Pável Márta

AZ IMÁRÓL SZÓLÓ GONDOLATAIM…

 

Az ima intelligenciák találkozása. Nem személyes kérések alkalma, hanem a spirituális és bensőséges összekapcsolódásé, amikor a bennünk élő lélek és lényünk legmélyebb és legbensőbb része szent, őszinte és szívből jövő módon szól Istenhez, kifejezve szívünk és elménk legmélyebb kívánságait. Harvey Spencer Lewis

 

Ahhoz, hogy leírjam az imáról a gondolataimat, egy rádióadás kapcsán kaptam az ihletet, miután egymillió kisgyerek imádkozott a békéért, és a témához hozzá is szóltak az emberek. Voltak, akik nagyon ügyes dolgokat mondtak, papok is, hívők is, hitetlenek is. Egy nő valami olyat mondott, hogy ima, egymillió gyerek… ja, de reggelre mégsem lett béke. (Megjegyzem, ez már valami vésztett volt, hátha… mert ők még „ártatlanok”, csakhogy egy kisgyerek azt sem tudja, mi a háború, meg mi a béke, hát jó, ha felnőttek mondják, imádkoznak.) Igaz, ennyi gyerek összefogatása Istent is meghathatja. De hát nem, ez sem így működik. A háborúzók tudatából kellene kiimádkozni (ha lehetne…?), kivenni a gyűlölködést, a kapzsiságot, a hazugságot, az agymosást stb. Akár béke is lehetne, de nem. Isten, akár kérjük, akár nem, nem fogja még a gonoszok szabad akaratát sem elvenni. Nem egyszerű ez a dolog sem.

Legáltalánosabb megfogalmazásban mi az ima? Beszélgetés Istennel. Csakhogy rosszul tanították imádkozni az embereket. Milyen beszélgetés az, ha én elmondom, mit akarok, de a választ butaságból nem hallgatom meg, vagy képtelen vagyok meghallani, vagy nem is akarom, mert nem hiszek abban, hogy Isten válaszol, ezt kinevelték az emberekből. Nem várja meg az ember, hogy mit válaszolna az Úr, hanem egy ámennel befejezi az imát, s elmegy, mint aki jól végezte a dolgát. Ha nem hallgatjuk meg Isten válaszát, mit reklamálunk?

Mit gondolok az imáról és a teljesedéséről, hogy hihetek tovább, ha nem lesz az, amit én akarok, hanem az, amit az Isten akar? Ez nagyon nem egyszerű dolog, nem arról van szó, hogy Isten nem hallgatja meg az imát, Isten mindenki imáját meghallgatja (a legelrejtettebb gondolatainkat is állandóan tudja). Az más dolog, hogy nem mindenkinek teljesíti a kérését, akármilyen mélyen is kéri.

Gondolkodjunk egy kicsit Istennel. Nagyon banális hasonlat; csak egy utcából három család egyforma mélyen könyörög Istenhez. Az egyik nyaralni készül, a másiknak kiszáradt a szántóföldje, a harmadik pedig nagyon szenved a melegtől, mind a három tiszta szívéből elkezd imádkozni. Az egyik azért imádkozik, hogy NE ESSEN továbbra sem az eső, mert ugye nyaralni akar. Akinek kiszáradt a földje, az azért imádkozik, hogy szakadjon már az eső, hogy legyen valami termése. Aki pedig szenved a melegtől, azt kéri, hogy hűljön már le a levegő, nem bírják tovább. Látható, egyiket sem érdekli a másik helyzete. Nagy kérdés az, ha Isten mind a három óhaját hallja, (s ez csak egy utca…), hogy tudja teljesíteni, lehet-e ezeket teljesíteni? Isten a lehető legjobbat akarja az embernek, ami nagyon bonyolult, hosszú folyamat is lehet. Mi nem is tudhatjuk, hogy mi a legjobb annak a közösségnek, annak a földrésznek, annak az embernek stb. Tehát nem nagyon valószínű, hogy bármelyik imája is teljesülne, hanem valami közbenső dolog történhet.

Mindenki többnyire a maga vágyát dédelgeti. Az imát Isten meghallgatja, de nem biztos, hogy teljesíti, az örök jelenben való szemlélése alapján és isteni céljainak megfelelően cselekszik. Ha ezzel összhangban kér az ember, teljesedik, ha nem, akkor kétséges. Nekem eddig kb. 80-90% volt, amit teljesített, majd jött a nagy „csalódásom”, pedig tudom, Istennek mindig igaza van.

Szomorú eset:

Rettenetes esemény történt a 20 fős keresztény csoportunkban, ahol a lányom halt meg, aki az egész csoportnak is a része volt, szerették a többiek is. Villámcsapásként jött a hír, kiderült, rákos.  Mi három évig – míg küzdött a rettenetes kórral – folyamatosan, tiszta szívből imádkoztunk, de elképzelhetetlenül, minden módon. Mindegyikünk azt hitte, hogy meg tudjuk menteni, hogy Isten tejesíti az imánkat. Az ima összes fajtáját, ami létezik, megtettük, ígértünk, én magamat is felajánlottam helyette, bármit megtettünk volna, de nem jött be. Misztikus csoport vagyunk, örök fogadalmasok Isten felé, hittük, hogy Isten megtartja, meggyógyítja. Igaz, azt is mindig imádkozzuk, hogy „legyen meg a te akaratod”. Ezt mondtuk, hogy legyen meg az akaratod, de mint utólag kiderült, még se komolyan gondoltuk. Istennek jobban kellett, mint nekünk – legalább is Isten ezt gondolja. Drágánkba nagyon nagy spirituális erő volt, de itt a földön valahogy akadozott. Mindenki tudta, ez a föld kevés volt neki, szűk volt a világ. Tudat alatt megteremtette a maga baját, tudatosan úgy tűnt, gyógyulni akart, de mi nem tudtunk neki segíteni, mert a csata csak Isten és közte dőlt el.

Ennek szűken egy éve, az ember állandóan gondolkodik, és tudja, hogy Isten jót tett Vele. Neki való formára, feladatra tette, mégis nagyon fáj, mindegyikünknek nagyon fájt. Kemény volt ez a próba nekünk, kipróbált minket… az biztos, hogy ebbe a próbába majdnem beledöglöttünk. Most úgy látom, kissé már fölálltunk, nehéz volt. Addig a kapcsolatunk az Úrral nagyon szoros volt, de megszeppentünk… miért, Uram? Pedig annyira hittünk az ima erejében. Mások lettünk, gyerekekből férfias lélek lett, fel kell emelni a fejünket, Isten ugyanaz, csak több irányú képzést adott nekünk, összehozta a dolgokat. Tudjuk, hogy sok mindenre rávett minket azóta, hogy ez a haláleset megtörtént, sokkal finomabban, vizuálisabban, még spirituálisabban gondolkodunk, észlelünk, és a hiábavalóságok itt a földön jobban feltűnnek. Tudom, hogy nekem/nekünk egy kemény nevelés volt ez, irgalmatlanul fájdalmas nevelés, de nem hiábavaló.

Mit értünk el az imával? Csúnya dolog ezt így írni… a fájdalom nemesebbé tett. Tudjuk, hogy a lélek örökké él, tehát az eltávozottunk nem szenved, Istennél van, az övé más lét lett. Az ima szeretetünket is megmutatja a lények felé, mert nem csak magunkért imádkozunk, hanem minden szenvedőért.

Az ima hathatóssága (?)…, van amikor láthatóan hat, de van, amikor nem, vagy nem látjuk, de a léleknek odaát nagyon sokat segítettünk. A nem teljesült kérő imáról egy idő múlva kiderülhet, mekkora szerencse, hogy így történt, s nem úgy, ahogy mi kívántuk.

Mi térbe és időbe szorultak vagyunk, kis horizonttal, nem látunk előre. Isten az örök jelenben van, mi pedig a jelen időnek csak egy pillantásnyi részét éljük meg, egyébként vagy múlt, vagy jövő a számunkra. Hogy tudnánk megítélni, hogy az Ő tettei, az imák teljesítése milyen következményekkel jár? Nem tehetünk semmi mást, mint hogy bízunk Isten jóságában, mindenhatóságban, szeretetében, és nem lázadunk, mert semmi értelme sem lenne.

Semmi se zavarjon,
semmi ne rémítsen,
minden elmúlik,
Isten nem változik;
a türelem
minden elér;
annak, aki Istené,
semmi sem hiányzik:
Isten egymaga elég.

Jézusról nevezett Szent Teréz