Pável Márta: Kánai menyegző

 Pável Márta: Kánai menyegző

 A karizmáknál mindig azon gondolkozom, hogy tudunk-e olyan emberről, akár szentről – aki karizmatikus egyházi értelemben –, de akinek csak egy karizmája volt. Az írásból úgy tűnik, hogy valakinek ez van, valakinek az van, nem írja, hogy egy emberben megvan az összes, vagy a fele, harmada.

Azt gondolom, ha valaki Istenbe meritkezik, és Isten áthatja, akkor ki van zárva, hogy csak egy karizmája lenne, mert Istennel akkor átlát az emberen, s  szépen tud beszélni, lehet, hogy tud gyógyítani is, s a bölcsességet is megkapja. Azt gondolnám, hogy úgy és olyan intenzíven jelenik meg a karizma, amilyen mélységbe süllyedt valaki az Istenbe. Ha picit süllyed, akkor „nyelveken” gügyög, nem is érti, és a külső embernek semmit sem jelent – engem pl. egy normalitását vesztett megszállottra emlékeztet…, sok negatív példát láttam ez ügyben –, vagy egyre jobban elborítja a kegyelem és egyre több karizmája lesz. Nézzük pl. PIO Atyát, aki belelátott az emberekbe, bilokált, gyógyított stb.

A kánai menyegző: Nekem eleinte olyan, mint amikor a mama büszke a gyermekére, és azt mondja a tömeg előtt, hogy: „jaj, drágám olyan szépen hegedülsz, hegedülj egy kicsit.” A gyermek azt mondja, hogy: „á... nem hegedülök”, de végül mégis megteszi. Úgy éreztem, hogy ez a Kánai menyegző is ilyennek indult. Ugyanakkor az is kivehető, hogy a Szűz Anya nagy fejlődésen ment át, mert még Jézus 12 éves korában a templomban elcsodálkozik, hogy mit keres ott a Fia, és hogy Isten dolgaiban kell fáradoznia. Sz. Máriáról itt már elmúlik a csodálkozás, nem fél, hogy szégyenben marad akkor, amikor ajánlgatja Jézusnak, hogy tegyen csodát. Tudja, hogy Jézus képes erre, és meg fogja tenni .   Itt azon túl, hogy ez Jézus első feljegyzett csodája, egyben Szűz Anya fejlődését is láthatjuk.

Többször végig gondoltam, nagyon sajnálom Krisztust, mert ha én nem lettem volna Izraelben zsidó esküvőn, nem tudnám milyen az, amikor kanalakkal verik a tányért, üvöltenek és dobolnak a lábukkal, majd rituáléból összetörik a tányérokat. Ez az egész nekem egybevetve félelmetes érzés volt. Elképzelem, hogy Jézus után kétezer évvel már cizellálódott ez a nép, milyen lehetett az akkori esküvő…

Abban az időben nem volt semmiféle szórakozás, mozi, színház, televízió, semmi. Ha a faluban volt 1-2 vagy különleges évben 3 esküvő, temetés, keresztelő, az mind nagy esemény volt, együttlétre, ünneplésre adott alkalmat. Izrael népe – ahogyan a többi nép is – nagyon vágyódott arra, hogy együtt legyenek, egyszer végre kitombolhassák magukat, jót mulassanak. Tapasztaltból tudjuk, ilyenkor az ital okozza (lásd egy falusi búcsú ritkán múlik el szirénázó rendőr nélkül…), hogy az emberek közül páran eszüket veszítve viselkedhetnek.

Az ezzel szöges ellentétben álló Jézus a végtelen, kimondhatatlan, megismerhetetlen abszolútomból jön, és belekerül ide, a „vad” emberek közé. Jézus megértette, hogy ők ezen a szinten állnak és ez kell nekik. Elhiszem, hogy először nem volt nagy kedve csodát tenni, de nemcsak az anyja unszolására csinálta meg a csodát, hanem belátta, hogy ezen a szinten állva ők ettől boldogok. Nem csodálkozom, hogy az a bor jobb volt minden bornál, mert az Isten nem csinál selejtet. Nekem hasonlít ez az egész arra, amikor átváltoztatás van, mert egy folyamatot látok; Jézus a vizet borrá változtatta, majd a bort Önmagává a mi „lelki” táplálásunkra.

Azt, hogy mit okozott az esküvőn résztvevőkben Jézus tette, nem tudhatjuk, de bennünk kell, hogy hatása legyen. Ugyanis Jézus Krisztus pontosan tudja, milyen az ember, mikor, hol, hogyan lehet behatolni a lelkébe, hogy meghallja az Ő csendes kopogtatását, mellyel belénk szeretne jönni és emelkedett lénnyé átalakítani bennünket.