Pável
Márta
ISTEN,
VAGY KI LEGYEN VELÜNK?
Mindenkinek
más oka van a szomorúságra, de az érzi a
legintenzívebb
bánatot, aki mélyen megtapasztalja,
hogy Istentől távol van.
Ezzel
összehasonlítva minden más fájdalom
jelentéktelennek
tűnik. Norman
F. Cantor
Az ember általában aggódik,
kisebb-nagyobb fokban úgy érzi, hogy magányos, sokszor az is. Ha jól
belegondolnak mindig előkerül valami aggódni való, most mi legyen? Pl.
gyerekekkel otthon ki, mi lesz, velünk mi lesz, ha megöregszünk, ki lesz velünk,
ki gondoskodik rólunk? Ha otthagyunk valakit, akkor azonnal aggódunk, hogy ki
gondoskodik róla, persze csak akkor, ha szeretet van bennünk. De önmagával kapcsolatban
az ember mindig aggódik, hogy ki lesz vele, másokkal
kapcsolatban viszont csak akkor aggódik, ha nem önző és van benne szeretet, ami, sajnos,
ma egyre jobban hiányzik az emberekből.
A gondoskodást az ember igényli, annak ellenére, hogy úgy tűnik, szuverén, önállóan működő lény. Látszatra testileg lehatárolt, nem gondolnánk, hogy szüksége van arra, hogy valamiképpen támogassák, mégis, az ember ilyen, hogy támogatást remél, hogy legyen vele valaki. A hívők Istenben reménykednek, a hitetlenek pedig családtagjaikban, kevesen eleinte a maguk erejében, de ha erejük fogy, akkor jön az összeomlás, mert hát akkor nincs, akiben támaszt lelnie.
Isten velünk, ki
ellenünk…
Isten
nem hagy el... Az emberek elhagyhatnak, a család felbomlik, az ember
magányosan, ordítóan egyedül maradhat, ha maga is úgy akarja, vagy úgy éli meg.
Jézus Krisztus a keresztfán ezt mondja: „„Éli, Éli lámá sabaktáni?”, azaz ’Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?’ (Mt. 27,46) Tudjuk, nem hagyta el, de Jézus Krisztusban, aki Istenember is volt, a halál torkánál feljajdult az emberi oldal. Bennünk is időnként felkiálthat elhagyatottságában a lélek.
Más a magány és más az
egyedüllét. Az utóbbi időnként jól is esik az embernek, persze, van, aki hosszú
távon sem igényli a másik embert, jól megvan maga magának... Magányosan sok ember között is lehet élni, ha nem értik
meg, nem szeretik, nem tud belefolyni a dolgokba, elhidegült tőle a házastársa,
stb. Ez a magány szerintem rosszabb mint, ha valaki jól érzi magát egyedül.
Valójában akar-e az
ember tudat alatt független lenni Istentől? Nem akarhat, mert a lelke Tőle van,
így jogosan érez elhagyatottságot, ha nem az eredetével van, akár tudat alatt
is, de így keresi. Megdöbbentő ez a gyerekeknél, akik tisztábbak. Valahol azt
olvastam, hogy Szondi Lipót szerint a gyermekek hatvan-hetven százaléka
magányos. Ez megragadt bennem, mert sohasem gondoltam volna, holott logikus.
Persze ha jól belegondolunk még a macska is, meg a kutya is tud magányos lenni,
igazán sok mindent nem tudunk róluk sem.
Az ember sokszor a bajban
azt érzi, hogy elhagyták, főleg egy veszekedés vagy egy-egy csúnya viselkedés
után. Az emberi lelkileg ingadozik, de amikor nagy baj van, tetézi azzal is,
hogy azt gondolja, még Isten is elhagyta. Persze nem hagyta el, csak akkor úgy
érzi. Isten soha nem hagy el bennünket, viszont az ember többnyire elhagyja Istent.
Az embereknél erősen szubjektív az elhagyatottság érzése. Fontos tény , ha
mi nem akarjuk, Istentől nem vagyunk elhagyatva.
Vannak magányos
emberek, akik utálják a többi embert, beszélni sem akarnak velük, mogorvák, bezárkózottak,
zsémbesek, azt nem lehet tudni, hogy Isten felé fordultak-e. Az arcukon látszik
a megkeményedés: talán dacból, vagy egoból, vagy sértődöttségből, vagy régi
dolgok miatt utasít el mindenféle közeledést, mert sokat csalódhatott.
„Isten,
ha létezik, kívül marad a mi fogalmaink körén. És az a kellemetlen, őrjítő
félelem, amikor az ember egy szép napon rájön, hogy teljesen egyedül van -
mindenki önmagának, mindenki a saját poklában, mindenki a saját bőrében. Ennél
közelebb nem kerülhetünk Istenhez, amennyire én meg tudom ítélni. Isten az üres
világegyetem miatt érzett metafizikai rettenetünkben mutatkozik meg. A
tudatban, hogy nem fogjuk elérni embertársunkat. Az ember abszurd magányában.
Agneta
Pleijel”
Sokaknak le kell
menni a földi/lelki poklokig, hogy odanézzen, ahova eredetileg is kellett volna:
Isten felé.
