Pável Márta

ISTEN, VAGY KI LEGYEN VELÜNK?

Mindenkinek más oka van a szomorúságra, de az érzi a

legintenzívebb bánatot, aki mélyen megtapasztalja,

 hogy Istentől távol van.

Ezzel összehasonlítva minden más fájdalom

jelentéktelennek tűnik.  Norman F. Cantor

 

Az ember általában aggódik, kisebb-nagyobb fokban úgy érzi, hogy magányos, sokszor az is. Ha jól belegondolnak mindig előkerül valami aggódni való, most mi legyen? Pl. gyerekekkel otthon ki, mi lesz, velünk mi lesz, ha megöregszünk, ki lesz velünk, ki gondoskodik rólunk? Ha otthagyunk valakit, akkor azonnal aggódunk, hogy ki gondoskodik róla, persze csak akkor, ha szeretet van bennünk. De önmagával kapcsolatban az ember mindig aggódik, hogy ki lesz vele,  másokkal kapcsolatban viszont csak akkor aggódik, ha nem önző és van benne szeretet, ami, sajnos, ma egyre jobban hiányzik az emberekből.

A gondoskodást az ember igényli, annak ellenére, hogy úgy tűnik, szuverén, önállóan működő lény. Látszatra testileg lehatárolt, nem gondolnánk, hogy szüksége van arra, hogy valamiképpen támogassák,  mégis, az ember ilyen, hogy támogatást remél, hogy legyen vele valaki. A hívők Istenben reménykednek, a hitetlenek pedig családtagjaikban, kevesen eleinte a maguk erejében, de ha erejük fogy, akkor jön az összeomlás, mert hát akkor nincs, akiben támaszt lelnie.

Isten velünk, ki ellenünk…

Isten nem hagy el... Az emberek elhagyhatnak, a család felbomlik, az ember magányosan, ordítóan egyedül maradhat, ha maga is úgy akarja, vagy úgy éli meg.

Jézus Krisztus a keresztfán ezt mondja: „„Éli, Éli lámá sabaktáni?”, azaz ’Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?’ (Mt. 27,46) Tudjuk, nem hagyta el, de Jézus Krisztusban, aki Istenember is volt, a halál torkánál feljajdult az emberi oldal. Bennünk is időnként felkiálthat elhagyatottságában a lélek.

Más a magány és más az egyedüllét. Az utóbbi időnként jól is esik az embernek, persze, van, aki hosszú távon sem igényli a másik embert, jól megvan maga magának... Magányosan  sok ember között is lehet élni, ha nem értik meg, nem szeretik, nem tud belefolyni a dolgokba, elhidegült tőle a házastársa, stb. Ez a magány szerintem rosszabb mint, ha valaki jól érzi magát egyedül.

Valójában akar-e az ember tudat alatt független lenni Istentől? Nem akarhat, mert a lelke Tőle van, így jogosan érez elhagyatottságot, ha nem az eredetével van, akár tudat alatt is, de így keresi. Megdöbbentő ez a gyerekeknél, akik tisztábbak. Valahol azt olvastam, hogy Szondi Lipót szerint a gyermekek hatvan-hetven százaléka magányos. Ez megragadt bennem, mert sohasem gondoltam volna, holott logikus. Persze ha jól belegondolunk még a macska is, meg a kutya is tud magányos lenni, igazán sok mindent nem tudunk róluk sem.

Az ember sokszor a bajban azt érzi, hogy elhagyták, főleg egy veszekedés vagy egy-egy csúnya viselkedés után. Az emberi lelkileg ingadozik, de amikor nagy baj van, tetézi azzal is, hogy azt gondolja, még Isten is elhagyta. Persze nem hagyta el, csak akkor úgy érzi. Isten soha nem hagy el bennünket, viszont az ember többnyire elhagyja Istent. Az embereknél erősen szubjektív az elhagyatottság érzése. Fontos tény , ha mi nem akarjuk, Istentől nem vagyunk elhagyatva.

