Avilai Szent Teréz Templom

Avilai Szent Teréz Templom
Avilai Szent Teréz Templom
Ennek a felületnek felelős kezelője Varga Péterné/ Pável Márta katolikus hittanár. Célunk őskeresztény módon élni és az evangéliumot, a Bibliát, Isten szavát nem elferdítve, hanem Jézus Krisztus tetszésének megfelelően tovább adni. A Biblia örökéletű, szavaihoz tolmácsolni fogjuk a mélyebb megértést is. A legfrissebb írások alább érhetőek el.

2024. október 28., hétfő

 

Pável Márta

ISTEN, VAGY KI LEGYEN VELÜNK?

Mindenkinek más oka van a szomorúságra, de az érzi a

legintenzívebb bánatot, aki mélyen megtapasztalja,

 hogy Istentől távol van.

Ezzel összehasonlítva minden más fájdalom

jelentéktelennek tűnik.  Norman F. Cantor

 

Az ember általában aggódik, kisebb-nagyobb fokban úgy érzi, hogy magányos, sokszor az is. Ha jól belegondolnak mindig előkerül valami aggódni való, most mi legyen? Pl. gyerekekkel otthon ki, mi lesz, velünk mi lesz, ha megöregszünk, ki lesz velünk, ki gondoskodik rólunk? Ha otthagyunk valakit, akkor azonnal aggódunk, hogy ki gondoskodik róla, persze csak akkor, ha szeretet van bennünk. De önmagával kapcsolatban az ember mindig aggódik, hogy ki lesz vele,  másokkal kapcsolatban viszont csak akkor aggódik, ha nem önző és van benne szeretet, ami, sajnos, ma egyre jobban hiányzik az emberekből.

A gondoskodást az ember igényli, annak ellenére, hogy úgy tűnik, szuverén, önállóan működő lény. Látszatra testileg lehatárolt, nem gondolnánk, hogy szüksége van arra, hogy valamiképpen támogassák,  mégis, az ember ilyen, hogy támogatást remél, hogy legyen vele valaki. A hívők Istenben reménykednek, a hitetlenek pedig családtagjaikban, kevesen eleinte a maguk erejében, de ha erejük fogy, akkor jön az összeomlás, mert hát akkor nincs, akiben támaszt lelnie.

Isten velünk, ki ellenünk…

Isten nem hagy el... Az emberek elhagyhatnak, a család felbomlik, az ember magányosan, ordítóan egyedül maradhat, ha maga is úgy akarja, vagy úgy éli meg.

Jézus Krisztus a keresztfán ezt mondja: „„Éli, Éli lámá sabaktáni?”, azaz ’Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?’ (Mt. 27,46) Tudjuk, nem hagyta el, de Jézus Krisztusban, aki Istenember is volt, a halál torkánál feljajdult az emberi oldal. Bennünk is időnként felkiálthat elhagyatottságában a lélek.

Más a magány és más az egyedüllét. Az utóbbi időnként jól is esik az embernek, persze, van, aki hosszú távon sem igényli a másik embert, jól megvan maga magának... Magányosan  sok ember között is lehet élni, ha nem értik meg, nem szeretik, nem tud belefolyni a dolgokba, elhidegült tőle a házastársa, stb. Ez a magány szerintem rosszabb mint, ha valaki jól érzi magát egyedül.

Valójában akar-e az ember tudat alatt független lenni Istentől? Nem akarhat, mert a lelke Tőle van, így jogosan érez elhagyatottságot, ha nem az eredetével van, akár tudat alatt is, de így keresi. Megdöbbentő ez a gyerekeknél, akik tisztábbak. Valahol azt olvastam, hogy Szondi Lipót szerint a gyermekek hatvan-hetven százaléka magányos. Ez megragadt bennem, mert sohasem gondoltam volna, holott logikus. Persze ha jól belegondolunk még a macska is, meg a kutya is tud magányos lenni, igazán sok mindent nem tudunk róluk sem.

Az ember sokszor a bajban azt érzi, hogy elhagyták, főleg egy veszekedés vagy egy-egy csúnya viselkedés után. Az emberi lelkileg ingadozik, de amikor nagy baj van, tetézi azzal is, hogy azt gondolja, még Isten is elhagyta. Persze nem hagyta el, csak akkor úgy érzi. Isten soha nem hagy el bennünket, viszont az ember többnyire elhagyja Istent. Az embereknél erősen szubjektív az elhagyatottság érzése. Fontos tény , ha mi nem akarjuk, Istentől nem vagyunk elhagyatva.

Vannak magányos emberek, akik utálják a többi embert, beszélni sem akarnak velük, mogorvák, bezárkózottak, zsémbesek, azt nem lehet tudni, hogy Isten felé fordultak-e. Az arcukon látszik a megkeményedés: talán dacból, vagy egoból, vagy sértődöttségből, vagy régi dolgok miatt utasít el mindenféle közeledést, mert sokat csalódhatott.

„Isten, ha létezik, kívül marad a mi fogalmaink körén. És az a kellemetlen, őrjítő félelem, amikor az ember egy szép napon rájön, hogy teljesen egyedül van - mindenki önmagának, mindenki a saját poklában, mindenki a saját bőrében. Ennél közelebb nem kerülhetünk Istenhez, amennyire én meg tudom ítélni. Isten az üres világegyetem miatt érzett metafizikai rettenetünkben mutatkozik meg. A tudatban, hogy nem fogjuk elérni embertársunkat. Az ember abszurd magányában.

Agneta Pleijel Sokaknak le kell menni a földi/lelki poklokig, hogy odanézzen, ahova eredetileg is kellett volna: Isten felé.

Nem tudom, hogy az ember föl tud-e annyira nőni, hogy ne féljen attól, hogy magára marad, vagy hogy elhagyja az Isten, hogy ne igényelje akár az égi, akár a földi kapaszkodókat. Nagy kérdés az miért van ez(?), hogy ez a személyiség hiányos működése, vagy ilyen az ember, hogy társas lény és nem bír magában meglenni, vagy…ki tudja mi lehet még? Részemről azt mondom, hogy társas lény vagyok, az emberek között vagyok boldog. Engem nem bánt, ha valaki rám ír, vagy fölhív, vagy beszélni akar velem, készséggel állok rendelkezésére, ugyanaz a lélek van benne, mint bennem, miért tennék különbséget?

Az emberben kell lennie szeretetnek, s én úgy érzem, hogy bennem van és ezzel nem is érzem magam magányosnak. Az esetek 99 % -ában tudom, hogy Isten nem hagyott el /viszont lehet, hogy leckéztet…/. Ha fiatal korábban az ember eléggé nyitott, akkor akár 70-en felül sem lesz magányos, mert megteremtette ezt a körülményt: nyitott volt és a többiek kaphattak tőle lelki, szellemi tudást, támogatást, így nem érdekből maradnak vele. Mivel kialakult egy szeretet-légkör és körbeveszik azok az emberek, akikkel addig élt - remélhetőleg halálig. Van egy gyümölcs, amit az ember megtermelt magának és öreg korábban szépen eszeget belőle, de ez még nem mellőzi az Istenben való létet. Az egészet csak Isten miatt lehet megtenni. Vallom azt, amit Avilai Szt. Teréz: „Isten egyedül elég” - és ezzel az embereket a szeretet körébe vonja.

Az, amit nagyon sokat tesznek, hogy a nagyobb emberi szeretet-körből kiragadva magukat, kis köröket alkotnak: ez az én családom, ez az én barátom, aztán ketten elvonulva susmusolnak. Ez nem jó, hanem bedobjuk magunkat a minden affinitásunknak megfelelő közösségbe, lelkileg és a szellemvilág csodáit együtt megélve, s egyetlen egy dolog, ami normálisan kettő emberre áll, az a szexualitás.

Kérdés: a nagyon földies embereknek elég-e, ha azt hiszik, vagy tudják: Isten mellettük áll? Szerintem nem mindig, viszont attól függ mennyire szenved, mennyire látja be, hogy erre már nem nyílnak többé ajtók, csak az ég felé pl. halálakor.

Az ember a magányt, elhagyatottságot kétféleképpen élheti meg: egyrészt materialista felfogás szerint, másrészt pedig valamiféle istenkép formájában.

A materialista felfogást nem éltem át, de látom/hallom, hogy azt mondja, minden elmúlik, lehullik, nincs neki sincs tovább, és tovább ennyi van. Eleinte kapaszkodik a földbe, az emberekbe, különböző földi ideológiákba, de nincsen spirituális egzisztencia előtte, tehát úgy érzi, hogy be van zárva a világba, s amikor beteg/meghal akkor majd megsemmisül. (Rossz érzés lehet, nem szeretném átélni.) Addig, míg a materialista a szemüveget hordta, hangoztatta, hogy csak önmagára számíthat. Később ezt kiterjeszti a környezetére, de ha senkije sincs, akkor válik igazán magányossá . Habár azt nem lehet tudni, hogy a távozása előtti percekben vagy a hetekbe mi történik vele, mert lehet, hogy akkor mégiscsak rájön, hogy van Isten és arrafelé fordul. Isten kizárása a végső magány egyik oka.Az embernek akkor jut eszébe Isten, ha hirtelen szüksége lesz rá.” Mattias Edvardsson

A másik, akiknek van egy istenképe valamilyen szinten - most mindegy, hogy direkt vagy indirekt módon – és lényegtelen, hogy az öt világvallásban, vagy valami más, kreált vallásban, vagy önmaga által gyártott felfogásban hisz, de hisz egy végső lélekben, ami fölötte van, és ami segít neki, ehhez tiszta szívéből imádkozik és fél is attól, hogy ez a lény elhagyja. Konkrétan a régebbi vallások ezt istenfélelemnek hívják. A másik fajta ember többnyire nem félelemből nem tesz rosszat, hanem a belső késztetése ilyen: nem teszi meg, mert undorodik a sötétségtől, a bűnös világtól. Mind a két emberfajta a megélheti a magányosságot, az első egy idő múlva automatikusan, a második pedig akkor, ha nem elég mély a kapaszkodása az Isten felé, mert van, amikor nem elég mély a viszony, gyenge a kötődés, csak hiszegetnek, és - ebben az esetben - már valahol ott lebeghetnek, a hitetlen és a materlista között. Ez nem lesz elég nekik a magányukban, az egyedülállásukban nem bírják  eloldani ezt az érzést, nem tudnak hova nyúlni támaszért.

Sík Sándor  Isten lánca

Nem, nem engedlek, fogom a kezed:
Az Isten lánca vagyok én neked.

Kötlek, magadhoz, élő kötelekkel,
Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.

A ködlő múltat, akarom, feledd,
S állj meg hajnalló mélyeid felett.

És nézz magadba boldog félelemmel:
Isten szemével és az én szememmel.

És tépd el mind a félig-fátylakat.
Akarom: láss és megszeresd magad.

Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak,
Erősségnek és mosolygó vigasznak.

Lásd, hogy világol a boldog titok:
A zengő porta, mit Isten nyitott.

Akarom: keljen új életre benned
Alvó dala az építő igennek.

És mosolyogd rám, édes jó barát,
Az erős Isten élő mosolyát.



 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

  Pável Márta ISTEN, VAGY KI LEGYEN VELÜNK? Mindenkinek más oka van a szomorúságra, de az érzi a legintenzívebb bánatot, aki mélyen ...