Pável Márta

ÁRAMLÁS (hívő megközelítésben)

Hogyan kezdődött a felismerés…?

Flow/áramlás, tudtam erről az elvről, de eddig nem foglalkoztam vele. Valamelyik nap este azt éreztem, hogy nagyon sok minden baj húz, hogy aggódom pár dologért, diszkomfortos voltam. Hirtelen megálltam, mert belül egy hang megszólalt,   áramlás, hagyd, hadd múljanak a dolgok, menjenek, ahogy akarnak. Akkor hirtelen kiengedtem a kezemből mindent,   mint egy szél elvitte, megkönnyebbültem, majd elkezdtem gondolkozni, hogy mi volt ez. (Minden nélkülem is megoldódott…) Azt tudom, hogy kintről irányítanak, azt tudom, hogy olyan dolgokat mondanak, amiről nem, vagy alig vettem tudomást.   Erről az áramlásról (flow) régen hallottam, elkezdtem ezen gondolkozni, és utánanézni, rájöttem, hogy mi ezt csináljuk, csak teljesen másképp, más síkon. Többször tesszük elmélkedésben, hogy lekötjük magunkról a gondokat, kapcsolatokat, otthagyjuk Istennek, akkor is hasonlóan engedjük ezt az áramlást. Átadjuk Istennek, úgy legyen, ahogy jónak látja, egy darabig megy is, majd sajnos csak visszakötjük mi újra ezeket. 

 

Maradok ennél az áramlás magyar szónál. Egy szó mennyiféle tartalmat hordozhat. A pszichológia köztudatba ez a flow szó be van írva Csíkszentmihályi Mihály nevéhez, írása és munkássága nyomán. Miután a könyvét – ismét –, alaposan elkezdtem olvasni rájöttem, két malomban őrlünk, hogy egy szó, egy fogalom teljesen mást, két dolgot jelent. Rögtön az elején két olyan idézetek közlök, ami messze nem fér össze azzal, amit én gondolok. 17.o. (https://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/flow.pdf) „… a vallás csak időleges sikereket könyvelhet el az élet értelmetlenségével való harcban; nem ad végleges választ. A történelem bizonyos pillanataiban a vallás képviselői meggyőzően magyarázták el az emberi lét problémáit, és hihető válaszokat adtak. Kr. e. a IV. századtól Kr. u. a VIII. századig a kereszténység Európában terjedt el, az iszlám a Közel-Keleten lett népszerű és a buddhizmus Ázsiát hódította meg. Ezeknek a vallásoknak több száz évig sikerült olyan kielégítő célokat tűzni az emberek elé, melyeknek életüket szentelhették, ma azonban egyre nehezebb elfogadni világnézetüket. A forma, melyben igazságaikat közlik – mítoszok, kinyilatkoztatások, szent iratok – többé már nem ébreszt hitet a tudományok és a racionális gondolkodás korában, még akkor sem, ha igazságtartalmuk változatlan maradt. Lehetséges, hogy egy nap majd fölemelkedik egy erőteljes új vallás, de addig is azok, akik a jelen vallásokban keresnek vigasztalást, gyakorta azzal fizetnek lelki békéjükért, hogy hallgatólagosan nem vesznek tudomást arról, amit a világ működéséről tudunk”

S ami végleg meggyőzött, hogy nekünk ehhez semmi közünk:

uo. 23.o „Ne reménykedjünk abban, hogy cseles módszerekkel hamar célt érünk. Némelyik ember a tudatba vetett misztikus hittel azt várja, hogy addig még nem tapasztalt csodákra lesz képes, és hogy abban, amit ő a szellem birodalmának hív, bármi lehetséges. Mások azt állítják magukról, hogy képesek szellemekkel kommunikálni, elmúlt életekbe belépni és mindenféle természetfeletti érzékkel rendelkeznek. Ha nem vesszük számításba a nyilvánvaló szélhámosokat, akkor ezekről a be számolókról általában kiderül, hogy öncsalásról van szó – olyan hazugságokról, melyekkel egy túlságosan érzékeny elme áltatja önmagát.”

Az igaz, mindenkinek joga van ebben a témában is úgy gondolkodni, ahogyan csak akar, hívőként vagy materialistaként, csak a megállapítások, a vélt igazak mások, még az is lehet a saját rendszerében igaz, de hogy összességében mi az igazság, az egy nagy kérdés. Az én rendszerem, ami Jézus Krisztus követésén alapul és nem osztozik ezzel a felfogással, bármennyire is sokat idézett, népszerű a pszichológiája.

El kellett döntenem, mi fér abba amit erről gondolok:   az ő könyvéből a materialista pszichológia fogalma, mert lehetséges, hogy akik ebben dolgoznak, azoknak segítség is, de nekem a rendszerembe ez úgysem fér bele, úgyhogy innentől fogva senkinek se kell a kettőt összevetni, mert köszönőviszonyban sincsenek egymással, hála Istennek.

Egyszerűen magyarul ÁRAMLÁS az, amiről írok.  Részemről (Isten segítségével) spirituálisan gondolom el az áramlást, s valóban nem sok köze van a kettőnek egymáshoz.  

Mi is az ÁRAMLÁS spirituálisan?

Vannak dolgok, amelyek anélkül jól teszik a dolgokat, hogy az ember beavatkozna, például minden beavatkozás nélkül ilyen egy folyó, amely A-ból - B pontba     csakúgy…. folyik. A folyók régebben tudták a dolgukat, mert hagyták, például a Nílus, mikor hagyták, rendesen elöntötte a földeket, termékenyítette, átáztatta, majd utána jó termést hozott. Nagyon sok folyó így tenne, ha nem építenék be kastélyokkal a partját, s nem akarná az ember szabályozni azt, ami működne, mert a természet tudja mit kell tenni. A Tisza is ilyen, ha nem szabályozták volna agyon, akkor nem futna le az országból a vize, hanem kiönthetne, feltölthetné a természetes tárolókat is, átitatná két oldalon a földeket stb. De nem, ebbe is beleszólt az ember, sajnos.

Az életünk tulajdonképpen ilyen folyó, csak az ember a szabad akaratából elfelejtette honnan és hova folyik. Miután a „honnan”-t is meg a „hová”-t is elfelejtette, így olyan mint a céltalan vitorlás, akinek semmiféle szél sem kedvez, és hánykódik az életében. Ő maga próbál kapaszkodni és újabb fogódzkodókat kitalálni.

 Valamennyire persze nekem is kell időnként kapaszkodni, úton vagyok…, de   nem úgy, hogy lényegesen gátolnám magamat, mivel a felismert célom irányába tartok, csak néha gátolom a haladást. Amit meg tudok tenni, hogy én úgy áramolhassak, hogy az a legkisebb súrlódással járjon. Nem olyan könnyű, mert testből és lélekből = ember vagyok, és nem mindig azonos erővel tudok lelkesen áramlani. Főleg, ha közben összekapaszkodom (kötődöm) egy csomó másik lénnyel, családdal, gyerekekkel, barátokkal. Ez egy szeretetcsapda (meg kell oldani*[1]), ami lényegesen lassít az áramlásban. Nekik is más és más a sorsuk, de tudok-e – ha kapaszkodom lényekbe –, úgy áramlani, ahogy kell? S őket is gátolhatom.

 Tudok-e akarni úgy áramlani, vagy megakadok…, ha féltem őket, akiket a szeretet = sokszor kötődés, vagy a ragaszkodás (ami pl. a buddhizmusban elvetendő dolog), erős emocionális viszony, az elvesztéstől való félelem, halál, mennyire lök vissza a cél felé való „vidám” áramlásban.   

A JELENBEN kellene, az isteni jelenben LENNI, akkor NEM AGGASZTANA SE MÚLT, SE JÖVŐ.

Gondoljunk bele, hogy ha az életünket hagyjuk áramolni, mert tudjuk honnan jöttünk, mi az eredetünk, mennyivel könnyebb, mintha nem tudjuk és akadékoskodunk, állandóan fontoskodunk. Céltalanság (és eredetismeret) nélkül bedobozoljuk magunkat, önmagunk gátjává válunk. Nagyon nagy lelki intelligencia kell ahhoz, hogy valaki tudja a különbséget, hogy hol a határ, mi a jó, mi a rossz, mikor válik hanyaggá, és mikor válik skrupulózussá. Nagyon-nagyon nagy intelligencia kell és az áramlás egészséges hagyása, ami végül is leghasznosabb lenne, ez egy különlegesen fejlett léleknek egy tulajdonsága lehet.

Azt gondolom, hogy az áramlást nagyon nehéz megtenni, mert a lelkes ember úgy gondolja, hogy mindent nekem kell elintézni, mindent nekem kell felügyelni, és ha nem teszem, akkor hanyag és nemtörődőm vagyok. Sőt állandóan forog az agyuk, hogy mi hogyan legyen. Pedig ha felismernék a bedobott energiát, ami állandóan dolgozik a tudatunkban, meg a végeredményt – ami többnyire nem is tőlünk függ –, elkeserítően rossz hatásfok jönne ki. Ez a téves működés szinte mindenkiben benne van. A mai ember sokat gyötrődik (sőt a társadalom tudatosan félelemben is tartja), elmúlik valami, jól vagy rosszul alakulnak a dolgai, mi a szerepe, miről tehet, miről nem?

Az ÁRAMLÁS ilyenkor nem akadálytalanul történik.  

Mi történik máshogy? Arra gondoltam, hogy semmi sem áramlik önmagától, valaminek valami felé lejteni, húzni, csalogatni kell, szívni, serkenteni kell.  

Ekkor kötöttem össze ezt az áramlást Istennel. Amikor odaadom a szabad akaratomat, amikor elengedem a világot, amikor azt gondolom, hogy nincs szükségem semmire, és odaadom Istennek, legyen úgy, ahogy akarod, ekkor az odaadás miatt Ő húzni-vonni fog a határa felé, jön a pneuma, és az áramlással úszom a végső célba.

DE ez nem olyan, mint a döglött hal, úszik az árral, és mi azt mondjuk, hogy az élő hal szembe úszik. Pontosan…, nagyon is élőnek kell lenni, hogy tudjam elengedni magamat, a szabad akaratommal helyesen tudjak élni. Először erősnek kell lennem ahhoz, hogy feladhassam magam Istennek. Nagyon erős hitűnek kell lenni, mert többségükben az emberek nem hisznek abban, hogy hazaviszik őt az isteni hazába, és csak az erősebbek csinálják végig. Odaadás kell, az egész életemet az áramlásra kell szenteljem, engedékeny legyek, ami a Végtelen felé visz anélkül, hogy minden partmenti ágba megkapaszkodnék. Ha az isteni folyóra bízom magamat, akkor nem kapaszkodhatok a fűzfába, majd a következő fűbe-fába, mert akkor nem tudok sodródni az áramlással. Istenbe vetett bizalom kell, hogy jó felé visz, jó tempóban, de elötte tudnom kell a célt, hogyan és mi felé akarom magam adni? De lehet rosszul is dönteni, ugyanígy más irányba is vihet az áramlás, a szétesésbe is. 

Tudom, nehéz az ember sorsa, nagyon nehéz az átadás, nem erre neveltek minket. Ami szépnek és jónak tűnik, hogy első a család (többnyire Isten elé téve…, majd elvárják, hogy ezt Isten támogassa…), hogy úgy érzik, hogy a család az övék, és hogy ehhez vélt vagy valós feladata van. Az aggódás a mi életünk része, erre vagyunk szocializálva, nem tudunk lemondani róla. Sokan azt gondolhatják, nem is kell. Nem úgy kell működtetni az életünket, hogy ezzel az önmagunk, haladásunk gátjává váljunk. Nekünk át kéne az Istennek mindent adni, akkor nyugodtan úsznék az árral, áramolnék békésen Isten felé. Tudatosítani magunkban, semmi és senki sem a miénk, ha a miénk lenne valami, a sírba is vihetnénk.

Ha őszinték vagyunk magukhoz, akkor belül érezhetjük, hogy folyamatosan hadonászunk lelkileg, küszködünk mint disznó a jégen, teljesen feleslegesen, nem mi irányítjuk más emberek sorsát, dolgát (ez egy téveszménk). Ha gyerekünk van, egy idő után részinformációkat tudunk róla, úgyis tudom, hogy azt fog csinálni, amit akar. A világ is, ha háborúzni akar, bármit teszek, megteszi. De ha hazafelé tartok Isten felé, ha a szeretet ömlik belőlem, a fény rezgése, akkor mindent megtettem a világgal is, magammal is, ez az állandó aggodalmaskodás ellenszere.

Ha az ÁRAMLÁSOM során elgyengülök, mert akikhez ragaszkodtam, azokra gondolok, a megoldás az, hogy újból és újból adjam oda Isten kezébe azokat, akiket szeretek, ezzel a legjobb helyre adtam. A szabadság szeretetével, hogy azokat még jobban adjam oda, hogy ők is ki tudjanak lépni a harcból, be tudjanak menni a partról a folyóba, ÁRAMLANI…

---

[1] *Szeretni kell, de nem ragaszkodni. Feladatunk van, de nem akadályozhatjuk a másikat folyásában/áramlásában, mert mi úgy gondoljuk.