Pável Márta

ISTEN, VAGY KI LEGYEN VELÜNK?

Mindenkinek más oka van a szomorúságra, de az érzi a

legintenzívebb bánatot, aki mélyen megtapasztalja,

 hogy Istentől távol van.

Ezzel összehasonlítva minden más fájdalom

jelentéktelennek tűnik.  Norman F. Cantor

 

Az ember általában aggódik, kisebb-nagyobb fokban úgy érzi, hogy magányos, sokszor az is. Ha jól belegondolnak mindig előkerül valami aggódni való, most mi legyen? Pl. gyerekekkel otthon ki, mi lesz, velünk mi lesz, ha megöregszünk, ki lesz velünk, ki gondoskodik rólunk? Ha otthagyunk valakit, akkor azonnal aggódunk, hogy ki gondoskodik róla, persze csak akkor, ha szeretet van bennünk. De önmagával kapcsolatban az ember mindig aggódik, hogy ki lesz vele,  másokkal kapcsolatban viszont csak akkor aggódik, ha nem önző és van benne szeretet, ami, sajnos, ma egyre jobban hiányzik az emberekből.

A gondoskodást az ember igényli, annak ellenére, hogy úgy tűnik, szuverén, önállóan működő lény. Látszatra testileg lehatárolt, nem gondolnánk, hogy szüksége van arra, hogy valamiképpen támogassák,  mégis, az ember ilyen, hogy támogatást remél, hogy legyen vele valaki. A hívők Istenben reménykednek, a hitetlenek pedig családtagjaikban, kevesen eleinte a maguk erejében, de ha erejük fogy, akkor jön az összeomlás, mert hát akkor nincs, akiben támaszt lelnie.

Isten velünk, ki ellenünk…

Isten nem hagy el... Az emberek elhagyhatnak, a család felbomlik, az ember magányosan, ordítóan egyedül maradhat, ha maga is úgy akarja, vagy úgy éli meg.

Jézus Krisztus a keresztfán ezt mondja: „„Éli, Éli lámá sabaktáni?”, azaz ’Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?’ (Mt. 27,46) Tudjuk, nem hagyta el, de Jézus Krisztusban, aki Istenember is volt, a halál torkánál feljajdult az emberi oldal. Bennünk is időnként felkiálthat elhagyatottságában a lélek.

Más a magány és más az egyedüllét. Az utóbbi időnként jól is esik az embernek, persze, van, aki hosszú távon sem igényli a másik embert, jól megvan maga magának... Magányosan  sok ember között is lehet élni, ha nem értik meg, nem szeretik, nem tud belefolyni a dolgokba, elhidegült tőle a házastársa, stb. Ez a magány szerintem rosszabb mint, ha valaki jól érzi magát egyedül.

Valójában akar-e az ember tudat alatt független lenni Istentől? Nem akarhat, mert a lelke Tőle van, így jogosan érez elhagyatottságot, ha nem az eredetével van, akár tudat alatt is, de így keresi. Megdöbbentő ez a gyerekeknél, akik tisztábbak. Valahol azt olvastam, hogy Szondi Lipót szerint a gyermekek hatvan-hetven százaléka magányos. Ez megragadt bennem, mert sohasem gondoltam volna, holott logikus. Persze ha jól belegondolunk még a macska is, meg a kutya is tud magányos lenni, igazán sok mindent nem tudunk róluk sem.

Az ember sokszor a bajban azt érzi, hogy elhagyták, főleg egy veszekedés vagy egy-egy csúnya viselkedés után. Az emberi lelkileg ingadozik, de amikor nagy baj van, tetézi azzal is, hogy azt gondolja, még Isten is elhagyta. Persze nem hagyta el, csak akkor úgy érzi. Isten soha nem hagy el bennünket, viszont az ember többnyire elhagyja Istent. Az embereknél erősen szubjektív az elhagyatottság érzése. Fontos tény , ha mi nem akarjuk, Istentől nem vagyunk elhagyatva.

Vannak magányos emberek, akik utálják a többi embert, beszélni sem akarnak velük, mogorvák, bezárkózottak, zsémbesek, azt nem lehet tudni, hogy Isten felé fordultak-e. Az arcukon látszik a megkeményedés: talán dacból, vagy egoból, vagy sértődöttségből, vagy régi dolgok miatt utasít el mindenféle közeledést, mert sokat csalódhatott.

„Isten, ha létezik, kívül marad a mi fogalmaink körén. És az a kellemetlen, őrjítő félelem, amikor az ember egy szép napon rájön, hogy teljesen egyedül van - mindenki önmagának, mindenki a saját poklában, mindenki a saját bőrében. Ennél közelebb nem kerülhetünk Istenhez, amennyire én meg tudom ítélni. Isten az üres világegyetem miatt érzett metafizikai rettenetünkben mutatkozik meg. A tudatban, hogy nem fogjuk elérni embertársunkat. Az ember abszurd magányában.

Agneta Pleijel”  Sokaknak le kell menni a földi/lelki poklokig, hogy odanézzen, ahova eredetileg is kellett volna: Isten felé.

Nem tudom, hogy az ember föl tud-e annyira nőni, hogy ne féljen attól, hogy magára marad, vagy hogy elhagyja az Isten, hogy ne igényelje akár az égi, akár a földi kapaszkodókat. Nagy kérdés az miért van ez(?), hogy ez a személyiség hiányos működése, vagy ilyen az ember, hogy társas lény és nem bír magában meglenni, vagy…ki tudja mi lehet még? Részemről azt mondom, hogy társas lény vagyok, az emberek között vagyok boldog. Engem nem bánt, ha valaki rám ír, vagy fölhív, vagy beszélni akar velem, készséggel állok rendelkezésére, ugyanaz a lélek van benne, mint bennem, miért tennék különbséget?

Az emberben kell lennie szeretetnek, s én úgy érzem, hogy bennem van és ezzel nem is érzem magam magányosnak. Az esetek 99 % -ában tudom, hogy Isten nem hagyott el /viszont lehet, hogy leckéztet…/. Ha fiatal korábban az ember eléggé nyitott, akkor akár 70-en felül sem lesz magányos, mert megteremtette ezt a körülményt: nyitott volt és a többiek kaphattak tőle lelki, szellemi tudást, támogatást, így nem érdekből maradnak vele. Mivel kialakult egy szeretet-légkör és körbeveszik azok az emberek, akikkel addig élt - remélhetőleg halálig. Van egy gyümölcs, amit az ember megtermelt magának és öreg korábban szépen eszeget belőle, de ez még nem mellőzi az Istenben való létet. Az egészet csak Isten miatt lehet megtenni. Vallom azt, amit Avilai Szt. Teréz: „Isten egyedül elég” - és ezzel az embereket a szeretet körébe vonja.

Az, amit nagyon sokat tesznek, hogy a nagyobb emberi szeretet-körből kiragadva magukat, kis köröket alkotnak: ez az én családom, ez az én barátom, aztán ketten elvonulva susmusolnak. Ez nem jó, hanem bedobjuk magunkat a minden affinitásunknak megfelelő közösségbe, lelkileg és a szellemvilág csodáit együtt megélve, s egyetlen egy dolog, ami normálisan kettő emberre áll, az a szexualitás.

Kérdés: a nagyon földies embereknek elég-e, ha azt hiszik, vagy tudják: Isten mellettük áll? Szerintem nem mindig, viszont attól függ mennyire szenved, mennyire látja be, hogy erre már nem nyílnak többé ajtók, csak az ég felé pl. halálakor.

Az ember a magányt, elhagyatottságot kétféleképpen élheti meg: egyrészt materialista felfogás szerint, másrészt pedig valamiféle istenkép formájában.

A materialista felfogást nem éltem át, de látom/hallom, hogy azt mondja, minden elmúlik, lehullik, nincs neki sincs tovább, és tovább ennyi van. Eleinte kapaszkodik a földbe, az emberekbe, különböző földi ideológiákba, de nincsen spirituális egzisztencia előtte, tehát úgy érzi, hogy be van zárva a világba, s amikor beteg/meghal akkor majd megsemmisül. (Rossz érzés lehet, nem szeretném átélni.) Addig, míg a materialista a szemüveget hordta, hangoztatta, hogy csak önmagára számíthat. Később ezt kiterjeszti a környezetére, de ha senkije sincs, akkor válik igazán magányossá . Habár azt nem lehet tudni, hogy a távozása előtti percekben vagy a hetekbe mi történik vele, mert lehet, hogy akkor mégiscsak rájön, hogy van Isten és arrafelé fordul. Isten kizárása a végső magány egyik oka. „Az embernek akkor jut eszébe Isten, ha hirtelen szüksége lesz rá.” Mattias Edvardsson

A másik, akiknek van egy istenképe valamilyen szinten - most mindegy, hogy direkt vagy indirekt módon – és lényegtelen, hogy az öt világvallásban, vagy valami más, kreált vallásban, vagy önmaga által gyártott felfogásban hisz, de hisz egy végső lélekben, ami fölötte van, és ami segít neki, ehhez tiszta szívéből imádkozik és fél is attól, hogy ez a lény elhagyja. Konkrétan a régebbi vallások ezt istenfélelemnek hívják. A másik fajta ember többnyire nem félelemből nem tesz rosszat, hanem a belső késztetése ilyen: nem teszi meg, mert undorodik a sötétségtől, a bűnös világtól. Mind a két emberfajta a megélheti a magányosságot, az első egy idő múlva automatikusan, a második pedig akkor, ha nem elég mély a kapaszkodása az Isten felé, mert van, amikor nem elég mély a viszony, gyenge a kötődés, csak hiszegetnek, és - ebben az esetben - már valahol ott lebeghetnek, a hitetlen és a materlista között. Ez nem lesz elég nekik a magányukban, az egyedülállásukban nem bírják  eloldani ezt az érzést, nem tudnak hova nyúlni támaszért.

Sík Sándor  Isten lánca

Nem, nem engedlek, fogom a kezed:
Az Isten lánca vagyok én neked.

Kötlek, magadhoz, élő kötelekkel,
Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.

A ködlő múltat, akarom, feledd,
S állj meg hajnalló mélyeid felett.

És nézz magadba boldog félelemmel:
Isten szemével és az én szememmel.

És tépd el mind a félig-fátylakat.
Akarom: láss és megszeresd magad.

Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak,
Erősségnek és mosolygó vigasznak.

Lásd, hogy világol a boldog titok:
A zengő porta, mit Isten nyitott.

Akarom: keljen új életre benned
Alvó dala az építő igennek.

És mosolyogd rám, édes jó barát,
Az erős Isten élő mosolyát.

 

 

Pável Márta

AZ IMÁRÓL SZÓLÓ GONDOLATAIM…

 

Az ima intelligenciák találkozása. Nem személyes kérések alkalma, hanem a spirituális és bensőséges összekapcsolódásé, amikor a bennünk élő lélek és lényünk legmélyebb és legbensőbb része szent, őszinte és szívből jövő módon szól Istenhez, kifejezve szívünk és elménk legmélyebb kívánságait. Harvey Spencer Lewis

 

Ahhoz, hogy leírjam az imáról a gondolataimat, egy rádióadás kapcsán kaptam az ihletet, miután egymillió kisgyerek imádkozott a békéért, és a témához hozzá is szóltak az emberek. Voltak, akik nagyon ügyes dolgokat mondtak, papok is, hívők is, hitetlenek is. Egy nő valami olyat mondott, hogy ima, egymillió gyerek… ja, de reggelre mégsem lett béke. (Megjegyzem, ez már valami vésztett volt, hátha… mert ők még „ártatlanok”, csakhogy egy kisgyerek azt sem tudja, mi a háború, meg mi a béke, hát jó, ha felnőttek mondják, imádkoznak.) Igaz, ennyi gyerek összefogatása Istent is meghathatja. De hát nem, ez sem így működik. A háborúzók tudatából kellene kiimádkozni (ha lehetne…?), kivenni a gyűlölködést, a kapzsiságot, a hazugságot, az agymosást stb. Akár béke is lehetne, de nem. Isten, akár kérjük, akár nem, nem fogja még a gonoszok szabad akaratát sem elvenni. Nem egyszerű ez a dolog sem.

Legáltalánosabb megfogalmazásban mi az ima? Beszélgetés Istennel. Csakhogy rosszul tanították imádkozni az embereket. Milyen beszélgetés az, ha én elmondom, mit akarok, de a választ butaságból nem hallgatom meg, vagy képtelen vagyok meghallani, vagy nem is akarom, mert nem hiszek abban, hogy Isten válaszol, ezt kinevelték az emberekből. Nem várja meg az ember, hogy mit válaszolna az Úr, hanem egy ámennel befejezi az imát, s elmegy, mint aki jól végezte a dolgát. Ha nem hallgatjuk meg Isten válaszát, mit reklamálunk?

Mit gondolok az imáról és a teljesedéséről, hogy hihetek tovább, ha nem lesz az, amit én akarok, hanem az, amit az Isten akar? Ez nagyon nem egyszerű dolog, nem arról van szó, hogy Isten nem hallgatja meg az imát, Isten mindenki imáját meghallgatja (a legelrejtettebb gondolatainkat is állandóan tudja). Az más dolog, hogy nem mindenkinek teljesíti a kérését, akármilyen mélyen is kéri.

Gondolkodjunk egy kicsit Istennel. Nagyon banális hasonlat; csak egy utcából három család egyforma mélyen könyörög Istenhez. Az egyik nyaralni készül, a másiknak kiszáradt a szántóföldje, a harmadik pedig nagyon szenved a melegtől, mind a három tiszta szívéből elkezd imádkozni. Az egyik azért imádkozik, hogy NE ESSEN továbbra sem az eső, mert ugye nyaralni akar. Akinek kiszáradt a földje, az azért imádkozik, hogy szakadjon már az eső, hogy legyen valami termése. Aki pedig szenved a melegtől, azt kéri, hogy hűljön már le a levegő, nem bírják tovább. Látható, egyiket sem érdekli a másik helyzete. Nagy kérdés az, ha Isten mind a három óhaját hallja, (s ez csak egy utca…), hogy tudja teljesíteni, lehet-e ezeket teljesíteni? Isten a lehető legjobbat akarja az embernek, ami nagyon bonyolult, hosszú folyamat is lehet. Mi nem is tudhatjuk, hogy mi a legjobb annak a közösségnek, annak a földrésznek, annak az embernek stb. Tehát nem nagyon valószínű, hogy bármelyik imája is teljesülne, hanem valami közbenső dolog történhet.

Mindenki többnyire a maga vágyát dédelgeti. Az imát Isten meghallgatja, de nem biztos, hogy teljesíti, az örök jelenben való szemlélése alapján és isteni céljainak megfelelően cselekszik. Ha ezzel összhangban kér az ember, teljesedik, ha nem, akkor kétséges. Nekem eddig kb. 80-90% volt, amit teljesített, majd jött a nagy „csalódásom”, pedig tudom, Istennek mindig igaza van.

Szomorú eset:

Rettenetes esemény történt a 20 fős keresztény csoportunkban, ahol a lányom halt meg, aki az egész csoportnak is a része volt, szerették a többiek is. Villámcsapásként jött a hír, kiderült, rákos.  Mi három évig – míg küzdött a rettenetes kórral – folyamatosan, tiszta szívből imádkoztunk, de elképzelhetetlenül, minden módon. Mindegyikünk azt hitte, hogy meg tudjuk menteni, hogy Isten tejesíti az imánkat. Az ima összes fajtáját, ami létezik, megtettük, ígértünk, én magamat is felajánlottam helyette, bármit megtettünk volna, de nem jött be. Misztikus csoport vagyunk, örök fogadalmasok Isten felé, hittük, hogy Isten megtartja, meggyógyítja. Igaz, azt is mindig imádkozzuk, hogy „legyen meg a te akaratod”. Ezt mondtuk, hogy legyen meg az akaratod, de mint utólag kiderült, még se komolyan gondoltuk. Istennek jobban kellett, mint nekünk – legalább is Isten ezt gondolja. Drágánkba nagyon nagy spirituális erő volt, de itt a földön valahogy akadozott. Mindenki tudta, ez a föld kevés volt neki, szűk volt a világ. Tudat alatt megteremtette a maga baját, tudatosan úgy tűnt, gyógyulni akart, de mi nem tudtunk neki segíteni, mert a csata csak Isten és közte dőlt el.

Ennek szűken egy éve, az ember állandóan gondolkodik, és tudja, hogy Isten jót tett Vele. Neki való formára, feladatra tette, mégis nagyon fáj, mindegyikünknek nagyon fájt. Kemény volt ez a próba nekünk, kipróbált minket… az biztos, hogy ebbe a próbába majdnem beledöglöttünk. Most úgy látom, kissé már fölálltunk, nehéz volt. Addig a kapcsolatunk az Úrral nagyon szoros volt, de megszeppentünk… miért, Uram? Pedig annyira hittünk az ima erejében. Mások lettünk, gyerekekből férfias lélek lett, fel kell emelni a fejünket, Isten ugyanaz, csak több irányú képzést adott nekünk, összehozta a dolgokat. Tudjuk, hogy sok mindenre rávett minket azóta, hogy ez a haláleset megtörtént, sokkal finomabban, vizuálisabban, még spirituálisabban gondolkodunk, észlelünk, és a hiábavalóságok itt a földön jobban feltűnnek. Tudom, hogy nekem/nekünk egy kemény nevelés volt ez, irgalmatlanul fájdalmas nevelés, de nem hiábavaló.

Mit értünk el az imával? Csúnya dolog ezt így írni… a fájdalom nemesebbé tett. Tudjuk, hogy a lélek örökké él, tehát az eltávozottunk nem szenved, Istennél van, az övé más lét lett. Az ima szeretetünket is megmutatja a lények felé, mert nem csak magunkért imádkozunk, hanem minden szenvedőért.

Az ima hathatóssága (?)…, van amikor láthatóan hat, de van, amikor nem, vagy nem látjuk, de a léleknek odaát nagyon sokat segítettünk. A nem teljesült kérő imáról egy idő múlva kiderülhet, mekkora szerencse, hogy így történt, s nem úgy, ahogy mi kívántuk.

Mi térbe és időbe szorultak vagyunk, kis horizonttal, nem látunk előre. Isten az örök jelenben van, mi pedig a jelen időnek csak egy pillantásnyi részét éljük meg, egyébként vagy múlt, vagy jövő a számunkra. Hogy tudnánk megítélni, hogy az Ő tettei, az imák teljesítése milyen következményekkel jár? Nem tehetünk semmi mást, mint hogy bízunk Isten jóságában, mindenhatóságban, szeretetében, és nem lázadunk, mert semmi értelme sem lenne.

Semmi se zavarjon,
semmi ne rémítsen,
minden elmúlik,
Isten nem változik;
a türelem
minden elér;
annak, aki Istené,
semmi sem hiányzik:
Isten egymaga elég.

Jézusról nevezett Szent Teréz

 

 

Pável Márta  2024 06 30

PRÉDIKÁCIÓ JÉZUS GYÓGYITÁSÁRÓL

Ez az evangélium rész  két csodáról szól. A kettő között látszólag nincs különbség, de   mégis van, mert az első  Jairus leányának feltámasztása - ami a végénél folytatódik-, így középen van a vérfolyásosé. Kettő abban eltér,  hogy a Jarius  nem magáért, hanem a lányáért könyörög, a vérfolyásos asszony pedig saját magáért.

A két csoda ugyanúgy Jézussal történik, de az indítás, hogy miért kérik a  betegség meggyógyítását, a két ok az más.   

Tapasztalatból is tudjuk, hogy nem mindig gyógyul  meg, aki kéri, és ennek beláthatatlan okai mondjuk  vannak, ( karma) vagy ember nevelése, vagy a bűnös életből való kirázás, rosszul kért segítség (nem elég hittel, hanem csak úgy…Isten tehetsz egy szívességet, meggyógyíthatsz ha akarsz, s így nem megy!), szóval  számtalan oka van. Ez nem hatalmaz fel arra, hogy a lázadjunk, és öklöt  rázva vegyük, hogyha nem sikerül  meggyógyulni, hanem bele kell nyugodni Isten akaratában, mert ő rosszat nem akar, sohasem akar, csak mi nem látjuk be, hogy mi jó nekünk.

