AKI MAGÁT TÖBBRE TARTJA…

 

AKI MAGÁT TÖBBRE TARTJA…

Az üres kalász fent hordja a fejét, ez egy nagy igazság, és ha a mi utunkat nézzük, rá kell jönnünk, hogy ha minél inkább haladunk az úton, egyre többet mutat az Isten, s annál inkább látjuk, hogy nem tudunk semmit. Csak sejtjük, mennyi minden van még hátra.

Isten állandóan robogva visz a láthatatlan transzcendens világába. Már a „fényen túl” is ment, olyan kimondhatatlan rezgéstartományba, ami a mi fogalmainkkal megnevezhetetlen, de több, mint a fény.  Fogalmunk sincs, nem tudjuk, hogy mi jön még. Nem győzünk loholni Isten után, állandóan ösztönöz, hogy meg tudjuk érteni azt a formanélküliséget, amit Ő meg akar nekünk mutatni, amit át akar éltetni velünk.

Nem tudhatom, hogy a többi lény közül kinek, milyen mértékig mutatja meg ezeket Isten, de ez semmiképpen sem ok arra, hogy előre tegyük magunkat. Inkább összemegyünk az információk súlya alatt. Viszont, ha nem vitt volna lelkileg ilyen messze minket az Isten, talán még fájhatna is a farizeusi ember összehasonlító viselkedése, amivel minket leír, vagy abnormálisnak stb. titulál. Látható, nagyon sokan, tehát a többség meg van elégedve hitbéli állapotával. Sőt normának tekinti, és a másságot, a” többet” nem bírja el, mivel azt gondolhatja, hogy ő nagyon jó, nagyon tudja, ötös volt Bibliából, minden szentséget felvett és ő a helyén van. Ismétlem, a probléma az, hogy az ember könnyen elszáll magától, és azt hiheti, hogy minden rendben, de nem így van.

Avilai Szt. Teréz lelki mamánk arra tanít, hogy ha minél jobban megyünk Istenhez, Ő annál nagyobb fényt gyújt bennünk, így már a halvány (bűn)port is észrevesszük a lélek asztalán. Ha Isten nem gyújt elég fényt még bennünk – mert nem engedjük –, akkor jobb esetben a tízparancsolat az etalon, de ezt sem tartják be, mégis jónak tartják magukat az ájtatos keresztények is (pl. igen tudnak gyűlölködni). Tudjuk, ha a tízparancsolatot megszegik, durván bűnösek, de ennek a szó szerinti betartása is kevés a végleges hazamenetelhez. AQUILA-ként mi ezen már  túlmentünk, atomnyi porok törölgetésénél kéne a lelkünknek tartani, hogy egyre jobban tiszták legyünk, Istennel egységben legyünk, hogy bűn nélkül legyünk, ezen dolgozunk.

Nincs semmi okunk az elszállásra, mert még mindig nem vagyunk szuperek, mindez nem elég arra, hogy haza mehessünk az égi hazába. Sok mindent tudunk – s ez egyre jobban kicsivé tesz –, de nem tudjuk, hogy még mi van vissza, milyen mély tisztasági fokok vannak még. De azt már tudjuk, hogy folyamatosan haladnunk kell. Az üres kalász fent hordja a fejét, mert nem zavarja semmi, azt hiszi, hogy minden az övé. A teli pedig lehorgasztja, már tudja: pici vagyok, semmit sem tudok, minél többet megértek, annál jobban megyek össze, de annál nagyobb a vágyam minden elérésére az Isten világa felé.

A jelképesen lehorgasztott fej mindenféleképpen hasznos, mert minden alkalommal szembenézek magammal, hajlandó-e az Úr arra, hogy engem tovább vigyen, neveljen, tisztítson, tömje a lelkemet, az agyamat, a tudatomat, hogy tovább ismertessen meg az Úr világával. Míg a földies parancsokkal kínlódok, nem fogok eljutni odáig, mert lekapcsol.

Az előre vagy a hátra ültetést te magad intézed el ezen az úton, s jobb az alázat. Isten nem fog földiesen szólni, nem kéri számon minden percben, hogy mit teszel a tisztaságodért, de tudnod kell, egyedül az Isten vihet előre, Ő az, aki mindig újat adhat. Emberként választhatsz, beáldozhatod az életedet, de akkor ott maradsz a földi síkon, akkor Isten nem fogja azt mondani, hogy gyere velem előre, nem is bírnád ki, mert nem vagy rá alkalmas, nem vagy rá képes.

Egy pap vasárnap ezt prédikálta: Minden ember jó, Isten így teremtett. Jó lenne hinni, de nem ez a valóság. Az AQUILA tudása szerint, melyet Istentől kapott, szabad akartunkból mi váltunk ki Istenből, nem erre ( a külön állásra) lettünk teremtve, csak megengedte az eljövetelt, mint a tékozló fiúnak, de visszavár. Az ember szeretné azt hinni, hogy minden ember jó, de a pap hozzátette, hogy bűnre hajlandó, alkalmas. (Ez egy kis ellentmondás.) Én nem hiszem, hogy itt és most a Földön minden ember jó. Amikor kivált Istenből, és ott a felsőbb dimenziókban van, ha már akkor visszafelé tart, akkor el tudom képzelni, hogy jobb. De mikor kiválása után több millió életet élt, akkor a jóságával kapcsolatban problémám van.

A kisbabáról Jézus is mondja, hogy aki egyet is megront, jobb, ha malomkövet köt a nyakába. De a kisgyereknek is több kolonca van. Egyik a karmája, másik a szülők, a társadalom milyensége. stb.. Hogy mit csinálnak/nevelnek belőle, ez a probléma. A kisgyerek is magával hozza az összes karmikus bűnét és vonzatát, ami nyakon is fogja csapni. Lehet, hogy a pólyában, két évesen, tíz évesen vagy bármikor, de nyakon fogja csapni, a bumeráng elv működik.  Itt tiszta lappal nem kezdhetünk a Földön, csak úgy tűnhet. Beláthatja a szülő, hogy a gyereknek a tiszta lapja nem tiszta, ha ezt Isten segítségével felismeri, akkor tud neki segíteni. Ha valaki a gyerekét minél előbb Istenhez tereli, letudja a bűnét, akkor segített rajta igazán, különben nem.

Sajnos többnyire belelátok az emberekbe, gyerekekbe is. Ha megállapítom magamban, hogy a kisgyerekben mi van, pl. a 3 éves kislány hogy mozog/riszál, néz, s ha nyomom követem, pl. 15 év múlva látom, teljesíti azt, amit 3 évesen beleláttam. Benne van az egészben a karmája, hogy mit hozott. Ha a szülő észreveszi, segítsen rajta, hogy a hozott anyagból próbálja a legjobbat kihozni.

Végezetül, senki sem szállhat el magától, tökéletesek soha sem leszünk, önvállveregetésre semmi okunk sem lehet. De arra van lehetőségünk, hogy folyamatosan akarjunk tökéletesedni Isten segítségével.

Pável Márta 

Jézus Krisztus a porba írogat….

 Pável Márta Jézus segítségével 

Jézus Krisztus a porba írogat….

Álságos természet az, ami a Jézus korabeli zsidóknak volt, Jézus tanította őket, de nem arra, hogyan árts be a másikat, hanem tarts be a  törvényeket, ne ölj, stb. . Gondolom bővebben beszélt a szeretetről, meg arról is Isten mit üzent, egyáltalán  hogy vannak Isten dolgai. De az alábbi történetből is látszik, hogy a zsidóknak ez mennyit ért, mert csak azzal foglalkoztak, hogy hogyan lehet Jézust beártani a döntései nyomán.

 Amikor  a parázna nőszemélyt odavitték hozzá, akkor mindig kérdéses volt az, hogy mit írt Jézus a porba. Mert ha héberül és értelmes szöveget írt volna, akkor leírták volna. Kétszer is írt, és kétszer sem írták le, hogy  Jézus mit írogatott , sőt azóta sem tudja senki.

Ma elmélkedésben megkérdeztem Jézust, hogy megtudhatnám-e, hogy mit írogatott akkor? Azt válaszolta, hogy Ő nem írogatott, hanem rajzolt. Mondom, de mit? Azt mondja, hogy a sima porba húzogatott vonalakat, amivel azt mutatta, próbálta a nőnek átadni lelki energia szinten, hogy a harmóniát, a törvényt megszegte, sáncokat csinált a törvényből, szakadékot okozott a törvény és betartása között.. Zsidók mindenre számítottak csak erre nem, hogy Jézus írogatni fog a földre. Zsidókat meghökkentette Jézus, mint mindig, nem tudták az egészet hová tenni. S mikor kérdezte őket , szépen eloldalogtak, és Jézus tovább rajzolt a porba. Megpróbálta a nővel érzékeltetni, hogy ezt a szántást, szakadást, amit ő csinált a népének a törvényében, Ő most megbocsátja   ezt kisimította. Sima lett a talaj, tabula rasa. Mondta a nőnek, hogy menj, és többet ne vétkezz.  Magyarázat; ne szánts újabb barázdákat, a bűnödből.

Ebből a részből egy dolog kitűnik. Ha te Jézus elé kerülsz minden megváltozik, és a nő valószínűleg látta, hogy a halálból menekült meg Jézus által, a nő felfoghatta, hogy megmentette őt az Isten. A bűnös kapott egy ajándékot. Mikor mondja neki Jézus, hogy menj, és többet ne vétkezzél, nem hányta a szemére, hogy hányszor csalta meg a férjét, mit csinált, Jézus egyszerűen húzott egy vonalat, új lap. Innentől menj,  és ne vétkezzél többet. A porba rajzolással is először lélektől lélekig” beszélt” a nővel, csinált egy szakadékot amivel érzékeltette mit tett, majd elsikálta neki, rendben van, kezdjünk újat.

Ránk nézve nagyon fontos ez az evangéliumi rész is. Átgondolva Jézus Krisztus vezetésével érezhetjük, hogy milyen bűnös, csalfa lények vagyunk, többnyire úgy álljunk az Úrhoz - ha állunk..-, hogy nem mentegetem magam, mert egy gyalázatos ember vagyok, de abba akarom hagyni és én újra akarom kezdeni. Ha ezt tesszük,  akkor biztos lehetünk , mint itt a nőnél is , hogy nem fog szemrehányást tenni. Nem fogja azt mondani, hogy a múltkor is hazudtál, már vagy húsz éve hazudsz. Azt mondja, hogy tiszta lap. Menjél, és ne vétkezzél többet. Ez az Isten a mi Istenünk. Nekünk ilyen Istenünk van, aki megbocsát, ugyan nem örvendezik, ha újra kezded a bűnt, de kilátásba helyezi, hogy nincs retorzió, abban az esetben, ha tényleg mindent megbántál és abbahagyod.  Előtte vagy és új életet kezdhetsz, és nem hiszem, hogy ennél nagyobb, jóságosabb Isten létezik, mint akitől egy ilyen reakciót várhatunk.

 

A szív bősége

Szeibert Márton gondolatai

Mt12,34-37 Viperák fajzata! Hogy beszélhetnétek jót, mikor gonoszak vagytok? A száj ugyanis a szív bőségéből szól. A jó ember jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember rossz kincséből rosszat hoz elő. Mondom nektek: az emberek az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak, amit kiejtenek a szájukon. Szavaid alapján igazulsz meg, és szavaid alapján vonsz magadra ítéletet.

A fenti rész kapcsán 3 gondolatot hoztam:

1. „A szív bőségéből szól a száj”

Ahogy már pár hete is említettem, és ezt szeretném most jobban kifejteni, hogy csak akkor tudunk jól prédikálni, ha ott van mögötte egy Istennek adott élet. E nélkül hiteltelen, amit mondunk, e nélkül sosem fogunk úgy beszélni, „mint akinek hatalma van”.

“Viperák fajzata!” – mondja Jézus a beszédében. Közülünk melyikünk venné a bátorságot, hogy így beszéljünk? Persze, Jézus belelátott az emberekbe, de nem csak erről van szó, hanem arról is, hogy mi komfortosak vagyunk.

Nem tudom, hogy pontosan mi hiányzik, de valami apróság még hiányzik belőlünk. Mintha egy mérleg nyelve lennénk, és még valami kell, hogy teljesen átbillenjünk Istenbe. Közben Márta megadta a választ: a bátorság hiányzik. Mert jelenleg még úgy próbáljuk szervezni az életünket, hogy elférjen benne Krisztus is, ahelyett, hogy Krisztus lenne a középpont, és hidegen hagyna, hogy mennyi világ fér köré.

Ezért a prédikációra való felkészülés végülis nem más, mint hogy magunkat még őszintébben, még áthatóbban, még teljesebben átadjuk Istennek. Akkor majd Isten kibővíti a szívünket, és akkor a Szentlélek fog belőlünk beszélni.

Kb 15 éve vagyok a sas úton. Ennyi idő alatt azt vettem észre, hogy az Istennek való önátadásunkat mindig a lehető legkülönfélébb eszközökkel próbálja Isten egyre teljesebbé, őszintébbé tenni. Rengeteg lépcsőfokot, szintet éltem/éltünk meg ez idő alatt, és ahogy Rahnertől is hallottuk, folyamatosan megállás nélkül kell haladni az Isten titkai felé, és mostanában megint volt egy ilyen szint, amit talán még csak emésztünk, de Isten minden bizonnyal már készíti nekünk a következőt.

És most a prédikációk is itt vannak, ami látszólag nem nagy ügy, ki ne tudna beszélni valamiről 10 percig, de ha megnézzük ezt az evangéliumi szakaszt, meg ha meghallgatjuk magunkat, akkor rá kell döbbennünk, hogy ez egyáltalán nem egyszerű, mert a jó prédikáció gyökere az Istennek adott élet. És ez már nem vicc.

Tudjuk a teológiai tanulmányainkból, hogy az ősegyház hite szóbeli igehirdetés formájában terjedt, ugye ez volt a kérügma, és ez azért működött, mert a feltámadás fényében a tanítványoknak (nem csak a 12-nek) minden kétsége szétfoszlott, és teljes szívvel áldozták magukat Jézus örömhírének a terjesztésére.

2. „Viperák fajzata!”

Jézus többször él ilyen kemény megszólítással. Sőt, azt is mondja máshol, hogy „Senki sem jó, csak egyedül Isten”. Tehát csak annyira vagyunk jók, amennyire Isten működik bennünk. Ahonnan kiszorítottuk a fényt, ott ugye sötétség van. A földünkön kb 50-50% a fény-sötétség aránya az egyik halottaskönyv szerint. Az a baj, hogy a sötétség egyik bevált módszere a rejtőzködés. Úgy tenni, mintha nem lenne sötétség, mintha minden jó lenne, mindenki jó lenne, és a világban levő szörnyűségek csak valami külső környezeti tényező hatása lenne. Valójában tudatosítanunk kell azt, hogy az ember – hiába Isten lelke van benne – nem csak jó, mert már sok koszt rápakolt.

A politikai hatások, reklámok, gyógyszerek stb, mind-mind emberi sötét érdekek mozgatják, és keresztény emberként ennek tudatában kell lennünk, részben, hogy célzottan tudjunk kardozni (imádkozni), részben pedig, hogy ne tudjanak minket megvezetni.

Ezt azért akartam elmondani, mert úgy látom, hogy a mai korban az ördög egyik nagy lépéselőnye, hogy szinte mindenki tagadja a létezését. Még keresztény körökben is divatos ez a nézet. Nagyon ébereknek kell lennünk, és terézi lelkülettel folyton Istenben kell lennünk, ez az egyetlen működőképes módszer.

3. „Szavaid alapján igazulsz meg, és szavaid alapján vonsz magadra ítéletet.”

Utolsó rövid gondolat: Ebben a mondatban a SZÓ vagy SZAVAK az, ami belőled kiáramlik. Ezek lehetnek magasabb dimenziós szavak is, ha nem egy-egy emberi szót mondasz, hanem mondjuk egy érzelmi hullámot löksz ki magadból. Az emberek talán nem veszik észre, de más lények igen. De ha nem adok magasabb értelmet ennek a SZÓ-nak, tehát ha szó szerint értelmezem, akkor is igaz, mert egy tiszta lélek nem fog gusztustalanságokat beszélni, nem fog feleslegesen beszélni csak azért, hogy ő legyen a középpontban. A tiszta lélek Istenről fog beszélni, ahogyan azt Teréz házában is művelték. A vicc és a jókedv például tetszik Istennek, azzal sincs baj, hiszen Isten Jó és jót akar. A mi jókedvünk Istenben gyökerezik, és akkor nincs vele baj. Más csoport esetén, ahol mondjuk mindig csak az alkoholban gyökerezik a jókedv, az már sajnálatra méltó.

Emberi sorsok...és Isten

 

Marton Janka gondolatai

Énekek Éneke 3 ²Azért hát fölkelek, bejárom a várost, keresem a tereken és az utcákon, akit szeret a lelkem.” Hiába kerestem, nem találtam! ³Találkoztam az őrökkel, akik a várost járták. „Nem láttátok, akit szeret a lelkem?” ⁴Alig mentem tovább, otthagyva őket, megtaláltam, akit szeret a lelkem. Belekapaszkodtam, és nem engedem el (...)

Az elmúlt hetekben úgy alakult, hogy sokféle emberi sors tárult elém élesen, jóindulatú embereké, akiknek az élete mégis tele van nyomorúsággal – évtizedeken át hurcolt traumákkal, magányossággal, önsorsrontó tettekkel, vagy bolyongással, ahogy éveken át nem találják a helyüket a világban. Rettenetesen fájdalmas látni ezt az Isten nélküli szenvedést, ahogy a bennük lévő hiányokat hiábavalóságokkal pótolják és mivel változóra építenek, már az építkezéskor látszik, hogy ismét ki fog csúszni a lábuk alól a talaj. Ismét arcon csapott az, hogy az embereknek rám, kis véges lényre nincs szüksége – egyedül Istenre van szükségük. Akkor ér valamit a feléjük fordulásom, ha Istent tudom nekik adni, arra kell törekednem, hogyha elmesélik egy életeseményüket, akkor  az életükben Isten valóságát tudjam megmutatni, vagy ha ennek ellenállnak, akkor legalább elcsepegtetni. Sokszor valóban olyanok az emberek, mint az utcákon kóborló lelkek, akik állandóan keresnek valamit, amit nem találnak. Pedig Isten, aki minden hiányt kitöltene bennük - ahogy Szent Ágoston mondja - saját magunknál is közelebb van hozzánk... Ez a kérdés dörömböl bennem: hogyan tudnám ezt a fátylat, ami a hozzájuk legközelebb lévő valóságot eltakarja, elszakítani bennük? Néha az ember üvöltene, hogy: „Nem látod, akire szükséged van, az ott van az orrod előtt, a lelkedben dübörög!” Látok életük derekán újra épülő sorsokat. Van, aki hagyta megalázni magát évekig egy rossz házasságban és most nulláról építi fel az életét, vagy aki egy súlyos betegség után alapvető életfunkciókat tanul újra -  újra épülő életek, de ugyanúgy Isten nélkül épülnek újra, ahogy eddig zajlottak?

Azon gondolkodom, hogy tudnám Istent becsempészni, mint egy szent tolvaj? Hogyan lehetne az új életük építőkövévé Jézus szeretetét belopni? Közben tudom, hogy úgy, hogy én magam Istené vagyok és akkor azt fogom mondani, tenni, amit kell – akkor a bennem lévő Jézus meg tudja szóltani a másik emberben lévő Isteni lelket.

 De ekkor felmerül a kérdés, hogy ez a fátyol, amit másokban olyan szívesen elszakítanék, az bennem elszakadt-e már teljesen? Az eszemmel már tudom, hogy minden hiányomat Isten tölti ki, illetve ha Ő bennem van, akkor nincs is hiány. A szívemmel már belekapaszkodtam és nem engedem el – de meg kellett értenem, hogy Istennek ez a megtalálása nem birtoklás, hanem egy folyamatos önátadás, nem tudom betenni a fiókba, nem lehet lehatárolni, hanem állandóan többre hív, finomabb létre, állandóan kiforgat magamból. „Megtaláltam, akit szeret a lelkem” – ez egy folyamat, egy végtelen óceán, ami minden nap hív, hogy evezzek mélyebbre. Ez a mélység, ami hív, ez a végtelen nyugalom és a legteljesebb boldogság, de néha meg is ilyeszt és akkor én is olyan leszek újra egy-egy rövid időre, mint aki az utcákon bolyong... egyre kevesebbszer és rövidebb ideig, mert már visszaölel Isten szeretete, visszahúz a lelki vezetőm és a társaim. Ha körbe nézünk, mindannyian láthatjuk a kusza életeket, meghurcolt vagy egyszerűen csak gyenge, szerencsétlen sorsokat és nagyon-nagyon hálásak lehetünk, hogy mi ismerjük Isten végtelen szeretetét. Arra törekedjünk, hogy Jézus arca legyen bennünk, éljen bennünk, s így hátha sikerül áttörnünk Isten valóságával az emberi szíveken is.

Kinek kell az orvos?

 

Kinek kell az orvos

Rizmayerné Márkus Edit

Mk 2,  17Amikor ezt Jézus meghallotta, így szólt hozzájuk: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek; nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.”

Lévi bűnös ember volt. Vámos volt. Miért volt bűnös? Megvetett foglalkozása volt. Talán nem önszántából választotta, talán igen. Lehet, ha választhatott volna, ő is inkább a szent iratok tanulmányozásának szentelte volna az életét, mint a farizeusok. Nem tudjuk, csak azt, hogy megvetettként élt, Jézus mégis megszólítja és Lévi egyből a házába hívja és megvendégeli Jézust a többi vámszedővel együtt.

A farizeusok, akik messze elkerülték a vámszedőket, kérdőre vonják Jézust, hogyan állhat szóba ilyen bűnösökkel. Jézus rövid válasza elgondolkodtató: a betegeknek kell az orvos, nem az egészségeseknek. A farizeusok gondolhatják azt, hogy akkor Jézus az orvos, a vámszedők a betegek és természetesen ők az egészségesek. Ez a frappáns válasz leszerelte a méltatlankodó farizeusokat. Ha elég zárt és kerek elképzelésük volt magukról és világról, ebben meg is nyugodhattak. Ugyanakkor, ha egy kicsit is mélyebben belegondoltak a válasz értelmébe, felmerülhetett bennünk az a kétség, hogy vajon Jézus tényleg egészségesnek gondolta-e őket.

Más helyen olvashatjuk, hogy Jézus meszelt sírokhoz hasonlítja az írástudókat. Jézus válasza talán éppen inkább a magukat egészségesnek tartó farizeusokról szól, akiknek nincs szükségük – úgy gondolják – orvosra. A farizeusok a világ szerint jó helyen voltak, egészségesek, Isten törvényeit ismerők, a szent iratok értelmét kutatók, egészéges, hívő emberek. Jézushoz nem fordulnak segítségért, azt hiszik, nincs Rá szükségük.

Jézus azokhoz tud szólni, akiket a világ nem fogad be, vagy akiknek elegük van valamilyen okból a világból: nem találják a helyüket, keresnek valamit, elégedetlenek a látszat valósággal, akik a világ szerint betegek. Lévi egyből a házába fogadta Jézust. Ő megszólít minket, de erre nekünk kell felfigyelnünk, teret, módot adnunk, hogy meghallgassuk. Csak a világ számára vak szemmel és süket füllel látjuk meg a valóságot és halljuk meg Istent.

Nem folytatódik a történet, mi lesz azután Lévivel, hogy Jézust a házába fogadta. Viszont, ha mi egyszer már beengedtük Jézust, nem szabad Őt onnan elengedni vagy kiűzni. Vigyázni kell a kincsükre, mert elveszthető. Legyen Jézus a házigazda nálunk, irányítson Ő. Adjuk át Neki a gyeplőt, de ne csak hébe-hóba, hanem ez legyen az alapállapot: Jézus nálunk lakik és Ő a házigazda.

Ennek a kincsnek a féltése alázatot, odafigyelést és szeretetet kíván tőlünk. A félelem, hogy elveszíthetjük, hogy nem halljuk majd meg, mit mond nekünk Jézus csak hátráltatni fog minket ezen az úton. A félelemben bár alázatosságnak tűnhet, magunkkal foglalkozunk vagy magunkat féltjük. Isten szavának a fürkészése legyen mindennapjaink része, ne szalasszuk el a lehetőségeket. Azon sem kell aggódnunk, hogy nem, vagy csak homályosan értjük eleinte Isten szavát. Csak tovább előre, majd egyre jobban fogjuk hallani, érteni, látni, aztán majd lassan az érzékelésen túl fölfogni a Végtelent.

Hosszú még az út, ideje továbblépni.

Pável Márta: Kánai menyegző

 Pável Márta: Kánai menyegző

 A karizmáknál mindig azon gondolkozom, hogy tudunk-e olyan emberről, akár szentről – aki karizmatikus egyházi értelemben –, de akinek csak egy karizmája volt. Az írásból úgy tűnik, hogy valakinek ez van, valakinek az van, nem írja, hogy egy emberben megvan az összes, vagy a fele, harmada.

Azt gondolom, ha valaki Istenbe meritkezik, és Isten áthatja, akkor ki van zárva, hogy csak egy karizmája lenne, mert Istennel akkor átlát az emberen, s  szépen tud beszélni, lehet, hogy tud gyógyítani is, s a bölcsességet is megkapja. Azt gondolnám, hogy úgy és olyan intenzíven jelenik meg a karizma, amilyen mélységbe süllyedt valaki az Istenbe. Ha picit süllyed, akkor „nyelveken” gügyög, nem is érti, és a külső embernek semmit sem jelent – engem pl. egy normalitását vesztett megszállottra emlékeztet…, sok negatív példát láttam ez ügyben –, vagy egyre jobban elborítja a kegyelem és egyre több karizmája lesz. Nézzük pl. PIO Atyát, aki belelátott az emberekbe, bilokált, gyógyított stb.

A kánai menyegző: Nekem eleinte olyan, mint amikor a mama büszke a gyermekére, és azt mondja a tömeg előtt, hogy: „jaj, drágám olyan szépen hegedülsz, hegedülj egy kicsit.” A gyermek azt mondja, hogy: „á... nem hegedülök”, de végül mégis megteszi. Úgy éreztem, hogy ez a Kánai menyegző is ilyennek indult. Ugyanakkor az is kivehető, hogy a Szűz Anya nagy fejlődésen ment át, mert még Jézus 12 éves korában a templomban elcsodálkozik, hogy mit keres ott a Fia, és hogy Isten dolgaiban kell fáradoznia. Sz. Máriáról itt már elmúlik a csodálkozás, nem fél, hogy szégyenben marad akkor, amikor ajánlgatja Jézusnak, hogy tegyen csodát. Tudja, hogy Jézus képes erre, és meg fogja tenni .   Itt azon túl, hogy ez Jézus első feljegyzett csodája, egyben Szűz Anya fejlődését is láthatjuk.

Többször végig gondoltam, nagyon sajnálom Krisztust, mert ha én nem lettem volna Izraelben zsidó esküvőn, nem tudnám milyen az, amikor kanalakkal verik a tányért, üvöltenek és dobolnak a lábukkal, majd rituáléból összetörik a tányérokat. Ez az egész nekem egybevetve félelmetes érzés volt. Elképzelem, hogy Jézus után kétezer évvel már cizellálódott ez a nép, milyen lehetett az akkori esküvő…

Abban az időben nem volt semmiféle szórakozás, mozi, színház, televízió, semmi. Ha a faluban volt 1-2 vagy különleges évben 3 esküvő, temetés, keresztelő, az mind nagy esemény volt, együttlétre, ünneplésre adott alkalmat. Izrael népe – ahogyan a többi nép is – nagyon vágyódott arra, hogy együtt legyenek, egyszer végre kitombolhassák magukat, jót mulassanak. Tapasztaltból tudjuk, ilyenkor az ital okozza (lásd egy falusi búcsú ritkán múlik el szirénázó rendőr nélkül…), hogy az emberek közül páran eszüket veszítve viselkedhetnek.

Az ezzel szöges ellentétben álló Jézus a végtelen, kimondhatatlan, megismerhetetlen abszolútomból jön, és belekerül ide, a „vad” emberek közé. Jézus megértette, hogy ők ezen a szinten állnak és ez kell nekik. Elhiszem, hogy először nem volt nagy kedve csodát tenni, de nemcsak az anyja unszolására csinálta meg a csodát, hanem belátta, hogy ezen a szinten állva ők ettől boldogok. Nem csodálkozom, hogy az a bor jobb volt minden bornál, mert az Isten nem csinál selejtet. Nekem hasonlít ez az egész arra, amikor átváltoztatás van, mert egy folyamatot látok; Jézus a vizet borrá változtatta, majd a bort Önmagává a mi „lelki” táplálásunkra.

Azt, hogy mit okozott az esküvőn résztvevőkben Jézus tette, nem tudhatjuk, de bennünk kell, hogy hatása legyen. Ugyanis Jézus Krisztus pontosan tudja, milyen az ember, mikor, hol, hogyan lehet behatolni a lelkébe, hogy meghallja az Ő csendes kopogtatását, mellyel belénk szeretne jönni és emelkedett lénnyé átalakítani bennünket.

O.Kuzmich Kinga A KENYÉRSZAPORÍTÁS UTÁN

 

A KENYÉRSZAPORÍTÁS UTÁN

  Jn 6,13-15.

¹³Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. ¹⁴Amikor az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Bizonyára ez az a próféta, akinek el kell jönnie a világba.” ¹⁵Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül.

Megragadott  ez a rész, mert mikor Jézus itt volt köztünk a földön, folyamatosan megpróbálták kiforgatni a szavait, próbára tették, üldözték, az életére törtek. Aránylag kevesebb  olyan jelenet van, amikor a tömeg szintjén rajonganak érte, de ez az egyik ilyen. Elsőre örülhetnénk neki, hogy végre a nép felismeri, mi a jó neki, ki szolgálja valóban a javát, ki mutat neki igaz utat, olyan vezetőt akar választani, aki Istentől származónak, prófétának hisz.

De a cselekedeteikből és Jézus reakcióiból azt szűröm le, hogy ez valahol mégsem egy helyes rajongás, mégsem egy valós rárezgés volt Jézusra és a tanítására. Mikor a kenyérszaporításban Jézus megeteti a népet, az a szeretetének jele, hogy megesett a szíve az Őt hűen, étlen-szomjan is követő és hallgató tömegen. Szeretetből gondoskodik róluk, hogy nekik ne kelljen a testiekre gondolni, csak a lelkiekre tudják fordítani a figyelmüket. Ugyanakkor mindenképpen a lelki táplálékra is utal, ami felülemelkedik a testi éhségen, túllép a földi materiális síkon. Jézus ezt akarta a tanításával megértetni velük, hogy túl kell lépni a testin, hogy lelkiek legyünk.

De sajnos a nép reakciójából nem az látszik, hogy megértették ezt a lelki értelmet, nem az látszik, hogy felfogták volna Jézus üzenetét. Inkább úgy tűnik, megragadva a matériában a 3D-s csodának örvendezve és annak esetleges jövőbeni biztosítása érdekében akarják, akár erőszakkal is királlyá tenni. Sajnos ez az emberrel sokszor előfordul, hogy mikor úgy véli, megtalálta Istent, illetve a követét, akkor ahelyett, hogy valóban kitárná a lelkét és befogadná, hogy mit kér tőle, mit vár tőle Isten, ehelyett hirtelen felbuzdulva megpróbálja a maga kézbe venni a dolgokat és semmin sem változtatva a maga korábbi módján megragadni, birtokba venni, állandósítani a csodát, aminek épp ezzel a magatartással vész el a lényege.

A csodát nem hozhatjuk le a magunk materiális 3D szintjére, mert akkor semmivé válik, nekünk kell felemelkednünk, ahogy Isten már hétről hétre kéri is tőlünk, nekünk kell megváltoznunk a csoda, a kegyelem által, nekünk kell felülemelkednünk saját materiális gondolkodás- és látásmódunkon. A csoda épp arra való, hogy megmutassa az utat, hogyan tudunk túllépni magunkon, hogyan válhatunk lelkibbekké, hogyan válhatunk le a világról. És semmiképp sem arra, hogy a materiális életünket építsük, javítsuk vele.

Nagyon szomorú képnek találom, hogy ez után a durva értetlenség után, Jézus kénytelen visszamenni a hegyre egyedül. Tudjuk, hogy a hegyre menés mindig azt jelképezi, hogy Istenbe visszatér, hogy a le nem fűződöttségét megtartsa, megerősítse, hogy a számára borzalmasan beszűkült földi matéria mivoltából felüdülést nyerjen. Azért érzem ezt a képet mégis szomorúnak, mert mikor Jézus épp azért jött, hogy mindannyiunkat hazatereljen, hogy megmutassa az utat hazafelé, és a próféták után már maga Isten jött le közénk, hogy minél nagyobb hatásfokkal tudjon minket megvilágosítani, akkor Jézus egy olyan tömeges és hatalmas csodát végbe víve, amikor több mint 5000 ember volt tanúja az isteni erejének, azt kell tapasztalja, hogy újra csak egyedül tér vissza a hegyre.

Borzasztó lehangoló az ember ilyen szintű értetlensége, amiből csak az adhat vigaszt, hogy Isten annyira végtelenül szeret, hogy ennek ellenére sem adja fel soha, hogy megmentsen minket. De arra is maximálisan sarkall, hogy nehogy visszaéljek ezzel a hatalmas szeretettel, nehogy szándékosan megsértsem, mert annál alávalóbb már nem lehetek, minthogy mindezek tudatában még el is játsszam a kapott esélyeket.

Összefoglalva, arra kell törekednünk mindnyájunknak, hogy az Istentől hétről-hétre kapott kegyelmeket a legmélyebben megértsük, és magunkon folyamatosan túllépve egyre lelkibbé váljunk.

Oroszi Kuzmich Kinga

  Jn 6,13-15.

¹³Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. ¹⁴Amikor az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Bizonyára ez az a próféta, akinek el kell jönnie a világba.” ¹⁵Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül.

Megragadott  ez a rész, mert mikor Jézus itt volt köztünk a földön, folyamatosan megpróbálták kiforgatni a szavait, próbára tették, üldözték, az életére törtek. Aránylag kevesebb  olyan jelenet van, amikor a tömeg szintjén rajonganak érte, de ez az egyik ilyen. Elsőre örülhetnénk neki, hogy végre a nép felismeri, mi a jó neki, ki szolgálja valóban a javát, ki mutat neki igaz utat, olyan vezetőt akar választani, aki Istentől származónak, prófétának hisz.

De a cselekedeteikből és Jézus reakcióiból azt szűröm le, hogy ez valahol mégsem egy helyes rajongás, mégsem egy valós rárezgés volt Jézusra és a tanítására. Mikor a kenyérszaporításban Jézus megeteti a népet, az a szeretetének jele, hogy megesett a szíve az Őt hűen, étlen-szomjan is követő és hallgató tömegen. Szeretetből gondoskodik róluk, hogy nekik ne kelljen a testiekre gondolni, csak a lelkiekre tudják fordítani a figyelmüket. Ugyanakkor mindenképpen a lelki táplálékra is utal, ami felülemelkedik a testi éhségen, túllép a földi materiális síkon. Jézus ezt akarta a tanításával megértetni velük, hogy túl kell lépni a testin, hogy lelkiek legyünk.

De sajnos a nép reakciójából nem az látszik, hogy megértették ezt a lelki értelmet, nem az látszik, hogy felfogták volna Jézus üzenetét. Inkább úgy tűnik, megragadva a matériában a 3D-s csodának örvendezve és annak esetleges jövőbeni biztosítása érdekében akarják, akár erőszakkal is királlyá tenni. Sajnos ez az emberrel sokszor előfordul, hogy mikor úgy véli, megtalálta Istent, illetve a követét, akkor ahelyett, hogy valóban kitárná a lelkét és befogadná, hogy mit kér tőle, mit vár tőle Isten, ehelyett hirtelen felbuzdulva megpróbálja a maga kézbe venni a dolgokat és semmin sem változtatva a maga korábbi módján megragadni, birtokba venni, állandósítani a csodát, aminek épp ezzel a magatartással vész el a lényege.

A csodát nem hozhatjuk le a magunk materiális 3D szintjére, mert akkor semmivé válik, nekünk kell felemelkednünk, ahogy Isten már hétről hétre kéri is tőlünk, nekünk kell megváltoznunk a csoda, a kegyelem által, nekünk kell felülemelkednünk saját materiális gondolkodás- és látásmódunkon. A csoda épp arra való, hogy megmutassa az utat, hogyan tudunk túllépni magunkon, hogyan válhatunk lelkibbekké, hogyan válhatunk le a világról. És semmiképp sem arra, hogy a materiális életünket építsük, javítsuk vele.

Nagyon szomorú képnek találom, hogy ez után a durva értetlenség után, Jézus kénytelen visszamenni a hegyre egyedül. Tudjuk, hogy a hegyre menés mindig azt jelképezi, hogy Istenbe visszatér, hogy a le nem fűződöttségét megtartsa, megerősítse, hogy a számára borzalmasan beszűkült földi matéria mivoltából felüdülést nyerjen. Azért érzem ezt a képet mégis szomorúnak, mert mikor Jézus épp azért jött, hogy mindannyiunkat hazatereljen, hogy megmutassa az utat hazafelé, és a próféták után már maga Isten jött le közénk, hogy minél nagyobb hatásfokkal tudjon minket megvilágosítani, akkor Jézus egy olyan tömeges és hatalmas csodát végbe víve, amikor több mint 5000 ember volt tanúja az isteni erejének, azt kell tapasztalja, hogy újra csak egyedül tér vissza a hegyre.

Borzasztó lehangoló az ember ilyen szintű értetlensége, amiből csak az adhat vigaszt, hogy Isten annyira végtelenül szeret, hogy ennek ellenére sem adja fel soha, hogy megmentsen minket. De arra is maximálisan sarkall, hogy nehogy visszaéljek ezzel a hatalmas szeretettel, nehogy szándékosan megsértsem, mert annál alávalóbb már nem lehetek, minthogy mindezek tudatában még el is játsszam a kapott esélyeket.

Összefoglalva, arra kell törekednünk mindnyájunknak, hogy az Istentől hétről-hétre kapott kegyelmeket a legmélyebben megértsük, és magunkon folyamatosan túllépve egyre lelkibbé váljunk.

Oroszi Kuzmich Kinga