Vannak magányos emberek, akik utálják a többi embert, beszélni sem akarnak velük, mogorvák, bezárkózottak, zsémbesek, azt nem lehet tudni, hogy Isten felé fordultak-e. Az arcukon látszik a megkeményedés: talán dacból, vagy egoból, vagy sértődöttségből, vagy régi dolgok miatt utasít el mindenféle közeledést, mert sokat csalódhatott.

„Isten, ha létezik, kívül marad a mi fogalmaink körén. És az a kellemetlen, őrjítő félelem, amikor az ember egy szép napon rájön, hogy teljesen egyedül van - mindenki önmagának, mindenki a saját poklában, mindenki a saját bőrében. Ennél közelebb nem kerülhetünk Istenhez, amennyire én meg tudom ítélni. Isten az üres világegyetem miatt érzett metafizikai rettenetünkben mutatkozik meg. A tudatban, hogy nem fogjuk elérni embertársunkat. Az ember abszurd magányában.

Agneta Pleijel”  Sokaknak le kell menni a földi/lelki poklokig, hogy odanézzen, ahova eredetileg is kellett volna: Isten felé.

Nem tudom, hogy az ember föl tud-e annyira nőni, hogy ne féljen attól, hogy magára marad, vagy hogy elhagyja az Isten, hogy ne igényelje akár az égi, akár a földi kapaszkodókat. Nagy kérdés az miért van ez(?), hogy ez a személyiség hiányos működése, vagy ilyen az ember, hogy társas lény és nem bír magában meglenni, vagy…ki tudja mi lehet még? Részemről azt mondom, hogy társas lény vagyok, az emberek között vagyok boldog. Engem nem bánt, ha valaki rám ír, vagy fölhív, vagy beszélni akar velem, készséggel állok rendelkezésére, ugyanaz a lélek van benne, mint bennem, miért tennék különbséget?

Az emberben kell lennie szeretetnek, s én úgy érzem, hogy bennem van és ezzel nem is érzem magam magányosnak. Az esetek 99 % -ában tudom, hogy Isten nem hagyott el /viszont lehet, hogy leckéztet…/. Ha fiatal korábban az ember eléggé nyitott, akkor akár 70-en felül sem lesz magányos, mert megteremtette ezt a körülményt: nyitott volt és a többiek kaphattak tőle lelki, szellemi tudást, támogatást, így nem érdekből maradnak vele. Mivel kialakult egy szeretet-légkör és körbeveszik azok az emberek, akikkel addig élt - remélhetőleg halálig. Van egy gyümölcs, amit az ember megtermelt magának és öreg korábban szépen eszeget belőle, de ez még nem mellőzi az Istenben való létet. Az egészet csak Isten miatt lehet megtenni. Vallom azt, amit Avilai Szt. Teréz: „Isten egyedül elég” - és ezzel az embereket a szeretet körébe vonja.

Az, amit nagyon sokat tesznek, hogy a nagyobb emberi szeretet-körből kiragadva magukat, kis köröket alkotnak: ez az én családom, ez az én barátom, aztán ketten elvonulva susmusolnak. Ez nem jó, hanem bedobjuk magunkat a minden affinitásunknak megfelelő közösségbe, lelkileg és a szellemvilág csodáit együtt megélve, s egyetlen egy dolog, ami normálisan kettő emberre áll, az a szexualitás.

Kérdés: a nagyon földies embereknek elég-e, ha azt hiszik, vagy tudják: Isten mellettük áll? Szerintem nem mindig, viszont attól függ mennyire szenved, mennyire látja be, hogy erre már nem nyílnak többé ajtók, csak az ég felé pl. halálakor.

Az ember a magányt, elhagyatottságot kétféleképpen élheti meg: egyrészt materialista felfogás szerint, másrészt pedig valamiféle istenkép formájában.

A materialista felfogást nem éltem át, de látom/hallom, hogy azt mondja, minden elmúlik, lehullik, nincs neki sincs tovább, és tovább ennyi van. Eleinte kapaszkodik a földbe, az emberekbe, különböző földi ideológiákba, de nincsen spirituális egzisztencia előtte, tehát úgy érzi, hogy be van zárva a világba, s amikor beteg/meghal akkor majd megsemmisül. (Rossz érzés lehet, nem szeretném átélni.) Addig, míg a materialista a szemüveget hordta, hangoztatta, hogy csak önmagára számíthat. Később ezt kiterjeszti a környezetére, de ha senkije sincs, akkor válik igazán magányossá . Habár azt nem lehet tudni, hogy a távozása előtti percekben vagy a hetekbe mi történik vele, mert lehet, hogy akkor mégiscsak rájön, hogy van Isten és arrafelé fordul. Isten kizárása a végső magány egyik oka. „Az embernek akkor jut eszébe Isten, ha hirtelen szüksége lesz rá.” Mattias Edvardsson

A másik, akiknek van egy istenképe valamilyen szinten - most mindegy, hogy direkt vagy indirekt módon – és lényegtelen, hogy az öt világvallásban, vagy valami más, kreált vallásban, vagy önmaga által gyártott felfogásban hisz, de hisz egy végső lélekben, ami fölötte van, és ami segít neki, ehhez tiszta szívéből imádkozik és fél is attól, hogy ez a lény elhagyja. Konkrétan a régebbi vallások ezt istenfélelemnek hívják. A másik fajta ember többnyire nem félelemből nem tesz rosszat, hanem a belső késztetése ilyen: nem teszi meg, mert undorodik a sötétségtől, a bűnös világtól. Mind a két emberfajta a megélheti a magányosságot, az első egy idő múlva automatikusan, a második pedig akkor, ha nem elég mély a kapaszkodása az Isten felé, mert van, amikor nem elég mély a viszony, gyenge a kötődés, csak hiszegetnek, és - ebben az esetben - már valahol ott lebeghetnek, a hitetlen és a materlista között. Ez nem lesz elég nekik a magányukban, az egyedülállásukban nem bírják  eloldani ezt az érzést, nem tudnak hova nyúlni támaszért.

Sík Sándor  Isten lánca

Nem, nem engedlek, fogom a kezed:
Az Isten lánca vagyok én neked.

Kötlek, magadhoz, élő kötelekkel,
Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.

A ködlő múltat, akarom, feledd,
S állj meg hajnalló mélyeid felett.

És nézz magadba boldog félelemmel:
Isten szemével és az én szememmel.

És tépd el mind a félig-fátylakat.
Akarom: láss és megszeresd magad.

Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak,
Erősségnek és mosolygó vigasznak.

Lásd, hogy világol a boldog titok:
A zengő porta, mit Isten nyitott.

Akarom: keljen új életre benned
Alvó dala az építő igennek.

És mosolyogd rám, édes jó barát,
Az erős Isten élő mosolyát.

 

 

Pável Márta

AZ IMÁRÓL SZÓLÓ GONDOLATAIM…

 

Az ima intelligenciák találkozása. Nem személyes kérések alkalma, hanem a spirituális és bensőséges összekapcsolódásé, amikor a bennünk élő lélek és lényünk legmélyebb és legbensőbb része szent, őszinte és szívből jövő módon szól Istenhez, kifejezve szívünk és elménk legmélyebb kívánságait. Harvey Spencer Lewis

 

Ahhoz, hogy leírjam az imáról a gondolataimat, egy rádióadás kapcsán kaptam az ihletet, miután egymillió kisgyerek imádkozott a békéért, és a témához hozzá is szóltak az emberek. Voltak, akik nagyon ügyes dolgokat mondtak, papok is, hívők is, hitetlenek is. Egy nő valami olyat mondott, hogy ima, egymillió gyerek… ja, de reggelre mégsem lett béke. (Megjegyzem, ez már valami vésztett volt, hátha… mert ők még „ártatlanok”, csakhogy egy kisgyerek azt sem tudja, mi a háború, meg mi a béke, hát jó, ha felnőttek mondják, imádkoznak.) Igaz, ennyi gyerek összefogatása Istent is meghathatja. De hát nem, ez sem így működik. A háborúzók tudatából kellene kiimádkozni (ha lehetne…?), kivenni a gyűlölködést, a kapzsiságot, a hazugságot, az agymosást stb. Akár béke is lehetne, de nem. Isten, akár kérjük, akár nem, nem fogja még a gonoszok szabad akaratát sem elvenni. Nem egyszerű ez a dolog sem.

Legáltalánosabb megfogalmazásban mi az ima? Beszélgetés Istennel. Csakhogy rosszul tanították imádkozni az embereket. Milyen beszélgetés az, ha én elmondom, mit akarok, de a választ butaságból nem hallgatom meg, vagy képtelen vagyok meghallani, vagy nem is akarom, mert nem hiszek abban, hogy Isten válaszol, ezt kinevelték az emberekből. Nem várja meg az ember, hogy mit válaszolna az Úr, hanem egy ámennel befejezi az imát, s elmegy, mint aki jól végezte a dolgát. Ha nem hallgatjuk meg Isten válaszát, mit reklamálunk?

Mit gondolok az imáról és a teljesedéséről, hogy hihetek tovább, ha nem lesz az, amit én akarok, hanem az, amit az Isten akar? Ez nagyon nem egyszerű dolog, nem arról van szó, hogy Isten nem hallgatja meg az imát, Isten mindenki imáját meghallgatja (a legelrejtettebb gondolatainkat is állandóan tudja). Az más dolog, hogy nem mindenkinek teljesíti a kérését, akármilyen mélyen is kéri.

Gondolkodjunk egy kicsit Istennel. Nagyon banális hasonlat; csak egy utcából három család egyforma mélyen könyörög Istenhez. Az egyik nyaralni készül, a másiknak kiszáradt a szántóföldje, a harmadik pedig nagyon szenved a melegtől, mind a három tiszta szívéből elkezd imádkozni. Az egyik azért imádkozik, hogy NE ESSEN továbbra sem az eső, mert ugye nyaralni akar. Akinek kiszáradt a földje, az azért imádkozik, hogy szakadjon már az eső, hogy legyen valami termése. Aki pedig szenved a melegtől, azt kéri, hogy hűljön már le a levegő, nem bírják tovább. Látható, egyiket sem érdekli a másik helyzete. Nagy kérdés az, ha Isten mind a három óhaját hallja, (s ez csak egy utca…), hogy tudja teljesíteni, lehet-e ezeket teljesíteni? Isten a lehető legjobbat akarja az embernek, ami nagyon bonyolult, hosszú folyamat is lehet. Mi nem is tudhatjuk, hogy mi a legjobb annak a közösségnek, annak a földrésznek, annak az embernek stb. Tehát nem nagyon valószínű, hogy bármelyik imája is teljesülne, hanem valami közbenső dolog történhet.

Mindenki többnyire a maga vágyát dédelgeti. Az imát Isten meghallgatja, de nem biztos, hogy teljesíti, az örök jelenben való szemlélése alapján és isteni céljainak megfelelően cselekszik. Ha ezzel összhangban kér az ember, teljesedik, ha nem, akkor kétséges. Nekem eddig kb. 80-90% volt, amit teljesített, majd jött a nagy „csalódásom”, pedig tudom, Istennek mindig igaza van.