Nem tudom, hogy az
ember föl tud-e annyira nőni, hogy ne féljen attól, hogy magára marad, vagy hogy
elhagyja az Isten, hogy ne igényelje akár az égi, akár a földi kapaszkodókat. Nagy
kérdés az miért van ez(?), hogy ez a személyiség hiányos működése, vagy ilyen az ember, hogy
társas lény és nem bír magában meglenni, vagy…ki tudja mi lehet még? Részemről azt mondom, hogy
társas lény vagyok, az emberek között vagyok boldog. Engem nem bánt, ha valaki
rám ír, vagy fölhív, vagy beszélni akar velem, készséggel állok rendelkezésére,
ugyanaz a lélek van benne, mint bennem, miért tennék különbséget?
Az
emberben kell lennie szeretetnek, s én úgy érzem, hogy bennem van és ezzel nem
is érzem magam magányosnak. Az esetek 99 % -ában tudom, hogy Isten nem hagyott
el /viszont lehet, hogy leckéztet…/. Ha fiatal korábban az ember eléggé nyitott,
akkor akár 70-en felül sem lesz magányos, mert megteremtette ezt a körülményt: nyitott
volt és a többiek kaphattak tőle lelki, szellemi tudást, támogatást, így nem érdekből
maradnak vele. Mivel kialakult egy szeretet-légkör és körbeveszik azok az
emberek, akikkel addig élt - remélhetőleg halálig. Van egy gyümölcs, amit az
ember megtermelt magának és öreg korábban szépen eszeget belőle, de ez még nem
mellőzi az Istenben való létet. Az egészet csak Isten miatt lehet megtenni. Vallom azt, amit Avilai Szt. Teréz: „Isten egyedül elég” - és ezzel az embereket a szeretet körébe vonja.
Az, amit nagyon sokat
tesznek, hogy a nagyobb emberi szeretet-körből kiragadva magukat, kis köröket alkotnak:
ez az én családom, ez az én barátom, aztán ketten elvonulva susmusolnak. Ez nem
jó, hanem bedobjuk magunkat a minden affinitásunknak megfelelő közösségbe,
lelkileg és a szellemvilág csodáit együtt megélve, s egyetlen egy dolog, ami
normálisan kettő emberre áll, az a szexualitás.
Kérdés: a nagyon
földies embereknek elég-e, ha azt hiszik, vagy tudják: Isten mellettük áll?
Szerintem nem mindig, viszont attól függ mennyire szenved, mennyire látja be, hogy
erre már nem nyílnak többé ajtók, csak az ég felé pl. halálakor.
Az
ember a magányt, elhagyatottságot kétféleképpen élheti meg: egyrészt materialista
felfogás szerint, másrészt pedig valamiféle istenkép formájában.
A materialista felfogást nem éltem át, de látom/hallom, hogy azt mondja, minden elmúlik, lehullik, nincs neki sincs tovább, és tovább ennyi van. Eleinte kapaszkodik a földbe, az emberekbe, különböző földi ideológiákba, de nincsen spirituális egzisztencia előtte, tehát úgy érzi, hogy be van zárva a világba, s amikor beteg/meghal akkor majd megsemmisül. (Rossz érzés lehet, nem szeretném átélni.) Addig, míg a materialista a szemüveget hordta, hangoztatta, hogy csak önmagára számíthat. Később ezt kiterjeszti a környezetére, de ha senkije sincs, akkor válik igazán magányossá . Habár azt nem lehet tudni, hogy a távozása előtti percekben vagy a hetekbe mi történik vele, mert lehet, hogy akkor mégiscsak rájön, hogy van Isten és arrafelé fordul. Isten kizárása a végső magány egyik oka. „Az embernek akkor jut eszébe Isten, ha hirtelen szüksége lesz rá.” Mattias Edvardsson
A másik, akiknek van egy istenképe valamilyen szinten - most mindegy, hogy direkt vagy indirekt módon – és lényegtelen, hogy az öt világvallásban, vagy valami más, kreált vallásban, vagy önmaga által gyártott felfogásban hisz, de hisz egy végső lélekben, ami fölötte van, és ami segít neki, ehhez tiszta szívéből imádkozik és fél is attól, hogy ez a lény elhagyja. Konkrétan a régebbi vallások ezt istenfélelemnek hívják. A másik fajta ember többnyire nem félelemből nem tesz rosszat, hanem a belső késztetése ilyen: nem teszi meg, mert undorodik a sötétségtől, a bűnös világtól. Mind a két emberfajta a megélheti a magányosságot, az első egy idő múlva automatikusan, a második pedig akkor, ha nem elég mély a kapaszkodása az Isten felé, mert van, amikor nem elég mély a viszony, gyenge a kötődés, csak hiszegetnek, és - ebben az esetben - már valahol ott lebeghetnek, a hitetlen és a materlista között. Ez nem lesz elég nekik a magányukban, az egyedülállásukban nem bírják eloldani ezt az érzést, nem tudnak hova nyúlni támaszért.
Sík Sándor Isten lánca
Nem,
nem engedlek, fogom a kezed:
Az Isten lánca vagyok én neked.
Kötlek,
magadhoz, élő kötelekkel,
Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.
A
ködlő múltat, akarom, feledd,
S állj meg hajnalló mélyeid felett.
És
nézz magadba boldog félelemmel:
Isten szemével és az én szememmel.
És
tépd el mind a félig-fátylakat.
Akarom: láss és megszeresd magad.
Hogy
lásd magad: ifjúnak és igaznak,
Erősségnek és mosolygó vigasznak.
Lásd,
hogy világol a boldog titok:
A zengő porta, mit Isten nyitott.
Akarom:
keljen új életre benned
Alvó dala az építő igennek.
És
mosolyogd rám, édes jó barát,
Az erős Isten élő mosolyát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése