kiléptek a nagyvilágba, amikor elkezdték Jézus Krisztus tanítását hirdetni. A Szentlélekkel a karizmákat is ünnepeljük. Tudjuk, sokféle karizma van, van aki gyógyít, van aki prédikál, van aki nyelveken beszél, van aki szervez…, sokféle van. Mindegyikre azt mondhatjuk, hogy Istentől kapott erő birtokába teszi. Valami pluszt kaptunk, mi emberek, Isten Lelke által, ez egyértelmű, hogy működik és ez így is van. Amikor az ember elfogadja ezt a karizmát, ezt a feladatot, ahogy az apostolokkal történt, ők már nem magukat nézték, nem azt nézték, hogy a világ mit szól hozzá, komfortos leszek-e a szemükben. Tán üldözni fognak, s akár meg is ölhetnek. Szerintem – Jézus Krisztus sorsát látván-, világos volt nekik, hogy ki fogják őket végezni, ahogyan meg is tették. De az Ő lelkükben innentől, nem háborúság, hanem békesség volt. Ha Isten békéje van bennünk, akkor nincsen különösebb vihar, csak akkor, ha lefelé nézel és az egót éled meg. Ha a Szentlélek működik benned, akkor nincs vihar.
Lelki vihar: Napokban szembesültem, pontosabban tegnap, egy hölggyel, akinek a mamája kórházban van…. Sokat gondolkoztam ezen. Azzal a békével, amit én élek meg, mi pluszt lehetne tenni, hogy ebből a helyzetből kikerüljünk. Lehetetlen volt a K. társunkat megmenteni, de Isten akaratával ki tudtuk imádkozni. Az Úristennek kiabáltunk, zörgettünk s a szíve megkönyörült rajtunk, K. nem halt meg, jól van. Nem hiszem el, hogy egy nagymamát nem lehetne kiimádkozni a kórházból. Nem hiszem el, hogy nem lehet kiimádkozni, hogy csodamódon valahogy beengedjék. Nem hiszem el, hogy Istennel tehetetlenül ott állnék. Én azt gondolom, hogy lehetne fordítani a sorsán, és nem azt kellene mondani Isten nélkül, hogy hát nincs semmiféle megoldás, ez van. ( Hölgy kb. 3 hónappal előtte kifejtette nekem, nem hisz Istenben, nincs is …, akkor azt gondoltam, szeretném, ha kezébe kerülnél, hogy megtudd, hogy VAN!) Nem igaz, hogy nincs megoldás. Mert ha mi azt mondtuk volna K…nál, hogy nincs megoldás, K. meghal, de mi nem mondtuk, mi üvöltözve imádkoztunk, hogy ne haljon bele az akut leukémiájába. Ez egy nagy tanulság, hogy ne adjuk föl, míg az Isten bennünk föl nem adja. Mi ne mondjuk azt, hogy vége. Az Isten, ha egy embert, akinek már rákos mindene, és morfiumon él, fájdalmai vannak, nem tud a világgal kommunikálni, az kegyelem, ha magához viszi. Az az Istené, neki a békessége már nem a Földön volt meg, hanem odaát lesz meg. Az Isten egy ajándékot adott neki, hogy elvitte.
Vannak dolgok, amikor nekünk nincs gyerekünk, nincs unokánk, nincs társunk, nekünk senkink sincs, DE nekünk ott van az Isten! Minket Isten egymás mellé szórt le, hogy egymást erősítsük. De mi nem tulajdonolunk senkit sem. Senki nem a mienk. Mindenki Istené. Nekünk úgy kell gondolkozni, beszélni, hogy átadjuk Istennek, ami az Övé, és hálás köszönetet mondunk, hogy ismertük, hogy csiszolódott velünk, adott a testéből, ha esetleg vérrokon, ha nevelt, akkor, hogy átadta a jóságot, amit tudott. Hálásnak kell lenni a másikért, nem beleőrülni a fájdalomba, hanem megköszönni az Úrnak, és Fényt küldeni utána! Ez az Isten békessége. Ez az, amit a Szentlélek Úristen azóta is bennünk tart, azt az örök békét, hogy nem elkeseredni, alig tudunk változtatni, olyan értelemben, hogy a halálon, a halálos betegségeken, egy baleseten nem. Egy halálos betegségnél, ha azt mondom, hogy benne van a kosárba, és benne van az, hogy az Isten minket próbára tesz, mennyire erősek vagyunk, mennyire tudjuk az erőnket, a karizmánkat, kiabálni felé, Isten szereti, ha üvölt felé egy csoport. AZ Isten szereti, ha üvölt egy ember, ugyanis egy ember nagyon sokáig nem üvölt. Néma. Mint a filmben. Az folyamatosan Isten üvöltözik melletted, hogy „te itt vagyok, figyelj már rám, szeretnélek szeretni, ne szenvedjél nélkülem”. Néma vagy nem szólsz vissza. A Némaság film kicsit megrázott, még mindig nyomai vannak a lelkembe, de te ember ezt némaságot játszod el Isten felé. Végre, amikor elkezdesz üvölteni, ez Neki muzsika, zene, hogy a néma, unalmas, közömbös, matériába süllyedt, állati szinten lévő ember fölébredt, fölnéz az égre, meglátja, hogy arra van a megoldás, és visít mit a fába szorult féreg. Ez a szívből jövő visítás ez fog téged megmenteni. Igen visíts Istenhez. Köszönj meg mindent, de amit visszavett az az Övé, azt is köszönd meg, és visítsál az életedben mindig, hogy nyíljon meg minél több ajtó, és a Szentlélekkel te egyre szélesebb sávba legyél.
Isten adta, közvetítette Pável Márta
PÜNKÖSDI ISTEN ADTA ELMÉLKEDÉS A TÓNÁL, AHOVÁ VÉGÜL IS KIMENTÜNK.
A kicsi tó egy nagyon tiszta vizű tó volt, egy darab hullám nem volt rajta, és egy falevél sem. Viszont körbe fák voltak, és a fák teljes mértékig tükröződtek a vízen. Gyönyörű volt ez a látvány, amit Isten meg is ragadott, és azt mondta a lelkünkbe, hogy mi tükör által homályosan látunk. Azt a világosságot, azt a valóságot, aki Ő, amely jelenleg a víztükör felett van, azt mi nem vagyunk teljesen képesek látni. Mi csak a tükörképet látjuk – ahogyan Platón is említette-, most, hogy nem hullámzik a víz, és nincsenek rajta koszok se, jól látható a tükröződés. De a koszok/ bűnök minél több van, annál inkább nem láthatunk még annyit sem Isten valóságából, amennyit láthatnánk. A hullámok/ indulatok azok is fodrozzák a vizet, és eltűnik a víztükör. Ugyanolyan, mint mikor a tengernél állunk, és a kövek csak akkor látszódnak, ha nem verdesi a partot a hullám, különben semmit sem látunk. Ez a nagy igazság, ha bűnben és érzelemi viharban élünk, még annyit sem észlelhetünk Istenből, mint ha békességben lennénk.
PÜNKÖSDI MISE ELMARADT...
Ezt a pünkösdi bánatomat nem rombolásnak szánom, de nem hallgathatok. Hívő embertársaim miatt is közlöm, ezt a megtörtént esetet. Köztudott, hetek óta nem lehettünk misén, mert karantén volt. Most végre a papok is dolgozhatnak, végre kimehetnének az emberek közé stb. Habár volt aki eddig is kiment, például falvakban pl. Nemesgulácson stb. végig vitték az oltáriszentséget többször is. Ugyanitt orgonakoncerteket szerveztek, és interneten leadták, tehát nagyon sokféle dolgot csinálhattak a papok. De nem mindegyik. Ahova mi eddig többnyire misére jártunk – mert országot járva több helyre is megyünk-, viszont Pünkösd vasárnapján lepattantunk az ajtóról, zárva volt. Az esti misére szándékoztunk menni, és sehol senki. Közben más hívek is jöttek. (S már körülbelül 30-35-en álltunk az ajtó előtt - ez ennek a templomnak jó félházat jelent-J.) Mígnem egyik társunk körülnézett és látta kiírva, hogy vasárnaptól csak délelőtt van mise. Miért éppen Pünkösddel kezdte? Tán ki volt fáradva a nagy zárlatban, nem volt kíváncsi ránk, mi dolga akadt? Jó érzékkel, ha égeti a vágy Isten miatt, hogy minél több embert hazaszállítson az Úrhoz, egy pap nem tesz ilyet. Évekkel ezelőtt szokássá tették, hogy iskolaszünetben az esti misét nem tartották meg vasárnap, csakhogy iskola szünet még nincs! Viszont Pünkösd volt! Pünkösd előtti vasárnaptól kezdhette el csak a nyilvános misézést, rögtön meg is unta…? Ha én hierarchikus pap lennék, állandóan ott lennék, és lesném ki, mikor akar betérni. De nem, ő nem, erre nem tudok többet mondani. Nekem ez végtelen szomorú!
Amikor mi kocsikkal együtt elmentünk egy kicsi tóhoz, hogy ott egy kicsit elmélkedjünk, a hívők egyrésze jött utánunk, ez még szomorúbb volt, legszívesebben átöleltem volna Őket. Mi utána visszamentünk a kisházunkba és bibliai felolvasásokkal és egyéb tevékenységekkel megünnepeltük a Pünkösdöt, amit nem sikerült az egyházunkban, a templomban.
Sajnálatos és gyalázatos dolognak tartjuk ezt a jelenséget, főleg hogy felhívtuk a papot, hogy mondja már meg, hogy mi van, és még a telefont sem vette fel. Hát ilyenek is vannak.
[1] 19Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” 20E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. 21Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” 22Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése