Miért ütsz engem?

 Szeibert Márton

Miért ütsz engem?

Jn18,19-24 "A főpap pedig tanítványai és tanítása felől kérdezte Jézust. Jézus így válaszolt neki: „Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek, titokban nem beszéltem semmit. Miért kérdezel engem? Kérdezd meg azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik: íme, ők tudják, mit mondtam.” Amikor ezt mondta, az ott álló szolgák közül az egyik arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Mire Jézus így válaszolt neki: „Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem?” Annás ezután elküldte őt megkötözve Kajafáshoz, a főpaphoz.
A fenti részlet János evangéliumából ismét megmutat valamit Jézus személyéből és az emberi butaságból. Az alábbi rövid gondolatban ezt próbálom kifejteni.
Más evangéliumi részekből nagyon jól tudjuk, hogy Jézus belelát az emberi szívbe, nem titok előtte semmi. Emlékezzünk csak a szamariai asszony esetére, akitől vizet kért inni. Persze nem meglepő ez, sok szentnél is láttunk már ilyet, Jézus pedig nem csupán szent, hanem a szentek szentje, egylényegű az Atyával, azaz Isten. Azt is tudjuk, hogy Jézus minden egyes mondata és tette arra irányul, hogy minket az üdvösség felé vezessen.

Gondoljunk csak arra, hogy még a keresztre feszítés gyötrelmében sem magával foglalkozott: gondoskodott édesanyja sorsáról, amikor Jánosra bízta őt, de gondoskodott a gyűlölködő tömegről is, akikért halála előtt is imádkozott, mondván, "nem tudják, mit cselekszenek". Amikor tehát az ártatlanul arcul ütött Krisztus megkérdezi a bántóját, hogy "miért ütsz engem?", akkor ezzel nem a fájdalmát fejezte ki, nem azt kérte, hogy "hagyd abba, mert ez fáj nekem", hanem racionálisan az ütés okára kérdez rá, amivel nyilvánvalóan rámutat arra, hogy valójában semmi oka nincs annak, hogy miért ütötte meg.

De Jézus még csak nem is azt mondja, hogy "oktalanul ütsz engem", hanem tökéletes pedagógiai érzékkel kérdést tesz fel a szolgának, hogy ezt átgondolva a szolgáló maga döbbenjen rá arra, hogy "tényleg, miért is bántalak téged, hiszen én amúgy egy példamutató családapa vagyok, otthon a gyermekeimet rendszeresen viszem templomba, miért ütöttelek hát meg...?" (ez persze már csak az én fikcióm). Jézus ebben a bántalmazott, megalázott helyzetben is kétely nélkül, emberként, de isteni öntudattal próbál segíteni az őt bántó tékozló gyermekén.

Jézusnak ez a kérdése belém is, az olvasóba is behatol. Eszembe jut, amikor bántottam valakit, akár csak szóval, akár tettel... Volt olyan, amikor szegény embertársam szemében felfedezni véltem - bár akkor ez még nem tudatosodott bennem, de - felfedezni véltem ugyanezt a kérdést: "miért bántasz?". Most így utólag, felnőtt fejjel visszagondolva ezekre szégyellem magam. Talán nem is kifejezetten gonoszság volt a részemről, mert hiányzott belőle a tudatosság. De ha akkor valaki megkérdezi tőlem, hogy "miért bántom a másikat", lehet, hogy már akkor is mellbe vágott volna a kérdés, mert rájöttem volna, hogy nincs oka annak, hogy bántom. Hiszen én nem vagyok gonosz, talán csak unatkoztam vagy csak így akartam valaki lenni.

És a szolga, aki megütötte Jézust, mennyi durvaságon nőtt fel, hány gyilkost ítéltek már el a szeme láttára és kövezték halálra? Jézus az ő szemében talán csak egy volt a sokból. Legalábbis addig a pillanatig, amíg a kérdést neki nem szegezte Jézus. Amikor szemtől szembe nézett Jézussal, talán meg is láthatta a végtelent... Sajnos erről az emberi sorsról nincs több információnk, nem tudjuk, mi történt vele ezek után, de az én képzeletemben ez az ember valahol én is vagyok, aki megtérek erre a mondatra, és Krisztus elé borulok, hogy bocsásson meg, és emlékezzen meg rólam is az ő országában, ahogy a jobb latorról. És tudom, hogy így lesz, mert Jézus szeret még engem is, aki megütöttem őt, másképp nem kérdezte volna, "miért ütsz engem?", amely kérdés csak arra irányult, hogy engem felrázzon.

A fenti gondolatok, érzések alapján gondolkoztam az emberi vakságon, butaságon is. Ez a fajta butaság jellemző minden lelkileg még alvó emberre, akik a tetteiket valamilyen tanult stílushoz igazítják. Gondoljunk csak az autókat vezető agresszív sofőrökre. Lehet, hogy hétköznapi szinten "jó emberek", mégis a tanult stílusuk alapján néha nagyon gonosznak is tűnhetnek. De sok tolvaj, és talán még gyilkos is lehet olyan, aki alszik, én nem tudom, én nem látok bele az emberekbe, de mégis azt gondolom, hogy ez a világ, illetve a földön élő emberek rosszabbaknak tűnnek, mint amilyenek valójában lelki szemmel nézve, csak még alszanak.

Az igazán gonosz ember már nem alszik. Az igazán gonosz emberen nem látszik, hogy gonosz, hanem nagyon jól rejti magát, és ravasz módon teszi tönkre a környezetét, sátáni. Én azt gondolom, hogy a mai világban, a hírek áradatában a gonosz tettek túlzottan ki vannak hangsúlyozva. Ha valahol megölnek egy embert, máris az egész ország erről beszél, és általánosítunk, azt mondjuk, hogy ilyen az ember, és "talán a szomszédom is ilyen?". Nem, valószínűleg nem ilyen, hanem egy hozzám hasonló szenvedő lélek, aki az Istentől eltávolodva betegeskedik, és akinek szintén szeretetre van szüksége. Aki bár gonosznak tűnik, a gonoszsága talán csak egy megtanult stílus, és talán csak egyszer kellene elbeszélgetni vele, és talán fel lehet benne is kelteni a lelke mélyén alvó valódi isteni szikrát... Persze tudom, hogy ez nem egyszerű, tudom, hogy az a szikra sokszor túl mélyen van ahhoz, hogy kiásható legyen ebben az életben. És bár - ebből az írásból is látható - talán naiv vagyok, de ha csak a saját tapasztalataimra gondolok, ha azokból indulok ki (és mi másból indulhatnék ki, ha nem abból, amiket én átéltem...), akkor az az igazság, hogy én a személyes kapcsolataimban még soha nem tapasztaltam meg, hogy valaki igazán gonosz. Mindenkiben, aki esetleg bántani próbált, észrevettem a szenvedő és beteg lelket, és azt a tanult stílust, ami valójában nem ő maga.

Nem tagadom, hogy van sátán és nem tagadom, bizonyosan vannak sátáni emberek is, de hála Istennek én még nem találkoztam velük, és ha nem találkoztam velük, akkor azt kell feltételeznem, hogy nincsenek olyan sokan, mint ahogy egy esti híradó után érezhetnénk, amiben felsorolják, hogy kiket mészároltak le...

És apropó mészárlás, azt is tudom, hogy a keresztény vértanúkról nem tesznek említést a híradók, de az interneten azért meg lehet találni ezeket a híreket is. A kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon és napi szinten végeznek ki embereket még ma is. Elvakult, sátáni irányítás alatt működő szervezetek vannak ezek mögött. Tudom. De a jelen írásban csak azt szeretném kihangsúlyozni, hogy amikor itthon a szomszédjaimat vagy a kollégáimat vagy bárkit a környezetemből közelebbről szemügyre veszek, beszélek vele, megértem a problémáit, látom a szenvedéseit, akkor az a tapasztalatom, hogy nem a mély tudatos gonoszság jellemzi őket, hanem egyszerű szenvedő lelkek, akik jóllehet buták és vakok, és talán az építő javaslataimat sem fogadják meg, de a lényeg, hogy nem gonoszok, egyszerűen önsorsrontók, és ez a jobbik eset. Ha egyszer olyan lelki állapotba kerülnek valamelyik életben, akkor majd az Isten mondata az ő szívükbe is behatol majd: "miért ütsz engem". És ha én így tekintem a körülöttem álló embereket, azokat is, akik nekem rosszat tettek (amit nyilván megérdemeltem, ez volt a karmám), szóval, ha az engem bántó embereket tudom úgy nézni, ahogyan a nekünk példát mutató Krisztus nézte, akkor visszaütés helyett én is visszakérdezek: "miért ütsz engem", és akkor Isten segítségével egy sokkal békésebb világot teremthetünk magunknak. Nem a józanság elvetéséről beszélek, nem arról, hogy ne védekezzünk, hanem arról, hogy lássam meg a viaskodó embertársamban is a tékozló gyermekét Istennek, aki lelki szinten a testvérem. Ha ezt látom, akkor a viselkedésem is változni fog.