Emberi sorsok...és Isten

 

Marton Janka gondolatai

Énekek Éneke 3 ²Azért hát fölkelek, bejárom a várost, keresem a tereken és az utcákon, akit szeret a lelkem.” Hiába kerestem, nem találtam! ³Találkoztam az őrökkel, akik a várost járták. „Nem láttátok, akit szeret a lelkem?” ⁴Alig mentem tovább, otthagyva őket, megtaláltam, akit szeret a lelkem. Belekapaszkodtam, és nem engedem el (...)

Az elmúlt hetekben úgy alakult, hogy sokféle emberi sors tárult elém élesen, jóindulatú embereké, akiknek az élete mégis tele van nyomorúsággal – évtizedeken át hurcolt traumákkal, magányossággal, önsorsrontó tettekkel, vagy bolyongással, ahogy éveken át nem találják a helyüket a világban. Rettenetesen fájdalmas látni ezt az Isten nélküli szenvedést, ahogy a bennük lévő hiányokat hiábavalóságokkal pótolják és mivel változóra építenek, már az építkezéskor látszik, hogy ismét ki fog csúszni a lábuk alól a talaj. Ismét arcon csapott az, hogy az embereknek rám, kis véges lényre nincs szüksége – egyedül Istenre van szükségük. Akkor ér valamit a feléjük fordulásom, ha Istent tudom nekik adni, arra kell törekednem, hogyha elmesélik egy életeseményüket, akkor  az életükben Isten valóságát tudjam megmutatni, vagy ha ennek ellenállnak, akkor legalább elcsepegtetni. Sokszor valóban olyanok az emberek, mint az utcákon kóborló lelkek, akik állandóan keresnek valamit, amit nem találnak. Pedig Isten, aki minden hiányt kitöltene bennük - ahogy Szent Ágoston mondja - saját magunknál is közelebb van hozzánk... Ez a kérdés dörömböl bennem: hogyan tudnám ezt a fátylat, ami a hozzájuk legközelebb lévő valóságot eltakarja, elszakítani bennük? Néha az ember üvöltene, hogy: „Nem látod, akire szükséged van, az ott van az orrod előtt, a lelkedben dübörög!” Látok életük derekán újra épülő sorsokat. Van, aki hagyta megalázni magát évekig egy rossz házasságban és most nulláról építi fel az életét, vagy aki egy súlyos betegség után alapvető életfunkciókat tanul újra -  újra épülő életek, de ugyanúgy Isten nélkül épülnek újra, ahogy eddig zajlottak?

Azon gondolkodom, hogy tudnám Istent becsempészni, mint egy szent tolvaj? Hogyan lehetne az új életük építőkövévé Jézus szeretetét belopni? Közben tudom, hogy úgy, hogy én magam Istené vagyok és akkor azt fogom mondani, tenni, amit kell – akkor a bennem lévő Jézus meg tudja szóltani a másik emberben lévő Isteni lelket.

 De ekkor felmerül a kérdés, hogy ez a fátyol, amit másokban olyan szívesen elszakítanék, az bennem elszakadt-e már teljesen? Az eszemmel már tudom, hogy minden hiányomat Isten tölti ki, illetve ha Ő bennem van, akkor nincs is hiány. A szívemmel már belekapaszkodtam és nem engedem el – de meg kellett értenem, hogy Istennek ez a megtalálása nem birtoklás, hanem egy folyamatos önátadás, nem tudom betenni a fiókba, nem lehet lehatárolni, hanem állandóan többre hív, finomabb létre, állandóan kiforgat magamból. „Megtaláltam, akit szeret a lelkem” – ez egy folyamat, egy végtelen óceán, ami minden nap hív, hogy evezzek mélyebbre. Ez a mélység, ami hív, ez a végtelen nyugalom és a legteljesebb boldogság, de néha meg is ilyeszt és akkor én is olyan leszek újra egy-egy rövid időre, mint aki az utcákon bolyong... egyre kevesebbszer és rövidebb ideig, mert már visszaölel Isten szeretete, visszahúz a lelki vezetőm és a társaim. Ha körbe nézünk, mindannyian láthatjuk a kusza életeket, meghurcolt vagy egyszerűen csak gyenge, szerencsétlen sorsokat és nagyon-nagyon hálásak lehetünk, hogy mi ismerjük Isten végtelen szeretetét. Arra törekedjünk, hogy Jézus arca legyen bennünk, éljen bennünk, s így hátha sikerül áttörnünk Isten valóságával az emberi szíveken is.