Pável Márta EMBERI VÁGY, HOGY JÉZUS RÁNK NÉZZEN?

 

Pável Márta

EMBERI VÁGY, HOGY JÉZUS RÁNK NÉZZEN?

Többször látom, hogy különböző variációkban átdolgozzák a Torinói Lepel Jézus Krisztus arcát, és kinyitatják a szemét.

Az emberek tudat alatti vágyálma lehet, hogy rájuk nézzen az Isten? Megdöbbentő /de tetszik is/, hogy az utóbbi időben a Facebookon egyfolytában látom, hogy a Torinói Lepel Jézus arcát különböző módokon manipulálják úgy, hogy kinyissa a szemét, forgassa a fejét, hogy élő legyen. Az emberek szívében ezek szerint ott a vágy, hogy „szemezhessenek” Istennel, hogy élőként láthassák, hogy kommunikálhassanak vele, hogy valós legyen a kapcsolat. (A kép a Fb.-ról)

 

Ez a vágy nagyon szép, de azt is tudniuk kéne, hogy az Isten emberi formát öltve  Jézus Krisztusként, amikor meghalt ill. feltámadt, feljebb emelte ezt a kapcsolatot a fizikai létből az égi /spirituális létbe. Itt valahogy megakadt a kommunikáció, s az egyházak sem szorgalmazzák ennek a megélését, hogy Jézus Krisztus nemcsak, hogy rád néz, hanem érzi minden feszülésed, minden bajod, örömöd stb. Egy magasabb szintű kapcsolatot hozott létre az emberrel. Minden gondolatodat, minden, akár ideológiai, filozófiai, vagy egyéb problémádat tudja. Ember, neked kell kész lenni, hogy ezt az égi kapcsolatot megfogod, hogy lereagálod, mert ez egy finomabb kapcsolat, ez már nem a testre, hanem sokkal magasabb szintre vonatkozik, lélek a lélekkel való találkozásra késztetne. Az embernek szüksége lenne a valóságra való felrázásra, de hogyan viselkedik, ha megkapja ezt. Prohászka pár sorával érzékeltetem: Igen, az emberiség lelke olyan, mint a víz, mely a tűzön melegszik és forr, mihelyt pedig elhúzzuk a tűzről, siet túladni a lelki erőmegfeszítéseken s petyhüdt, lusta s érzéki lesz. https://gondola.hu/media/prohaszka/Prohaszka09.pdf

Ha mégis túl lép valaki az anyagi létén a lelkében is, akkor már nem kell a manipulált kép, mert az igazi bármikor elérhető, ha befogadtad Jézust. Onnantól akár hallhatod is a lelkedben, benned van, mert mindenütt ott van, de sajnos csak kevesekben tudatosul.

Viszont, ha tudatosan és hittel befogadtad, akkor tudsz Vele beszélni, akkor élővé válik a kapcsolat, és ez a háromdimenziós látás képe átmegy egy örökösen élő képbe.  

Aki élt már egyedül, tudja, milyen természetes dolog a magánbeszéd. A lenyelt szavak marják az embert. Megkönnyebbülünk, ha kikiálthatjuk kínunkat. Aki egyedül hangosan beszél, mintegy a bennünk lakó Istennel társalog. Victor Hugo

 

Kis segítség, mi legyen az ÚJÉVI változásod…

2024.12.29. ISTEN DOLGA AZ ELSŐ

Isten sugalmazta, leírta Pável Márta

 Az Ószövetségből, Sámuel könyvéből olvasok fel egy részt. „²²Anna nem ment fel. Azt mondta a férjének: »Nem megyek fel, amíg el nem választom a gyermeket. Akkor majd felviszem, hogy jelenjen meg az Úr színe előtt, és végleg ott is maradjon.«

²⁴Amikor aztán elválasztotta, felvitte magával, három fiatal bikával, három véka liszttel és egy korsó borral együtt, és elvitte az Úr házába, Silóba. A gyermek még kicsinyke volt.

²⁵Amikor levágták a fiatal bikát, odavitték a gyermeket Hélihez. (a főpap – szerk.)

²⁶Anna ekkor így szólt: »Kérlek, uram! Életedre mondom, uram, hogy én vagyok az az asszony, aki előtted álltam, amikor itt az Úrhoz imádkoztam.

²⁷Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amelyet hozzá intéztem.

²⁸Ezért én is kölcsönbe adom őt az Úrnak arra az egész időre, amely alatt kölcsönben kell lennie az Úrnál.«
Ezután imádták ott az Urat.”

Ebből az ószövetségi részből szeretnék pár gondolatot megosztani. Itt ezt Anna cselekedte, aki Héli főpaphoz ment,  ahogy fent olvasható. Ez eléggé megható, mert ugye könyörög a gyerekért, hogy neki is szülessen…, majd meglesz a gyerek, utána elviszi Héli főpap elé azzal, hogy én visszaadom az Úrnak. Mekkora nagy lélek az ilyen! Egyet téved azért, mert azt mondja, hogy kölcsönbe adom, mely idő alatt kölcsönben kell lennie. Csakhogy azt felejtette el, hogy az Úr neki is kölcsönbe adta a gyereket. Tehát ő a kölcsönt kölcsönbe adta, mert a gyerek nem az övé. De amikor valaki annyira szeretne egy gyereket, hogy biztos éjjel-nappal azért imádkozik, meg ki tudja, hány állat vérét szórták szét ez ügyben, akkor mégis mekkora hite van, hogy leteszi a Héli főpaphoz a gyerekét, hogy bánjon vele, hogy az Úré legyen, és nem mond időt. És nem mondja azt, hogy mi történik közben a gyerekkel. Lehet, hogy soha az életben nem akar hozzá visszamenni, mert Isten „elvarázsolja”, és marad a főpapnál, papnak. Ő nem arra mondja, hogy egész időre kölcsön adom az Úrnak, hanem azt, hogy mely alatt kölcsönbe kell lennie az Úrnál. Ez másra is érthető, az emberek itt egymásnak ki vannak osztva, anya a gyereknek, a gyerek, az unoka a nagyszülőnek, az anyjának, az apjának, egymással kölcsönösen átható hálózatban vagyunk.

Mindenkit kiosztott az Úr valakinek, s nem azért osztotta ki, hogy a pokolba taszítsa, hanem azért osztotta ki, hogy hazavigye ahhoz, akitől jött: az Úrhoz. Minél lelkibb az az ember (a szülő), lehet, hogy nem érti meg a gyerek, lehet, hogy átkozza, lehet, hogy mindenfélét mond rá (az érezhető hite miatt…), de az, ha igaz szülő és istenhívő, akkor tudja, hogy őneki az Istenhez kell szállítania, mert csak munkálkodásra kapta kölcsönbe.

S lám itt van, ahogy mondja az Anna, hogy ő addig kölcsönbe adja, ameddig neki (az Úrnak) kell. Ha az Úr azt mondja neki, hogy énnekem végleg kell, akkor visszaadja a kölcsönt, amit kapott, és belenyugszik, mert soha nem is volt az övé, minden lélek Istené. Tehát ez az, hogy csak abban téved Anna, hogy nem az övé, hanem az Úré, ő kapta kölcsön, és ő csak a kölcsönt adja vissza. Egy olyan alázatot takar ez a rész, amely az embert tényleg megindítja, és azt látja, hogy a zsidóknak is mély hite volt helyenként. Ezt nekünk tisztelni kell.

A másik, ami ma elhangzik a Lukács evangéliumából, (amikor ma a Szent Család ünnepe volt, én ezt egy kicsit furcsának érzem, hogy Szent Család ünnepén beteszik ezt a részt, hogy a 12 éves Jézus elveszik a templomban. ) Ezt nem is részletezném, hanem azt, amikor kérdezi Jézus - ami az embert kissé gyomron vágja -, hogy miért kerestetek engem, nem tudjátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem. Ez a mondat egy 12 éves gyerek szájából, ha elhangzik, az már mindent elmond, hogy ez a gyerek nem ember. Egy gyerek 12 évesen ilyet nem mond. Ez égi hatalom, amikor  nem érdekli, hogy ott anyja van, meg apja van, hanem csak az Isten dolga érdekli. Jézuson annyira látszik, hogy föntről éppen megérinti a Földet, nem tapad senkihez, és nem érdekli, hogy szemrehányást tesz az anyja, apja, bárki, hanem neki egy fontos: az Isten dolga.  Ez is megrendítő, hogy ő tudja, mert egyértelmű, hogy Istenember, hogy mi az Isten dolga. Ő tudja /az emberek közt egyedül Ő tudja…/, hogy miért jött ide. Ő mindenkivel ellentétben megrendíthetetlenül tudja a dolgát.   

Egy kérdést fel kéne hozzátok tenni. Mikor Jézus felteszi a kérdést, miért kerestek engem a földi dolgok között? Miért kerestek engem ott, ahol én nem lehetek? Miért vártok el tőlem olyan dolgokat, ami nem az Atyám dolga? Ti, akik papok vagytok, meg sasok, meg sasjelölek, megkérdeztétek-e ezt a világtól, tudattátok-e velük, amikor tőletek mást kértek /ami ellenkezik az isteni feladatoddal/, hogy tegyél meg, hogy elsősorban neked az Atyád dolgaival van dolgod? Leállítottad magad? Esetleg egy vásárlás, vitatkozás, szeretetlenség, vagy bűnös tettek közben ez eszetekbe jutott, mint Krisztus követőknek? Tudatosan úgy éltek, hogy Nekem az a dolgom, azért vagyok itt a Földön, hogy hazamenjek, és az Atyám tetteit kell képviselnem a Földön.  Főleg, ha pap vagy. Megfogadtad, felszenteltek, Atyád dolgait kell cselekedned! S ez valami szinten mindenkire vonatkozik, mindnyájan apostoli munkára küldhettünk.  Ez a mai részből kiemelendő, és magadra fordítandó, hogy van-e benned annyi erő, van-e benned annyi tisztesség, van-e benned annyi akarat, hogy ha el is pártoltál, visszaállítod magad. Visszaállítod

magad, mivel Krisztus követők vagyunk, 12 éves Krisztus ezt mondja bele a szívedbe, bele a fejedbe, bele a tudatodba, akkor neked, az Istent hívőnek/követőnek, ezt kell csinálnod, hogy az ő dolgával kell elsősorban foglalkozni. Nem mondta senki, hogy ne tanuljál, ne szerezz jó jegyeket, ne legyen családod, ne legyen

rendes öltözéked, ne legyen rendes lakásod. De ne legyen luxus, ne legyen sznobság!  Semmi ne legyen benned, ami bűnös. Isten jól ismer minden embert, tudja mi van szívedben, a gondolataidban, meg lehet minden, ha leveszed a kezed az anyagról / a világi dolgokról, akkor sem lesz semmiben sem hiányod, mert utánad fogja szórni az Úristen azt, ami neked szánt.

De szenvedni fogsz, nem fogod elkerülni, ha nem Rá nézel, ha kapaszkodsz bármibe, amit nem neked szántak, csak felesleges küzdés lesz az életed. Mindig vedd figyelembe, hogy az Úristen dolga az első, s ez a mai nap üzenete, zárd így az évet, hogy ezt gondold végig, és kezd úgy az ÚJ ÉVET, hogy lélekkel, ésszel és szívvel rakd össze: ki az első, a második, és az összes többi utána.   

Isten áldjon meg mindenkit a 2025-ös évben!

2024.12.24. PRÉDIKÁCIÓ KARÁCSONY, -KIVÁLASZTOTTSÁG, -HÁLA

 

2024.12.24. PRÉDIKÁCIÓ KARÁCSONY, -KIVÁLASZTOTTSÁG, -HÁLA

/ Isten segítségével:Pável Márta/

Ma gondolkoztam, hogy mi szépet lehetne,  karácsonyi megközelítésként adni. 

Jézus oldaláról, hogy lehetne jobban megközelíteni, amikor nem is értjük azt, mi igazából a jelentősége, hogy milliárdnyi, sokszoros milliárdnyi lény közül, hogy minket kiválasztott. Most nem hiszem, hogy rontana az, hogy még másokat is kiválasztott, de az, hogy minket kiválasztott, hogy közénk jön, fölveszi ezt a formát, ez gyanúm szerint valami különleges megbízás ez nekünk.

Valami különleges jelzés, hogy ezt az egész történelmi tényt felfogjuk, mert Krisztus születése léte, itt léte  tény. Az, hogy feltámad, az is történelmi tény, mert kb. 800 embert tanuja volt rá. Tehát a föltámadni meg csak Krisztus tud, aki Istenember. Tehát az, hogy Isten közénk jön, ezt ma ünnepeljük - most mindegy,  nem fontosan az, hogy pontosan mikor született-, de ez a mai ünnep azt is jelenti, hogy jelzés felénk, hogy ennyire kellünk Neki.

Nem is bírjuk felfogni aggyal, hogy az Isten kicsoda, meg sem értjük, hogy mi a végtelen Fény, és mi itt vagyunk lassan, kb. 40 éve, mindig érezzük, hogy még mindig tud a Fényéből olyat mutatni, ami megpusztít, amit addig nem ismerünk.  Ő Fénye az minden energián, minden anyagon, mindenen túlmenő Fény.    Ő ebből a végtelen hatalomból lejön, és belepréseli magát egy emberi formába, csak azért, mert itt vagyunk mi, emberként.

Az ember elgondolkodik ezen, hogy mi lehet rajtunk az, amért ő ezt megtette értünk. Azt tudjuk, hogy Isten mindenkit szeret, mert mindenki az ő lelkéből van. De ez egy, hogy kiválik, a mindenhatóságából, hogy ebbe az igazán fájdalmas létformába 40 évet körülbelül itt eltöltsön, miattunk.  Meg kéne keresni az okot magunkba, vagy Istenben, hogy mi ez az ok? Talán az, hogy nagyon sokrétű lelket adott nekünk,  érzünk mély lelket tépő fájdalmakat, vagy érzünk olyan összetételű/mélységű gondolkodást, amivel túl tudnánk lépni mindenen.

Attól, hogy Ő tudja, hogy mi van bennünk, milyen potencia, de mi ezt nem tudjuk, tán csak néha kicsit sejtjük.   Azon is el kéne gondolkozni, hogy miért vonz minket, embereket…, szerintem mi alábecsüljük magunkat és sokan ezért viselkednek állati módon. Minden mással foglalkozunk, mint kéne. Nem fogjuk fel, hogy ez egy milyen végtelen tett volt, hogy Ő eljött hozzánk.    

Még folytathatom azzal is, amikor megölték, akkor nem azt mondja, hogy felejtsetek el, hanem itt hagyja az Oltáriszentséget, itt felhívja a figyelmet a Szentlélekre, és akivel minden pillanatban ostromból minket, hogy belénk költözhessen. Isten nem egoista, nem konok, nem gőgös, nem sértődik meg /pedig millió okot adott erre eddig az emberiség…/, Neki semeddig sem tartana az az egészet megsemmisíteni. De Ő nem akar minket megsemmisíteni, hanem annak ellenére, hogy cudarul bánt vele az emberiség, még mindig a lehető legtöbbet adja, és minden pillanatban megpróbálja elérni azt, hogy a lelket visszavigye a végtelen hazába, az öröklétbe.

Az emberek ezt -szerintem -nem fogják fel. Helyette „elbárányozzák, elbirkázzák”, elnyálazzák, „eltélapózzák” ezt az ünnepet. Sajnos a többség nem fogja fel azt, hogy ezzel is, hogy közénk jött felemelte az ember tudatát, mert ki akar bennünket rázni az anyagba szorult világunkból, meg akarja mutatni, hogy mi mik vagyunk, hogy Neki ez miért volt érdemes, hogy miért kellett megtennie.  Azt gondolom, hogy utolsóként megemlítve a szeretet egy nem átlagos formáját is megtapasztalhattátok ezzel is.

Mi nem tudunk így szeretni, és el sem bírjuk képzelni azt a szeretetet, amikor jót teszek, megölnek, és akkor se hagyom ott, hanem folyamatosan ostromlom ezeket a lényeket. Ekkora szeretetet egy ember nem bír el képzelni, és az ő szeretete még ettől is nagyobb. Mert ha picit, ha egy morzsányit mész Hozzá, akkor ő egy kenyérnyit rád önt. Ha egy kenyérnyit mész hozzá, ezerannyit  önt rád. Tehát csak egy picit kell lépned felé, és Ő mindig rád ömleszti magát, mert a szeretettel az Ő lelkét vissza akarja tenni a végtelenbe, ahonnan eljöttél.

Ez a karácsony éjjel a születés ünneplésének az éjjele, erre hívja fel a figyelmet, hogy te egy nagyon kiváltságos helyzetben vagy.

Ezt kéne hálásan megköszönni az Úristennek, hogy mindig velünk van. Megköszönni a tizenketteket, megköszönni a papságunkat, és megköszönni, hogy itt vagyunk egymásnak. A templomunkat, és ezt az egész felemelt életünket.

Ha megnézem az embereket, annyira nyomorultak tudnak lenni, és érhet minket bánat, tragédia, akármi, Vele fel tudunk állni. Akkor is tudjuk, még ha alig   ismerjük Isten dolgait, hogy akkor is Ő ott van, soha nem hagy el, érezzük a szeretetét. Jó, hogy az ő tetteit nem tudjuk/nem is bírjuk  felfogni,  de a szeretetét, amivel minket állandóan megkörnyékez, az tapasztalható.

Nem tudok róla, tán nem létezik olyan Magyarországon, hogy egy kisebb közösségnek olyan parancsot ad, hogy építsen egy templomot, a közösség 2 év alatt saját kezével, minden  állami, egyházi stb. támogatás nélkül is fel tudja építeni a templomot  . Mi ezt a templomot minden percben szépítjük, és tényleg Isten gyermekeiként ezzel kaptunk egy zárt, égi csatornát, hogy beleülhessünk az „égbe menő liftbe”..

AQUILA az ő földre jövetelét, elfogadását, lelkünkbe szálást adva Neki, Ő ezzel így megpecsételte, még plusz ajándékot adott nekünk, hogy pluszba beemelt minket ebben a kegyelemben. Úgy érzem, hogy mai éjszaka ennek a hálája, a köszönete legyen a szívünkben, hogy ő mi ezt megteszi értünk. Amen.

KARÁCSONY előtti gondolatok

 

 

Isten kegyelméből Pável Márta

KARÁCSONY előtti gondolatok

Isten közel van hozzád, veled van, benned van.

A szentlélek lakozik bennünk, a jó és rossz

cselekedeteinek állandó tanúja és ahogy mi viselkedünk

vele szemben, úgy viselkedik velünk szemben ő.

Az ember nem lehet meg jó Isten nélkül.

Cicero

A U.Gy.püspök   elment a rabokhoz a börtönbe, szép karácsonyi tett. Ott lelkibeszédet, misét tartott nekik.  Elkezdtem ezen gondolkozni, hogy végül is szép dolog, hogy kimennek ilyenkor a börtönbe, mert ezek a nyomorult rabok tulajdonképpen, mind rabszolgák -a saját a bűneik rabszolgája- akik felszabadításra várnak.  

Azt mondjuk, hogy karácsonykor megélhetjük, Krisztusban a szabadság eljött, hogy kirángasson minket a földi süppedésből, hogy bemutassa, hogy Ő van, létezik. Ővele lehet menni, hogy Ő a kapu, hogy elmondjon nekünk mindent. Valóban nagyon szép tett, hogyha elmennek a börtönbe, és elmondják nekik a lelki lehetőséget is. Teszik ezt pont akkor, amikor ilyenkor jogos büntetésük miatt még jobban egyedül vannak, és jó alkalom arra, még magába is szállhasson bármelyik. Tehát ez egy különös kegyelmi cselekedet.

Gondolkoztam … akkor is azt kell belátni, hogy a földi élet rabszolgája vagyunk mi is, minden. Amikor az ember sokszor elkeseredik, és azt gondolja, hogy - ilyen szokásos szöveggel-, hogy állítsátok meg a földet, le akarok szállni. Ez  kiskoromban jutott  először eszembe, meg az is, hogy innentől nem mész sehova a Föld rabja vagy csak hosszabb pórázon, mint a bebörtönzött.

Mi megoldás lenne a menekülésre?  Az öngyilkosság…, de ugye ez tilos, meg úgyis visszaküldenek, sokkal rosszabb lesz neked. Ez nem jó…, az út egyirányú, valójában te különben meg nem mész sehova. Menekülni földrészek, országok közt, szerintem balga dolog, mert hiába mész el bármelyik földrészre, a saját eső felhőidet mindenhova magaddal viszed. Nem lesz jó. Bárhova mész, mindenütt kitörhet egy polgárháború, földrengés, hatalomváltás, bármi. Egyszerűen tehetetlen vagy, nem tudsz kibújni a bőrödből. Próbálkozhattok különböző liberális dolgokkal, de nem tudod megváltoztatni magadat, jó, átoperáltathatod, lesz melled vagy nem lesz melled, de az semmit nem változtat- még ha soha nem is ismernék el-, belül az maradtál, aki voltál, az elégedetlenkedő lélek.

Egyszerűen „születésed előtt” eldöntött végrehajtó vagy, s  ezt akárhogy is nézem, te végig viszed, tán ez is a kereszted. Aztán azon kívül még te tetézed a rabszolgaságaidat, a kötöttségeiddel, az érzelmeiddel, a makacsságaiddal, stb. Kijelentesz valamit, és ha belehalsz, és tudod is…, nem jó, akkor sem változtatod, ez is rabság. Ha akkor is megcsinálsz valamit, hogyha ég föl leszakad, pedig már mindenki mondja, s te is tudod, hogy nem lesz jó vége. Sok ilyen van: Pl. egy kapcsolatban, vagy egy munkahelyen, vagy egy bármiben, amihez ragaszkodsz, de te szinte rabszolgája vagy ennek a valaminek, amit nem tudsz otthagyni, s nem tudod elengedni. Ez is egy rabság.

Aztán másik, hogy a félelmeinknek és a szokásainknak a rabszolgái vagyunk. Tehát félnek az emberek, és gerjesztik is a félelmet, azért szeretik a krimit, mert szeretnek félni. Ha nincs elég félnivaló, krimit néz, tehát az ember állandóan félni akar. A félelem mellett, és ott van még a babona. A babona az egy édesded félelem. Tehát kitalálja, hogy ez így szokott történni, és akkor az úgy fog történni. Miért történik meg? Bevonzza. Szokták mondani, hogy fekete macskát megy az úton, és akkor mi van? Semmi! De ha babonás, akkor annyira fél, hogy utána tényleg nekimegy valaminek, és akkor azt fogja mondani a tényleg babonás, na ugye igaz… Tehát a babonáink szerintem még a szokásainktól is rosszabbak, mert a szokásainkon esetleg változtathatunk, persze attól függ, ki mennyire babonás.   

Visszatérve a félelmekhez. Az embereknek a rabságban tartása működik – valahol ez sulykolva is van…-,   fél a holnaptól, fél a ma estétől, fél az emberektől, nem bízik senkiben, az egész élete egy olyan gyanakvás, mintha settenkedve járna a világba várja, hogy ki mikor ugrik rá. Na most hogyha ezt a félelmet is le tudná vetni az ember, a babonákkal együtt, a konoksággal meg a rossz szokásokkal együtt, akkor egy felszabadultabb lény lehetne.   A börtönben, akik vannak, azoknak tetteik miatt is volt okuk félni, mert előbb-utóbb tudják, hogy elkapják őket. Ha nem kapják el, akkor is szoronghat, mert nem tudja, mikor zárják el, tehát ő megcsinálta úgy a bűnt, hogy még be is csukják érte.  A tízparancsolati bűnért általában, s ha nem kapnak el, nem szoktak becsukni. Csak akkor, ha már jogszabály dönti el, hogy olyan fokon követed el a tízparancsolati bűnt, mert a szomszédot százszor is megölheted gondolatban, még nem zártak be, de egyszer fizikailag megölöd, akkor jön a jogkövetkezmény. Tehát itt ez a lényeg, hogy magadnak csinálod meg a bűnt és elkezdhetsz félni.

Az emberi szabad akarat ok a szabadságra, mert idézőjelben szabadon eldönthetted, hogy mit akarsz. Igen ám, de most egy eszesebb lényként -az egész után- megkérdezhetnéd tőlem, hogy milyen szabad akarat az, amikor azzal kezdem az egészet, hogy nem tudsz a földről leszállni.

Nem tudod megváltoztatni a külsőd sem, időt sem. Nem tudod megváltoztatni a rendszert, nem tudsz visszamenni az ókorba, vagy nem tudsz előre menni ezer évvel. Semmit nem tudsz megcsinálni, tehát kvázi   rabságban vagy. Mégis így is azt merem mondani, hogy szabad akaratod van. Van, mert ezt régen – tudom egyház szerint nincs preegzisztencia - eldöntötted, hogy idejössz, s mit vállalsz fel, ez anno egy szabad akarati tett volt. Na most a sok rablánc közül, amit hosszú időn át magadra raktál, nagyon nehéz kikeveredni, hogy azt mondhassad, hogy a Te szabad akaratod érvényesülhet. Vélem, hogy a szabad akaratunk itt a Földön részlegesen érvényesül, csak akkor érvényesül teljesen, ha az előzményeket nézve és a feladataimat vállalva, annak a tükrében nézem a mai szabad akaratomat, akkor van, különben nem mondhatom/ nem érezhetik úgy, hogy van.  

Mi történik…,  ezeket az emberi játszmákat Jézus végig látja.  Tószegen is mindig arról beszéltünk, minden   tele van lényekkel, a templom is. Tudjuk, hogy lények milliárdjai vannak, és minden mindenben van.  Ez a film (https://intercontactnews.com/2024/12/17/25419/) pontosan jól rávilágít, hogy így van.  Jézus azt mondja, hogy kiválaszt minket, az Isten személyeként közénk leszületik. (Azt persze mi nem tudjuk, hogy kiket választott még ki.) De azt tudjuk, hogy minket kiválasztott. Na most ez, amiért kiválasztott - lehet, hogy mindenkit kiválasztott-, akkor örülhetünk neki, hogy beleestünk…, hozzánk is eljött. Ha meg külön minket kiválasztott, akkor meg bajba vagyunk, mert akkor valami nagy oka van, és nekünk ezt a nagy okot teljesíteni kellene. Csak az ember ezt szereti elsikálni, süketet és vakot játszani, s ezzel nem szeret szembenézni, hogy mi lehet ez a nagy ok.

Isten, a világ világossága, akkor a fényével megmutatja neked (élesíti a lelki látásodat) kívülről, hogy te valóban rab vagy. Ebben a fenti filmben a vége felé azt mondja, hogy akkor látnád meg igazából, mi vagy, ha a másik lény szemével látnád. Jézus százszor megmutatta nekünk, hogy gyere, gyere belém, és nézz magadra. Hányszor megkért minket arra, hogy nézzünk kívülről magunkra, mert belülről magunkat nem látjuk, hogy milyenek vagyunk. De az ő szemével látjuk, hogy milyen bűneink vannak, mitől vagyunk rabok.  

Ő karácsonykor idejön közénk, vállalja ezt az emberi formát. Mikor láthatod, hogy sok milliárd,  kifejezhetetlen mennyiségű forma van, Ő fölveszi ezt a cseppet sem menő formát, és csak azért, egyrészt szeretetből, másrészt a hazavezetésből, valamint  hogy megvilágosítson, hogy felismerd a bűnös  rabságodat… hagyd abba. Az embereknek karácsonykor, már nem jut eszükbe, hogy ők abbahagyják a rabságot (azt hiszik így élni természetes), s sokan a világosságot sem fogadják be, amit Isten gyújtott magából, nekünk.   Cél, abban a világosságban lássa meg a lény a saját tetteit, lássa meg az ő saját haszontalanságait, az ő önzését, hogy ő inkább szórakozni akar, mint üdvözülni, hogy ő inkább paráználkodni akar, mint hazamenni. Sok ember inkább csak érzékszerveit kielégíteni pl. zabálni akar ahelyett, hogy Isten felé menjen, nem ismeri a mérsékletességet, nem ismeri a jóságot, nem ismeri mi az, hogy a micsoda öröm másik embernek önzetlenül adni, hanem fanyalogva teszi. Tehát az Isten azt a világosságot akarta gyújtani bennünk, amikor meglátjuk az Ő szemével, hogy milyen haszontalan sorozatot csinálsz, te, ember.   Ezzel a haszontalan sorozattal soha nem fogsz égi hazádba hazamenni. Így életről életre mész rabnak, újra és újra és szenvedsz. Ebben a jó kis formában, amiben vagyunk, ahol a betegség, halál, földrengés, hideg, meleg, munka, akármi, sorolhatnám szenvedtet minket, ezt akarod ismételni vagy még rosszabb életformákat azért, mert nem vagy hajlandó felismerni, hogy az Isten világosságot gyújtott, meg akarja mutatni, hogy mi a te szabadságod, és az kizárólag Benne van.

Nem az Isten a rabság, a te vagy a rabság. Ő a szabadságot adja, hogy azt mondja, hogy menj magadból ki, gyere hozzám a Fénybe, legyél velem együtt. A testedet majd meglesz, abban cselekszel, de segítelek, és utána végleg kiszabadulsz, és végleg szabad vagy. Ő ezt a világosságot adja, a világ világossága megérkezik ilyenkor karácsonykor.

Krisztus születésével maradjon köztünk, kér minket, hogy csatlakozzunk a szabadsághoz, csatlakozzunk Hozzá. Ő a szeretetből teszi ezt,  minden lényben, amit ebben a filmben is látunk, mindegyikben kell, hogy legyen lélek. Különben nem élne. Ezt a sokféleséget, amit mondtam, többször megértük, hogy tele van a templom, és érezzük azt, hogy mindenki benne van. De ez is sokakban, sajnos egy olyan múló hangulat; hogy jaj, de szép volt, tényleg érzem, hogy ott nyüzsög, és akkor úgy, ahogy volt el is felejted.

Ha mélyen belegondolsz, hogy az Úristen abból a végtelen, kifejezhetetlen, elképzelhetetlen örök valóságából lejön - körülbelül 40 évre közénk-, hogy beszéljen velünk, hogy maradjon nyoma, hogy az Isten törődik velünk, hogy megkér minket, hogy fogadjuk be, ahogy a tószegiek énekelték, hogy eljössz a jászolhoz és befogadod magadba. Megteszed-e? Megteszed-e karácsonykor? Vagy a saját magad kis játszadozásait csinálod továbbiakban, és amikor meghalsz, akkor már nem tudsz mit csinálni. Hacsak nincs egy különleges lény, aki segítsen, vagy aki csoportban imádkozzon, különben 99,9%-ában úgy zuhan meg a lélek, ahogy kell.

Ezt akarja az Úristen nekünk karácsonykor megmagyarázni, hogy ő hozza a világosságot, hogy meglásd a rabságodat, amiből kiszabadít, ha észhez térsz, hogy értelem az értelemmel működjön.   Nem véletlenül akarja azt, hogy ne emóció legyen, mert az elmúlik, hanem értelemmel akarja, hogy csatlakozz az Ő értelmébe, hogy lásd be, hogy mit ne csinálj meg, hogy mikor fogsz kiszabadulni a rabságból, hogy mikor leszel a szabad. Na most ez a karácsony lényege, megszületik a Fény, a szabadságod! 

 Isten a világ világossága. Ő emberformába idejön. Ő mindig fénylik. És a fény, ha befogadod, benned lesz. Ha benned lesz a Fény, akkor nem fogsz sötét dolgokat csinálni, mert minden tettre belülről, a szívedből rávilágít, és te látni fogod, akkor egy isteni gyermekként mész a világba.

Hát kérlek benneteket, hogy most KARÁCSONYKOR,  vegyétek azt, -hogy ez az ünnep mindegy, hogy nem ekkor van az igazi születési idő-, de ez most lényegtelen, tér-idő nincs. A tényt nézzük, hogy a Krisztus közénk jött, azért, hogy a rabságból kivigyen a Fénybe minket.  A hálád ne az legyen, hogy azt nézd, hogy te mit kaptál, hanem hálád legyen az, hogy Isten neked adta magát, te meg hálából befogadod és a kapott Fény szétszórod mindenki felé, hogy nekik is örömük legyen.  Ezt kell tenni a szeretetből.   

 

... az emberi lélek mindig növekszik, mindinkább

tudatára jut a saját szellemiségének,

mindinkább közeledik az Istenhez és tökéletesedik.

Akár tudjuk, akár nem, ez a folyamat folyton

 előrehalad. Ha azonban tudod és akarod azt

amit az Isten akar, akkor az életed szabad és örömteljes lesz.

Tolsztoj

 

 

AZ ISTENT KERESŐK GYAKRAN CSALÓDNAK…

 

Pável Márta

AZ ISTENT KERESŐK GYAKRAN CSALÓDNAK…

 

Sokszor tapasztalt dolog, amiről az alábbiakban írok, hogy - most mindegy miért, az is, hogy ki hány éves -, egy ember ha azt érzi, hogy hinni akar  és keresne egy helyet magának, ahol elvezetik Istenhez, nem mindig működik.   Sorra kifordulnak a keresők az imahelyekről, a vallási csoportoktól, egyházakból, és csalódottan mennek el egy másikhoz. De nem mindig találnak, és jobb híján kreálnak maguknak egyfajta hitet, így az esetek nagy részében fel is adják a keresést.

Ezt a szomorú jelenséget elég régóta ismerem, sokan hozzám jönnek panaszkodni. Nagyon sok embertől megkérdezem, aki hozzánk jön, illetve kapcsolatba kerülnek velünk, hogy miért kezdett elmenni egy - számomra - nem nívós gyülekezetbe, valláshoz, egyházba? Ők elmondják, hogy bajaikban keresnek, bemennek például egy katolikus templomba, elmennek egy misére – ugye, gyerekkorukban a szülők általában hitetlenek voltak-, nem tanították meg őket semmire. Bemegy egy misére valaki, igazából nem sokat ért belőle. Tapasztalatként többnyire azt mondják, hogy a templom maga belül tetszik, a zene nem rossz, a pap ájtatos vagy semmilyen. A misén lévő emberek pedig nem törődnek velük, senki sem szólítja meg őket.

Volt egy olyan eset - csak egy példa -, akivel beszéltem, és azt mondta, hogy éppen válóperben volt, és vigaszt keresett. Isten eszébe jutott, de hol, hogyan találhatná meg? (Nem mondtam, hogy magában is kereshette volna.) Neki tér-időben élve, hely kellett, fix terület. Bement egy üres katolikus templomba, és a pap végig ment a templomon, rá se nézett, ő pedig úgy gondolta, hogyha akkor megszólítják, és elbeszélgetnek vele, akkor lehet, hogy ott marad. De nem, átnéztek rajta, hidegen fogadták, mintha ott se lenne a kereső….! A nő végül egy szabad egyházhoz csatlakozott, ami tele volt babonával, de ez van.

Nekem az a véleményem, hogy a papnak, s mindenkinek, aki Isten szolgálatára adta magát, mindig, minden eszközzel Istennek kell szolgálni, haza hívogatni a vándorló gyerekeit. Egyet sem hagyhatunk elveszni, ha a lény fájdalmában bemegy egy templomba, csak ül, tán belül zokog is, jó szó helyett hidegen fogadják, ez nem szeretet. Szerintem, ha egy pap, vagy egy hívő azt látja, hogy egy ember egyedül, fájdalmasan ül a templomban, akkor finoman oda kéne hozzá mennie, pár szót szólni, vagy bemutatkozni, megkérdezni segíthet-e? Ez lenne az első lépés, de nem elvonulni mellette. Miért? Hát, mert ez is a dolga lenne! 

Legalább 35-40 évvel ezelőtt volt, amikor egy munkatársam becsalt a maga egyházába a baptistákhoz. Én akkoriban teológiára jártam, hát elmentem, meg kíváncsi voltam (csaknem minden vallást végig látogattam akkoriban), hogy milyenek a más vallások, hogy összehasonlítást tudjak tenni. Hát, nagyon kedvesek voltak a baptisták, odajöttek, úgy fogadtak, mint egy családtagot. Erősen figyeltem, az egész szertartás nem hierarchikus, nem liturgikus volt, hanem családias, és különböző vallomások voltak, amik nekem gyermekdednek tűntek. A végén biztosították magukat, hogy máskor is elmenjek. Úgy éreztem, nagyon ragadtak, nagyon ott akartak fogni, azt éreztem, hogy olyan vagyok, mint akit bekentek csirizzel kevert mézzel, nem volt jó érzés. Utána rögtön berohantam egy üres katolikus templomba, és úgy éreztem, mint hogyha, fenyőfák között a fenyőillatot érezve, az ősrégi klasszikus hit erejét öntötte volna rám a néma templom. Én ebben a csöndben megnyugodtam, és valahogy lecsöpögött rólam ez a máz, amit a baptisták rám raktak. De ez az én véleményem, mert én úgy látszik, ilyen vagyok.

A baj a két szélsőség, amikor az egyik helyen a katolikus meg se szólítja, nem fog visszamenni, a másik pedig kissé erőszakosan, mindent megtesz, hogy ott maradjon. A hívő jelleme dönti el, ki fog győzni. Lehet, hogy egyik sem.

Megjegyzem, a papnak - szerintem - minden nap úgy kéne beszélni, mintha először látná az embereket, mert nem tudja, hogy aznap hány kereső ül a misén, öt, három, kettő ember? A kereső ember kritikus, legjobb helyre akarja magát tenni, de ha prédikáció gyanánt semmit mondó, ájtatos, régi frázisokat puffogtató szöveget hall, nem győzi meg. (Nagyon fontos lenne, minden temetésen is, hogy a beszéd lelkeket felgyújtó legyen, de ez sem így van, mert volt olyan, hogy sima polgári temetésen sokkal szebb, lelkibb beszédet hallottam, mint a papnál.) Ha a hinni akaró csalódik, nem fog többet oda menni, pont ezért kellene mindig a legjobbat adni magukból. Ismétlem, ha egy üres templomban egy addig ismeretlen ember ül, azzal szóba kellene állni, neki valami baja van, valamire vár, valami szeretetre, isteni jelzésre, amit lehet, hogy egy pap adhatna meg.  

Nagyon szomorú, amikor hozzám azzal fordulnak, hogy tudok-e valamilyen katolikus templomot mondani, ahova bemegy, és ott marad a fiatal. Meg kell, hogy mondjam, nem tudok mondani, mert magunk is váltogatjuk időnként a templomot, mert vagy annak örülünk, hogy olyan rossz a mikrofon, hogy nem halljuk a papot, de/és mégis voltunk, megáldoztunk, hallgattuk az orgonát stb.. Hívő katolikusok vagyunk, persze, hogy elmegyünk misére, de időnként eldöntjük, hogy többet oda nem megyünk, mert egy semmit mondó, a Szentlélektől nem sugalmazott prédikációt hallunk, aminek sok része még teológiailag is kifogásolható.

Szóval, azt kérdezik tőlem, hogyan lehet, hogy én, aki katolikus hittanár vagyok, nem tudok ilyet mondani. Hát, sajnos ez a helyzet, de vannak jók is, igaz. Mondhatnám Barsi Balázs atyát, csak többnyire nincs Budapesten, vagy egy pár falusi plébánost, vagy Keszthelyi Ferenc püspököt, de már meghalt, mondhatnám a Nyíri Tamás professzort, Szennai Andrást. Ők is meghaltak, akiket nagyon jóknak ismertem, sokat segítettek a hitben. Viszont én sem ismerek mindenkit, s nagyon örülök, ha az országban időnként rábukkanok egy nagyon jól működő templomra/papra. 

Azt gondolom, hogy az egyház tudja, hogy frissíteni, változtatni kéne, és pl. van ez az akció, hogy „Szólj be a papnak” vagy valami hasonló. Többnyire azt láttam, hogy előre megfogalmazott kérdések, amit a pap ír le, vagy a képviselő-testület, ez nem az igazi beszólás. Bevezettem a mi AQUILA csoportunkban, hogy hetente min. másfél órát az olvasottakból, az órai anyagból, a nem értettekből fel kell tenni kérdést és választ kapnak tőlem. Ha nem tudok válaszolni, akkor nem állok a helyemen. Nálunk nincs előre megállapítva, kérdezhetnek mindent, de akinek a templomba beszólnak, az legyen topon és vállalja, hogy mindenféleképpen kielégítő választ ad.  

Nem kellene az egyháznak félni a nyitottságtól, be kellene fogadni más, pl. keleti vallásokból olyan dolgokat, ami Jézus Krisztus tanítását, személyét, a megváltás művét, szentségeinket stb. nem sérti, de logikus magyarázatot kaphatnának (lásd Rahnernél), lehetne nyitott vita is.

Segíteni, szorgalmazni kellene az elmélkedő, misztikus csoportok létét, sokkal mélyebb hitet eredményezne, és kihúzná a padlót sok nem autentikus csoport alól. Ez főleg a katolikusokra jellemző, lásd Avilai Szt. Terézt, Pio Atyát stb.  akik ilyen misztikus életet éltek. Ez a többi vallásról annyira mondható el. Igaz, hogy a buddhizmusban is vannak meditációk, de ezek személytelenek; van egy olyan mondás, hogy ha szembe jön veled meditációban Buddha, öld meg. Azt értjük miért mondják, nem a formavilágot akarja hangsúlyozni, hanem a három dimenzión túli, transzcendens létet. Ez világos, de ezek alapok, ide el kéne vinni az embereket kiskoruktól fogva szisztematikus neveléssel, most ez nem történik meg.

Amikor felnőtt korában bajában vagy érdeklődése miatt, vagy, mert belül dolgozik az Isten, ráfanyalodik arra, hogy elkezdje keresni az Istent, akkor az egyháznak nem így kéne bánni a keresőkkel, hanem állandóan felkészülve, Isten szolgálatában várni, és adni magukat, hogy a hívő megtalálja a neki való vallást, hitformát, Istenképet.

Pável Márta FARIZEUSI HÍVŐK BABONÁS FÉLELME A MÉLYEBB ISTENHITTŐL

 

Pável Márta

FARIZEUSI HÍVŐK BABONÁS FÉLELME A MÉLYEBB ISTENHITTŐL

 

A félelem okát kellene először is tisztázni. Ha valaki emberi agyának, felfogásának kapacitásához mérten szembe tudna nézni azzal, amitől fél, és logikusan, sőt talán kívülről tudná nézni az életét, akkor ezek a belé ültetett farizeusi, babonás félelmek elmúlnának vagy csökkennének.

Azt gondolom, hogy a keresztények (s mások is…) nagy része babonás félelemben van tartva, amit nagyon helytelenítek. Azt kellene tenni, arra vezetni az embereket, hogy tudjanak beszélni Istennel, és akkor meg tudnák beszélni személyre szabottan, az ő körülményeiknek megfelelő tetteiket. Mivel a lélek örökéletű, így a hosszas folyamatában tudni kéne, mennyire logikus és mennyire állnak rá a kocka szabályok. Nem azt mondom, hogy szegjék meg a tízparancsolatot vagy bármelyiket, de azt mondom, hogy ha a papság – akik között nagyon sok – mocskos életet él, olyat, amit az ellenségemnek se kívánnék, nem hiszem, hogy szavaik autentikusak lennének. A hívőknél Isten kellene első legyen, hogy mit mond, esetleg második a pap. Igaz, Isten ki van iktatva (rossz hittantanítás miatt is stb.), de különösen elvárnám egy paptól, hogy azt tegye, amit hirdet.

A pap a katekizmussal összehangban azt hirdeti a szószékről, hogy nem áldozhatsz, ha első házasságodból nem választottak el egyházilag stb. Igaz, hogy másodszor is megházasodtál polgárilag, és itt van két gyereked, és jól élsz, de nem áldozhatsz, mert ez az egyházi törvény. (Csendesen megjegyzem, erről a Bibliában egy szó sincs, hogy nem áldozhat valaki, sőt áldozásról sem.) Őszintén megmondom, én ezzel nem értek egyet, mert itt nagyon nagy kérdés, miért vált el valaki, nagyon nagy kérdés az is, hogy hány évig él együtt valakivel tisztességben. Részemről biztos, hogy megbeszéltem volna Istennel:1. -hogy elválhatok-e? 2. -Ha elválhatok, akkor pedig áldozni fogok. Nem érdekelne az, hogy egyházilag elválasztottak-e vagy sem (mert ez főként pénz, kapcsolatok és sok egyéb tényező kérdése). Tudom, hogyan működik ez. (Teológián azon vigyorogtunk, hogy csak az nem válik el, aki nem akar. Mindig láttuk a kiskaput is.) Ismerek olyan embert, aki ugyanilyen kocka hívő volt, rákot kapott a sok bajtól, nem tudott elválni a férjétől, és amikor már X-szer utasította vissza az egyház a válásának a kimondását, akkor már egy évvel a halál előtt volt. Úgy halt meg, hogy az egyházzal együtt az Istentől is elhidegült. Mi értelme van ennek? Mi értelme van ennek a farizeusi gondolkodásnak, viselkedésnek? Ez nem Isten kapcsolat, ez egy habosított semmi, ami sehova sem vezet!

Isten nem azért van, hogy minket sanyargasson, Ő tudja, hogy minden embernek egyedi sorsra van, s ezt kettőjüknek kell rendezni Istennel. Másnak nem! Tudom, erre nem alakulhatnak egyházi szabályok, de mindenkit úgy kellene tanítani, hogy Istennel kommunikálni legyen képes. (Igaz, ez bizonyos anarchiához vezethetne, mert lelkileg sem eléggé intelligensek az emberek.) Persze ehhez nagyobb hit, alázat kellene, s önvizsgálat is, hogy a helyes lelkiismeret szerint úgy viselkedjen mindenki, hogy ne csapjon be senkit. Az egyház ebbe segíthetne, de jelenleg merev szabályai mentén visszatart, de nekik is úgy kellene élni, hogy hallgassanak rájuk, példát kéne mutatniuk, de nem negatív példát! Ha negatív példát mutatnak, akkor pedig ne kényszerítsék az embereket olyan szabályba, amit ők soha nem tartottak be. Azt gondolom, hogy a butaság az iszonyatosan negatív szerepet játszik az Isten és az ember kapcsolatában.

Ismert jelenség, hogy a farizeusok viselkedése milyen álságos az igaz hittel kapcsolatban. (Erről ugyan már írtam.) Viszont megfigyelhető, hogy a kocka farizeusok saját maguk gátjává válnak, mert nem engedik magukat továbbvinni. Megelégednek azzal, ahol tartanak, azzal a semmivel! Többször belefutok olyanba, hogy elsőre értelmesnek látszó emberrel elkezdek beszélni, amikor elhomályosul a szeme és látom, hogy belül van egy farizeusi kockafejűség, amit nem fogok tudni eltörni, és hamar föl is adom, mert már megtanultam, hogy ezekkel fölösleges foglalkoznom.

Miről beszélek? Amikor az ember egyre halad, hite mélyül az Isten felé, az egyre mélyülő megérésben kicsúszik a formavilágból, kicsúszik a nominalizmusból, kicsúszik a megfogható mindenből, és egy olyan területre kerül, ahol már csak a lelkek működnek. Mondhatná azt egy materialista vagy egy farizeus, nesze semmi, fogd meg jól, de ez a semmi több az itteni földi mindennél.

Amikor az ember eljut egy folyamatos haladásban egy olyan szintre, amikor fél szavakból megértjük egymást azokkal, akikkel együtt elmélkedünk, mégis ott a parancs: segítsük a többi embertársunkat. Viszont többnyire a többi embertársunkat lehetetlen segíteni, mert bezárt kockafejű farizeusok. Sőt ők még rágalmaznak is minket, s ők azok, akik azt gondolják, hogy ők járnak a helyes úton. Mi, akik nagyon haladunk Isten felé, mi vagyunk a gyanúsok és minket kell kiutálni, ugyanakkor alapvető fogalmakkal nincsenek tisztában, kérdéseik hét-nyolcéves szinten vannak. Mégis ezek az emberek úgy gondolják, hogy az övék a bölcsek köve, és minket nekik el kell ítélni. Jellemző a farizeusi kockafejűek gondolkodására, ha bemennek a templomunkba, nem tűnik fel nekik, hogy semmiféle szektás kép nincs, keresztút van, Jézus Krisztus szobra, képe, Szűz Mária, A. Szt. Teréz, Pio szobrai, képei, oltárai, és a templom tetején pedig kitett karral Jézus, aki jelzi, hogy mindenkit vár és behív a templomba.

Ez eddig nem is érdekes, mert mindenki a maga sorsának a kovácsa. Mondjuk annyiból érdekes, hogy az bánt minket, hogy nem tudjuk a többi embert – a butaságaik miatt – elvinni az igazi hit mélységeibe. Igaz, aki betéved, annak is nehéz dolga van, mert túl messze mentünk, és ha valaki azt hiszi, hogy egy ilyen kis laza klubba jön be, az nagyot téved. Itt viszont belép a gőg, eddig valakinek hitte magát a kis IQ 90-110-es szintjével, és közben elhangzik az, amit fel sem fog, hogy nem érti, hanem zagyvaságnak ítéli, és gyűlölködni kezd. Hát sajnos ilyen a világ. Nehéz embereket erre a szűk útra vinni, és megtartani, mert nem ez a divat, s lelkileg erősen leépültek.

Tudom, a misztikát művelők közt kialakult egyfajta beszéd/életmód/felfogás, aminek nincsen földi értelemben vett értéke, nincs pénzértéke, nem tudok érte kocsit venni, nem tudom halálosan tele enni magam belőle, innentől kezdve valóban nincs materiális, kézzel foghatóan olyan értéke, amit ma az emberek fontosnak tartanak. Ennyit látnak. Nehéz olyat találni, aki hajlandó lenne ehhez a nagyon kemény és már „elgalapozott” úthoz csatlakozni, sőt ahogy mélyülnek a dolgok, inkább kifelé mennek az emberek, mint befelé. Ez nagyon szomorú, hogy a világ alapjában még nem érett meg erre sem. Avilai Szt. Teréz azt mondta elmélkedésben: nem leszünk sokan, de nagyon kemények… hát ez sajnos igaz lett.

Utunk során az ember különböző olyan tudásokat kap meg, amit valószínűleg más nem nagyon tud, de hogy nem tanítják, az biztos. Az ember mégis azt gondolja, hogy elgondolkodhatnának azon, ami a Bibliában van, hogy ketten lesznek a mezőn, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják, ezt akkor nagyon érdemes lenne rettenetesen komolyan venni az embereknek. Szerintem nem is értik ennek a súlyát. Azt gondolják – eléggé eltévedve –, hogy mindegy, hogy mit csinál valaki itt, majd a jó Isten kegyelme megsegíti, a protestáns világ hatására is elég könnyen veszik a dolgot, hogy majd a hit üdvözíti őket.

Az elmélkedő ember láthatja, hogy milyen iszonyatos éles szelekció megy, és hogy különböző lelkeknek a képességei (lelki edényei…), már a halálban más-más helyzetbe teszi őket. Sokan nem értik, tán nagy eszükkel zagyvaságnak is tartják, amit mondok, de ez az ő bajuk, nem az enyém. Viszont igaz, ez az olvasmány nem mindenkinek való, nem mindenki értheti meg a maga mélységében. Nem győzőm eléggé hangsúlyozni, hogy még komolyabban kell venni az ember lelki fejlesztését, mint eddig vették, mert ez egy halálosan, véresen komoly dolog.

Ismétlem, biztos, hogy a többség nem is érti, hogy miről beszélek, de nem adom fel. Sokan kérdezik, mit érdekel engem a zárt lelkű ember sorsa, hát… sajnos logikámon felüli  emberszeretetem. Ha a logika mentén haladnék, azt mondanám, hogy mit akarok én ezektől, mit foglalkozom velük – csak vicsorogva támadni fognak, ami igaz is –, de hát sajnos nem egészen így van, mert mindenkiben Isten lelke van, ha Ő meghalt értünk, én, a senki, hogy differenciálhatnék.

Sajnos a multiverzumokhoz képest mi, emberek erősen kis senkik, kis elmaradottak vagyunk, nem lehetünk büszkék, csak arra, ha Jézus Krisztus kezét megragadva ki tudunk innen kerülni. Mivel bennünk van affinitás Istenhez – ez a szerencsénk –, e szerint kellene élni, meg kéne valósítani, amiért itt életet kaptunk. Sajnos ezzel nincsenek tisztában az emberek.

 

Pável Márta

ISTEN, VAGY KI LEGYEN VELÜNK?

Mindenkinek más oka van a szomorúságra, de az érzi a

legintenzívebb bánatot, aki mélyen megtapasztalja,

 hogy Istentől távol van.

Ezzel összehasonlítva minden más fájdalom

jelentéktelennek tűnik.  Norman F. Cantor

 

Az ember általában aggódik, kisebb-nagyobb fokban úgy érzi, hogy magányos, sokszor az is. Ha jól belegondolnak mindig előkerül valami aggódni való, most mi legyen? Pl. gyerekekkel otthon ki, mi lesz, velünk mi lesz, ha megöregszünk, ki lesz velünk, ki gondoskodik rólunk? Ha otthagyunk valakit, akkor azonnal aggódunk, hogy ki gondoskodik róla, persze csak akkor, ha szeretet van bennünk. De önmagával kapcsolatban az ember mindig aggódik, hogy ki lesz vele,  másokkal kapcsolatban viszont csak akkor aggódik, ha nem önző és van benne szeretet, ami, sajnos, ma egyre jobban hiányzik az emberekből.

A gondoskodást az ember igényli, annak ellenére, hogy úgy tűnik, szuverén, önállóan működő lény. Látszatra testileg lehatárolt, nem gondolnánk, hogy szüksége van arra, hogy valamiképpen támogassák,  mégis, az ember ilyen, hogy támogatást remél, hogy legyen vele valaki. A hívők Istenben reménykednek, a hitetlenek pedig családtagjaikban, kevesen eleinte a maguk erejében, de ha erejük fogy, akkor jön az összeomlás, mert hát akkor nincs, akiben támaszt lelnie.

Isten velünk, ki ellenünk…

Isten nem hagy el... Az emberek elhagyhatnak, a család felbomlik, az ember magányosan, ordítóan egyedül maradhat, ha maga is úgy akarja, vagy úgy éli meg.

Jézus Krisztus a keresztfán ezt mondja: „„Éli, Éli lámá sabaktáni?”, azaz ’Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?’ (Mt. 27,46) Tudjuk, nem hagyta el, de Jézus Krisztusban, aki Istenember is volt, a halál torkánál feljajdult az emberi oldal. Bennünk is időnként felkiálthat elhagyatottságában a lélek.

Más a magány és más az egyedüllét. Az utóbbi időnként jól is esik az embernek, persze, van, aki hosszú távon sem igényli a másik embert, jól megvan maga magának... Magányosan  sok ember között is lehet élni, ha nem értik meg, nem szeretik, nem tud belefolyni a dolgokba, elhidegült tőle a házastársa, stb. Ez a magány szerintem rosszabb mint, ha valaki jól érzi magát egyedül.

Valójában akar-e az ember tudat alatt független lenni Istentől? Nem akarhat, mert a lelke Tőle van, így jogosan érez elhagyatottságot, ha nem az eredetével van, akár tudat alatt is, de így keresi. Megdöbbentő ez a gyerekeknél, akik tisztábbak. Valahol azt olvastam, hogy Szondi Lipót szerint a gyermekek hatvan-hetven százaléka magányos. Ez megragadt bennem, mert sohasem gondoltam volna, holott logikus. Persze ha jól belegondolunk még a macska is, meg a kutya is tud magányos lenni, igazán sok mindent nem tudunk róluk sem.

Az ember sokszor a bajban azt érzi, hogy elhagyták, főleg egy veszekedés vagy egy-egy csúnya viselkedés után. Az emberi lelkileg ingadozik, de amikor nagy baj van, tetézi azzal is, hogy azt gondolja, még Isten is elhagyta. Persze nem hagyta el, csak akkor úgy érzi. Isten soha nem hagy el bennünket, viszont az ember többnyire elhagyja Istent. Az embereknél erősen szubjektív az elhagyatottság érzése. Fontos tény , ha mi nem akarjuk, Istentől nem vagyunk elhagyatva.

Vannak magányos emberek, akik utálják a többi embert, beszélni sem akarnak velük, mogorvák, bezárkózottak, zsémbesek, azt nem lehet tudni, hogy Isten felé fordultak-e. Az arcukon látszik a megkeményedés: talán dacból, vagy egoból, vagy sértődöttségből, vagy régi dolgok miatt utasít el mindenféle közeledést, mert sokat csalódhatott.

„Isten, ha létezik, kívül marad a mi fogalmaink körén. És az a kellemetlen, őrjítő félelem, amikor az ember egy szép napon rájön, hogy teljesen egyedül van - mindenki önmagának, mindenki a saját poklában, mindenki a saját bőrében. Ennél közelebb nem kerülhetünk Istenhez, amennyire én meg tudom ítélni. Isten az üres világegyetem miatt érzett metafizikai rettenetünkben mutatkozik meg. A tudatban, hogy nem fogjuk elérni embertársunkat. Az ember abszurd magányában.

Agneta Pleijel”  Sokaknak le kell menni a földi/lelki poklokig, hogy odanézzen, ahova eredetileg is kellett volna: Isten felé.

Nem tudom, hogy az ember föl tud-e annyira nőni, hogy ne féljen attól, hogy magára marad, vagy hogy elhagyja az Isten, hogy ne igényelje akár az égi, akár a földi kapaszkodókat. Nagy kérdés az miért van ez(?), hogy ez a személyiség hiányos működése, vagy ilyen az ember, hogy társas lény és nem bír magában meglenni, vagy…ki tudja mi lehet még? Részemről azt mondom, hogy társas lény vagyok, az emberek között vagyok boldog. Engem nem bánt, ha valaki rám ír, vagy fölhív, vagy beszélni akar velem, készséggel állok rendelkezésére, ugyanaz a lélek van benne, mint bennem, miért tennék különbséget?

Az emberben kell lennie szeretetnek, s én úgy érzem, hogy bennem van és ezzel nem is érzem magam magányosnak. Az esetek 99 % -ában tudom, hogy Isten nem hagyott el /viszont lehet, hogy leckéztet…/. Ha fiatal korábban az ember eléggé nyitott, akkor akár 70-en felül sem lesz magányos, mert megteremtette ezt a körülményt: nyitott volt és a többiek kaphattak tőle lelki, szellemi tudást, támogatást, így nem érdekből maradnak vele. Mivel kialakult egy szeretet-légkör és körbeveszik azok az emberek, akikkel addig élt - remélhetőleg halálig. Van egy gyümölcs, amit az ember megtermelt magának és öreg korábban szépen eszeget belőle, de ez még nem mellőzi az Istenben való létet. Az egészet csak Isten miatt lehet megtenni. Vallom azt, amit Avilai Szt. Teréz: „Isten egyedül elég” - és ezzel az embereket a szeretet körébe vonja.

Az, amit nagyon sokat tesznek, hogy a nagyobb emberi szeretet-körből kiragadva magukat, kis köröket alkotnak: ez az én családom, ez az én barátom, aztán ketten elvonulva susmusolnak. Ez nem jó, hanem bedobjuk magunkat a minden affinitásunknak megfelelő közösségbe, lelkileg és a szellemvilág csodáit együtt megélve, s egyetlen egy dolog, ami normálisan kettő emberre áll, az a szexualitás.

Kérdés: a nagyon földies embereknek elég-e, ha azt hiszik, vagy tudják: Isten mellettük áll? Szerintem nem mindig, viszont attól függ mennyire szenved, mennyire látja be, hogy erre már nem nyílnak többé ajtók, csak az ég felé pl. halálakor.

Az ember a magányt, elhagyatottságot kétféleképpen élheti meg: egyrészt materialista felfogás szerint, másrészt pedig valamiféle istenkép formájában.

A materialista felfogást nem éltem át, de látom/hallom, hogy azt mondja, minden elmúlik, lehullik, nincs neki sincs tovább, és tovább ennyi van. Eleinte kapaszkodik a földbe, az emberekbe, különböző földi ideológiákba, de nincsen spirituális egzisztencia előtte, tehát úgy érzi, hogy be van zárva a világba, s amikor beteg/meghal akkor majd megsemmisül. (Rossz érzés lehet, nem szeretném átélni.) Addig, míg a materialista a szemüveget hordta, hangoztatta, hogy csak önmagára számíthat. Később ezt kiterjeszti a környezetére, de ha senkije sincs, akkor válik igazán magányossá . Habár azt nem lehet tudni, hogy a távozása előtti percekben vagy a hetekbe mi történik vele, mert lehet, hogy akkor mégiscsak rájön, hogy van Isten és arrafelé fordul. Isten kizárása a végső magány egyik oka. „Az embernek akkor jut eszébe Isten, ha hirtelen szüksége lesz rá.” Mattias Edvardsson

A másik, akiknek van egy istenképe valamilyen szinten - most mindegy, hogy direkt vagy indirekt módon – és lényegtelen, hogy az öt világvallásban, vagy valami más, kreált vallásban, vagy önmaga által gyártott felfogásban hisz, de hisz egy végső lélekben, ami fölötte van, és ami segít neki, ehhez tiszta szívéből imádkozik és fél is attól, hogy ez a lény elhagyja. Konkrétan a régebbi vallások ezt istenfélelemnek hívják. A másik fajta ember többnyire nem félelemből nem tesz rosszat, hanem a belső késztetése ilyen: nem teszi meg, mert undorodik a sötétségtől, a bűnös világtól. Mind a két emberfajta a megélheti a magányosságot, az első egy idő múlva automatikusan, a második pedig akkor, ha nem elég mély a kapaszkodása az Isten felé, mert van, amikor nem elég mély a viszony, gyenge a kötődés, csak hiszegetnek, és - ebben az esetben - már valahol ott lebeghetnek, a hitetlen és a materlista között. Ez nem lesz elég nekik a magányukban, az egyedülállásukban nem bírják  eloldani ezt az érzést, nem tudnak hova nyúlni támaszért.

Sík Sándor  Isten lánca

Nem, nem engedlek, fogom a kezed:
Az Isten lánca vagyok én neked.

Kötlek, magadhoz, élő kötelekkel,
Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.

A ködlő múltat, akarom, feledd,
S állj meg hajnalló mélyeid felett.

És nézz magadba boldog félelemmel:
Isten szemével és az én szememmel.

És tépd el mind a félig-fátylakat.
Akarom: láss és megszeresd magad.

Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak,
Erősségnek és mosolygó vigasznak.

Lásd, hogy világol a boldog titok:
A zengő porta, mit Isten nyitott.

Akarom: keljen új életre benned
Alvó dala az építő igennek.

És mosolyogd rám, édes jó barát,
Az erős Isten élő mosolyát.