 A vérfolyásos asszonyos rész mindig megható, mert ugye ő gondolja, neki vége…, hogy ő már nem fog se könyörögni,  sem alkudozni, hanem odamegy és egyszerűen elveszi az Istentől az erőt. Ez a módszer nekem nagyon tetszik, tehát ő meg fogja ruháját.   Mk 5,21-43 De Jézus, aki azonnal  észrevette, hogy erő ment ki belőle, a tömeghez fordult és megkérdezte:  ,,Ki érintette meg a ruhámat?’’ Micsoda egy gyönyörű meghatározást….,  az erő átmegy a nőbe és az erő végiggördül rajta és a nő egyből meggyógyul. Fontos,  egyből meggyógyul, vérzése eltűnik. A történetben benne  van uo. „ Egy asszony, aki tizenkét esztendő óta vérfolyásos volt, és sokat szenvedett a számtalan orvostól,  elköltötte mindenét, de semmi hasznát nem látta, hanem még rosszabbul   lett…,” Akkor is ez történt, meg   ma tehát 2000 után sincs nagy különbség.   Akkor is Isten gyógyított meg, meg most is Isten gyógyít. A nőnél, hogy meggyógyuljon olyan nagy   volt az elhatározás, hogy ő nem vacillált, azon már túl volt, ez a végső katarzis…, sikerülnie kell, nem kérdés,  hogy ő  meg fog-e gyógyulni.  Döntött, ő nagyon erős akarattal, kérlelhetetlen elhatározással ment  oda,    lerabolta Jézustól ami az életéhez kell,  Jézusnak ez a” rablás”   tetszik (ez nagyon erős hitet mutat). Hogy is rabolnék el valamit, ha biztosan nem tudnám, hogy ott van? Előzőleg a nő már gondolom végig gondolhatta,  hogy   nekem világon semmi más lehetőségem nincs, ez az utolsó,   és sikerre járt!

Ez rendkívül fontos tanulság, példakövetésre szólít.    Mindenki életében lehetnek völgyek, szakadékok, megoldásként futkosnak minden felé, de sokszor semmi sem hat, végsőként marad az Isten. Kérdés, minden megingás nélkül, vasbizalommal, 100%-os hittel fordulnak-e felé?  Többnyire nem…- s akkor hiába imádkoznak érte -, nem más dönt, hanem a paciens maga.   Az emberek nem teljesen  hiszik el, mikor Istent kérik hogy gyógyítsa meg, akkor hiszi is meg nem is, hogy sikerül, épp ezért bekap még pár tablettát, elmegy több   orvoshoz,  még elmegy a jóshoz,   még elmegy pl. természetgyógyászhoz stb., így az akarata szétesik, nem lesz fokuszált a kérése. S itt lövi be az öngólt, a gyógyulás amit Isten ad, a feltételen odahajláson és bizalmon alapul és Isten akaratának teljesedésében. A nőnek annyi esélye, annyi szerencséje volt, hogy ő már végig vitte az összes sor, most már leszegényedett, már neki nem volt semmilye, reménye sem, ő már az utolsó sok percekben rabolta le Jézust, hogy meggyógyuljon, és MEGYÓGYULT!  

 Katalin szültetésnapjára

53 évet éltél, Isten haza hívott. Ma lennél 54 éves drága gyermekem. Kérem, Isten soha ne engedjen el.

MARY ELIZABETH FRYE: NE JÖJJ EL SÍRVA SÍROMIG

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom...
Gyémánt vagyok fénylõ havon
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.

EGY MISZTIKUS CSOPORTBÓL KIKERÜLŐ ÁRULÓK TETTEI

  

Ez a csoport, amit sasnak=Aquilának hívnak, kb. 40 éve működik. Amikor a teológiára jártam, akkor a professzor mondta, ez a csoport rövidesen fel fog oszlani, mert egy átlagos katolikus csoport élete kb.10-11 év, mert akkorra a belső feszültségek és egyebek miatt szétesik, majd belőlük érdekeik szerint újabb csoportok lesznek. Kedvenc professzoromnak mondtam, hogy én reménykedem abban, hogy nem esik szét. Nem volt teljesen igazam, mert 45 körüli főből indulva alig 40 éve körülbelül fele lett, ami mára van. Akik elmentek, azok különböző variációk miatt mentek el, szomorú, de el kell mondjam, tán egy korrekt volt köztük (túl sokat nőzött), akivel ma is jóban vagyunk. Volt, aki vidékre ment férjhez, ma is lelkileg közénk tartozónak vesszük.

Egy része azért ment el, mert akkora tehetséget kapott Istentől (saját maga mondta), amit a világban akart kamatoztatni, Istent háttérbe helyezve. A másik azért ment el, mert azzal jött, hogy ”szentet” akarunk belőle képezni, és ő jobban szereti a férjét, mint Istent. Legalább őszinte volt, nem lett semmi sértődöttség, ez van, rendben.

A következő jó pár ember azért ment el, mert itt feleséget vagy férjét akart magának fogni, vagy rendezetlen nemi vágyai voltak, és hosszú távon ez nem tűrhető, ez nem a halászó csoport, hanem Isten felé haladók mély lelki közössége.

A gonoszabb része azok közé tartozik, akik önismerettel, önbírálatra való készséggel nem rendelkeztek, hanem önvédelmük miatt projektáltak, hazudoztak. Ebből volt több. Ők legalább 10-20 évig itt voltak. A feladat növekedett, amit Istentől kaptunk, és előtérbe került a földi vágyak szűkítése, egyszerűsödés, a parancsok erősebb betartása, pl. a nemiség túlzott működtetése már visszaszorulóban volt, mert az Isten felé egyre szélesebbre nőtt az út, de ez nem mindenkinek tetszett, ennyire azért nem akarták Isten útját. Így itt jöttek azok, akik bennünk vagy bennem keresték a hibát, kitalálták például, hogy öt évvel ezelőtt egyszer megsértettem (gondolom valami tettét helyreigazítottam), azért megy el 😊. Voltak olyanok, akik hosszú ideje itt voltak, és meg is kellett ideologizálni, hogy miért sok ez nekik. Fokozatosan passzívvá lettek, valaki pl. előadás közben sutyiban sms-ezett, keresztrejtvényt fejtett stb., vagy aludt, már nem igen tudott elmélkedni. Ők már nem tudták szívvel csinálni ezt az utat, és különböző hazugságokat találtak ki, és elferdítették, amit mondtam. Soha senkinek nem hazudok, de mindent ki lehet forgatni, és akkor egymást felbujtogatják. Főleg, ha barátnők vagy barátok, az rosszabb, mert egymást cukkolják, és nem tudod meg, hogy milyen téves eszmékbe ringatják egymást vágyaik szerint. Mikor elmentek, utána ezek kis „ötye” klubokat alakítottak, és ezek a klubok úgy el vannak aztán, hogy pár év után föl is oszlottak vagy babáznak együtt, mert hát ugye ez is egy jó program, régi emlékek…, együtt lehet kire gyűlölködni stb. Ezt ők akarták, ez nem szekta, rendben – nem esett jól nekünk, mert mi testvérként néztünk mindenkire, de – el kell fogadni, ez van. Egyik sem lett igazi misztikus csoport, mert azt nem ember, hanem Isten vezeti az őt halló lelkivezetőn keresztül.

A legjellemtelenebbjei azok, akik egyházi érvényesülés miatt mentek el. A helyzet az, hogy mi nem korlátoztuk azt, hogy Isten mennyi mindent mutat és hogyan. Ap.Csel 5,²⁹Péter és az apostolok így válaszoltak: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek. Az elmélkedés közben kapott dolgok soha nem mondtak ellent a Bibliának – sőt az ismerten felüli megértést adtak! –, de a dogmáknak helyenként igen, főleg olyan dogmáknak, amelyet kisebbség, szinte „erőszakkal” alkotott meg, például az Orange-i zsinaton. Mi Istennek soha nem mondtunk ellent, innentől fogva kicsit hajmeresztő volt a papok egy részének az, amit tapasztaltunk. De pár pappal nagyon jóban vagyunk/voltunk, míg meg nem haltak, és ők tudják, hogy milyenek vagyunk az Isten szemében, mert nagyon segít is minket. De a szemforgatóknak nem tetszünk – nem is baj –, s akik itt voltak és megtanítottuk őket elmélkedni stb., később ezzel visszaéltek. Közben nagy nehezen kiderültek az emberi gyengeségeik, például nemiségi problémák, hazugsági problémák, erkölcstelenségek, egyebek. Ők, akik itt egyáltalán nem kívánatos személyekké váltak, a továbbiakban csak keveregni, hazudozni tudtak, és a másik embert megszólni, ergo megszabadultunk tőlük. De ők is így akarták, mert ha nálunk maradnak, nincs állásuk az egyházban, vagy rokonaiknak egyházközeli médiumokban. Tehát a felével harag nélküli távozás volt, ha kell, beszélhetünk is, de ennyi. De közben kiderült, hogy egy részük erősen inkorrektül viselkedik. Pl. most ezek az emberek, akiket mi tanítottunk elmélkedni, Istent mélyebben megismerni, majd mindezt eldobták, cikkeket írattak és riportokat készíttettek magukkal, s ezek közt vannak olyanok is, akik erősen gerinctelenek, hazudoztak, erősen szeretetlenek, egoisták voltak, az embereket lenézték, gúnyolták stb. Most ők a „janik”, szemforgatóan osztják az „igét” az egyházon belül is. Erős késztetést érzek, de nem fogok velük leállni vitatkozni, mert az ájtatos, manipulatív szókészletükkel, meg a hazudozásaikkal legyőznek.

Erről egy tanmese jut az eszembe, hogy miért nem vitatkozom ezekkel az emberekkel, szóval a mese így hangzik: a róka meg a farkas összevesztek, hogy milyen színű a fű. A róka szerint kék, a farkas szerint zöld. Elmentek az oroszlánhoz, hogy tegyen igazságot: milyen színű a fű. A róka oda ment az oroszlánhoz: Ugye kék a fű? Az oroszlán mondta, hogy kék. Odament a farkas is, azt mondja oroszlánnak, úgy tűnik, hogy eddig igazat szoktál beszélni, most miért mondtad azt, hogy kék a fű, mikor tudod jól, hogy zöld. Az oroszlán: Te, farkas, büntetésből 5 évig nem beszélhetsz. A farkas teljesen fölháborodik: Mi az, hogy nem beszélhetek, mikor te nem mondtál igazat, mert a fű zöld, s még engem büntetsz  meg? Az oroszlán: Igen, a fű zöld, nem is azért kaptad te a büntetést, mert a fű   zöld, hanem azért, mert stupiddal vitatkoztál.

Visszatérve a távozókra, ők egyrészt elhelyezkedtek az egyházban (vagy más közismert helyeken…), és nem is kis rangokat töltenek be, játsszák az eszüket, és ők mint utóbb kiderült elmélkedtetnek embereket (!!!). Ettől a hajam is feláll. A naiv hívő emberek pedig ilyen irányból tanulatlanok, és az egyház rábólint (félek, nekik mindegy, ki teszi, csak tegyék), hogy az ilyenek elmélkedtethetnek. Több ilyennel is találkoztam az utóbbi évek folyamán, de az utolsó most kiverte a biztosítékot, s nem csak nálam, mert telefonon hívtak, hogy ezt nézzem meg, és másokban is felháborodást keltett. Ezért teszem ezt ebben az írásomban szóvá – név nélkül –, mert a kóklerség és a hazugság tűrhetetlen. Az egyik az, aki pár éve ment el, nyilatkozott egy újságnak, hogy ő milyen jó keresztény, mindenkit felemlegetett, de a mi védőszentünkről – aki 40 éve velünk van –, Avilai Szt. Teréz felől, ő is és a többi is mélyen hallgatott. Mindenki az Ő útján járt, az elmélkedést Tőle tanultuk meg, a keresztény misztikus utat mindenkinek Ő mutatta meg. Ezek a hálátlan távozók csak Őt felejtették ki, de a szómenés, az megy, meg hogy ők milyen jó emberek, keresztények, nos, erről sokáig tudnék mesélni. Csak éppen Avilai Szt. Terézről feledkeztek el és az egész csoportról, ahol körülbelül 30 évet töltöttek és tanultak. Mára ők a „vonalas” emberek (kíváncsi vagyok, megérem-e, hogy a király mezítelen…), akiknek az egyház ad állást, tehát mikor tőlünk elmentek, nálunk nagy fellélegzés volt, az egyházban betöltött állás miatt pedig elképedtünk. Itt semmi sem számít. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy a csoportunkból lopták el az anyagot, a tudást. Van, aki holmi kis igazgatócska lett és tréningeket vezet, gondolom, a 30 év tapasztalatával, amit itt szerzett, de közben végig hamiskodott, hazudott. Azt a módszert lopták el, amit Isten adott, a mélyebben elkötelezett, igazi misztikus úton, azt ferdítik el, hígítják fel kedvük és zavaros emóciójuk szerint. Tudom, nem félik az Istent, mert valóban nem is hitték, de a cél, hogy állásuk legyen, egók lehessenek, a népet amúgy is lenézik, de szavaik megtévesztők, nyáltól csöpögő mindegyiknél.

Bízok az Isten igazságot szolgáltató kezében, lehet, hogy nem fogom látni, mikor lecsap rájuk, de hogy le fog csapni, az biztos. Nem hiszem azt, hogy ezek az emberek a damaszkuszi úton jártak – hogy hirtelen megtértek/megfordultak volna –, és őszinte keresztények lettek, ezt nem hiszem, megismertem őket, és ezek az emberek csak eszköznek használják az egyházat, az Istent is, eszköznek használják az ájtatos embereket.

40 évünk alatt körülbelül 15 „küldött” volt, akikről tudtuk, hogy csak „hírvivőnek” jöttek, egy része meg akarta szerezni vagy feloszlatni a csoportot, vagy innen akart csoportot szervezni magának. Mi átláttuk a helyzetet, és rövid időn belül lelepleztük őket, és kénytelenek voltak elmenni. Természetesen nem használtak nekünk, mert utána ugye fűt-fát mondtak, mert egy besúgó állás az jövedelmező. Ap Csel 5,³⁸Ezért most azt mondom nektek, hagyjátok békén ezeket az embereket, és engedjétek őket szabadon. Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik. ³⁹De ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket, és úgy látszana, mintha Istennel szállnátok szembe.” Az Isten velünk van, és ez a csoport még mindig él. Annak ellenére, hogy azt mondta a professzor, hogy általában 10-11 év egy katolikus csoport élettartama. De mi közelítünk a 40 évhez. Ez azért fontos, merthogy látszik, hogy az Isten velünk van, az is látszik, hogy mi nem egyházi pénzből, nem állami pénzből, semmiféle pályázatból, hanem a saját zsebünkből és a saját kezünkkel építettük meg a templomunkat. A saját kétkezünkkel műveljük a földjeinket, hogy ha esetleg el kell vonulnunk, tudjunk hova menni. A kis magántemplomunk köré építettünk mindent, a kegyelem és a hitünk erejével csináltuk. Mi nem hazudozunk, és nem vagyunk elferdülve sem nemileg, sem erkölcsileg, sem emberileg. Igyekszünk az egyenes úton járni. Csak azt nagyon sajnálom, hogy akik elmentek, azok nem szedtek magukra annyi muníciót, hogy legalább csendben lennének, hogy legalább meghúznák magukat, hogy legalább ne hazudoznának, vagy ne használnák fel azt, amit nem engedtünk meg, hogy felhasználjanak, mert Isten nem azért adta, hogy önös céllal pénzért, állásért, hírnévért használják. (Tudom, mondhatják, hogy nekik miért ne lehetne olyan kegyelmük, mint nekünk. Lehetne, ha nem olyan tulajdonságokkal bírnának, amit már megismertünk.) Ugyanis: Mt 10,8 Betegeket gyógyítsatok meg, halottakat támasszatok fel, leprásokat tisztítsatok meg, ördögöket űzzetek ki! Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok. Ez, amit tesznek, nagyon szomorú, el kellett mondanom.

ELMÉLKEDÉS KÉPZÉSE

 

 

A FÁJDALOM

 (Pável Márta)

A fájdalom hasznáról beszélhetünk, s mint jó katolikus elmondhatjuk, hogy szükséges a fájdalom. (Nem szívesen értek ezzel egyet, nem szeretek szenvedni, de lássuk alább.)

Mt 9, ¹⁴Odamentek hozzá János tanítványai és megkérdezték: „Miért van az, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid ellenben nem böjtölnek?” ¹⁵Jézus így felelt: „Hát búsulhat a násznép, míg vele a vőlegény? Eljön a nap, amikor elviszik a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.

Jézus azt mondja, hogy a násznéppel van Ő. Ha kicsit átfordítjuk a mai korunkra, az átlag kereszténynek, vagy a nem elég mélyre jutott szentnek, ha nem szenved eléggé, akkor a mai katolikus felfogás szerint nem eléggé jó... A böjtölést, ami a szenvedéssel is felért, azt természetesnek vették.

A mi AQUILA csoportunk nem böjtöl, nem vesszőzi magát, nem kel fel hajnalban rorátéra, semmilyen önkínzó módszert nem vezettünk be. Nem hordunk szúrós ruhákat, és nem alszunk fahasábon. Az összes kínzó eszköz ki lett iktatva. Miért? Mert azt gondoltam, hogy ha velem van a Vőlegény, akkor örülnöm kell. Akkor nem kell kínozni magam, akkor nem érhet fájdalom. Ha velem, bennem van Krisztus, akkor nem kell félnem, hogy elveszítem útközben. Akkor nem kell ütögetni magam, hogy a világ ellen, Krisztusra fordítsam a szemem, mert velem van, bennem lakik. Miért kéne nekem éheztetni a Vőlegényt. Míg bennem van az Úr örvendeznem kéne és közben szenvedjek? Nem szenvedek, hanem örülök.

Mégis földi éltünk nincs szenvedés nélkül, és mi is szenvedünk, miért? Nem magunk miatt szenvedünk, hanem mert szeretünk, ragaszkodunk egymáshoz, fáj látni az emberek fájdalmát, önkínzását, s ebben is isteni szenvedésben részesülünk, amit Ő is érez miattunk.   Buddha  kb. így mondta, hogy ne ragaszkodj semmihez, ne kösd le magadat a földi dolgokkal, ne akarj senkihez sem tartozni, ne szeress úgy, hogy szenvedj az elvesztésétől. Ez nekünk nem teljesen járható út. Hiába van bennünk a krisztusi öröm, hogy bennünk él, attól még szeretünk, elveszítjük a szeretett embert, az kegyetlenül fáj.   Úgy fáj, mint ahogyan Krisztusnak fáj minden elveszett lélek, akit nem tud visszakapni, aki nem fogad szót neki, aki nem hallgat a szavára, aki mindent megcsinál ellene, az Krisztusnak is fáj, Ő is szenved, akkor is ha Ő a végtelen boldogság. Ő nem maga miatt szenved, hanem miattunk, és ha bennünk él Krisztus, mi sem magunk miatt szenvedünk, mert Krisztussal boldogok vagyunk, hanem azok miatt szenvedünk, akiket elvesztünk, szenvednek, mert nagy a szeretetünk. Mi nem vagyunk szívtelenek, nem vagyunk külön állóak, testvérei vagyunk egymásnak, mi egymást szeretjük, valóban testvérek vagyunk,  megérinthet minket a többiek szenvedése, abban az állapotban is, hogy Krisztus velünk van, mert a szeretetünk nagy. A szeretet szenvedésében osztozunk Krisztus fájdalmában.

Isten nem azt akarja, hogy valaki mazochista legyen, ez az Istennek nem tetszik, mert az gyengeség. Nekem nem az lényeg, hogy nem eszek meg egy kenyeret, vagy egy csokit, hanem ránézek az Úrra és szeretem, és úgy ropogtatom a csokit, hogy a szívem közben majd kipusztul annyira szeretem. Isten erre vár. Nem arra vár, hogy milyen böjtös, rorátés ember legyen és közben rohad belülről a lelke, de látszat tevékenysége megnyugtatja. Az érdekli, hogy tiszta szívből szeressen, és el fog múlni belőled az a kényszer, hogy nekem nem szabad nevetnem stb., ez hazugság, álnokság. 

Nekünk örvendezni kell az Istenben, ránézni csillogó szemekkel, mert a Krisztus boldogság, Ebbe a boldogságba tudjuk Felé felnyújtani a szeretett elhunytunkat is.

Tudjuk, bárki jön az utunkba, ha hallgat ránk, Krisztus nekünk adott erejével, ránk bízott feladatával  elvezetjük Hozzá.  Krisztus nem könyörög nekünk, senkit sem erőszakol meg magával, ha nem akarják meghallgatni, elhallgat…! Krisztust követni kell, itt az idő míg élünk megfordulhatnak,  menjenek  Krisztus után. De azt is látjuk, aki süket erre, aki nem akarja,  mi meghagyjuk a szabadságot, ahogyan Krisztus is meghagyta nekünk, szabadon befogadtuk, szabadon bennünk van.