Szomorú eset:

Rettenetes esemény történt a 20 fős keresztény csoportunkban, ahol a lányom halt meg, aki az egész csoportnak is a része volt, szerették a többiek is. Villámcsapásként jött a hír, kiderült, rákos.  Mi három évig – míg küzdött a rettenetes kórral – folyamatosan, tiszta szívből imádkoztunk, de elképzelhetetlenül, minden módon. Mindegyikünk azt hitte, hogy meg tudjuk menteni, hogy Isten tejesíti az imánkat. Az ima összes fajtáját, ami létezik, megtettük, ígértünk, én magamat is felajánlottam helyette, bármit megtettünk volna, de nem jött be. Misztikus csoport vagyunk, örök fogadalmasok Isten felé, hittük, hogy Isten megtartja, meggyógyítja. Igaz, azt is mindig imádkozzuk, hogy „legyen meg a te akaratod”. Ezt mondtuk, hogy legyen meg az akaratod, de mint utólag kiderült, még se komolyan gondoltuk. Istennek jobban kellett, mint nekünk – legalább is Isten ezt gondolja. Drágánkba nagyon nagy spirituális erő volt, de itt a földön valahogy akadozott. Mindenki tudta, ez a föld kevés volt neki, szűk volt a világ. Tudat alatt megteremtette a maga baját, tudatosan úgy tűnt, gyógyulni akart, de mi nem tudtunk neki segíteni, mert a csata csak Isten és közte dőlt el.

Ennek szűken egy éve, az ember állandóan gondolkodik, és tudja, hogy Isten jót tett Vele. Neki való formára, feladatra tette, mégis nagyon fáj, mindegyikünknek nagyon fájt. Kemény volt ez a próba nekünk, kipróbált minket… az biztos, hogy ebbe a próbába majdnem beledöglöttünk. Most úgy látom, kissé már fölálltunk, nehéz volt. Addig a kapcsolatunk az Úrral nagyon szoros volt, de megszeppentünk… miért, Uram? Pedig annyira hittünk az ima erejében. Mások lettünk, gyerekekből férfias lélek lett, fel kell emelni a fejünket, Isten ugyanaz, csak több irányú képzést adott nekünk, összehozta a dolgokat. Tudjuk, hogy sok mindenre rávett minket azóta, hogy ez a haláleset megtörtént, sokkal finomabban, vizuálisabban, még spirituálisabban gondolkodunk, észlelünk, és a hiábavalóságok itt a földön jobban feltűnnek. Tudom, hogy nekem/nekünk egy kemény nevelés volt ez, irgalmatlanul fájdalmas nevelés, de nem hiábavaló.

Mit értünk el az imával? Csúnya dolog ezt így írni… a fájdalom nemesebbé tett. Tudjuk, hogy a lélek örökké él, tehát az eltávozottunk nem szenved, Istennél van, az övé más lét lett. Az ima szeretetünket is megmutatja a lények felé, mert nem csak magunkért imádkozunk, hanem minden szenvedőért.

Az ima hathatóssága (?)…, van amikor láthatóan hat, de van, amikor nem, vagy nem látjuk, de a léleknek odaát nagyon sokat segítettünk. A nem teljesült kérő imáról egy idő múlva kiderülhet, mekkora szerencse, hogy így történt, s nem úgy, ahogy mi kívántuk.

Mi térbe és időbe szorultak vagyunk, kis horizonttal, nem látunk előre. Isten az örök jelenben van, mi pedig a jelen időnek csak egy pillantásnyi részét éljük meg, egyébként vagy múlt, vagy jövő a számunkra. Hogy tudnánk megítélni, hogy az Ő tettei, az imák teljesítése milyen következményekkel jár? Nem tehetünk semmi mást, mint hogy bízunk Isten jóságában, mindenhatóságban, szeretetében, és nem lázadunk, mert semmi értelme sem lenne.

Semmi se zavarjon,
semmi ne rémítsen,
minden elmúlik,
Isten nem változik;
a türelem
minden elér;
annak, aki Istené,
semmi sem hiányzik:
Isten egymaga elég.

Jézusról nevezett Szent Teréz