2024.12.24. PRÉDIKÁCIÓ KARÁCSONY, -KIVÁLASZTOTTSÁG, -HÁLA

 

2024.12.24. PRÉDIKÁCIÓ KARÁCSONY, -KIVÁLASZTOTTSÁG, -HÁLA

/ Isten segítségével:Pável Márta/

Ma gondolkoztam, hogy mi szépet lehetne,  karácsonyi megközelítésként adni. 

Jézus oldaláról, hogy lehetne jobban megközelíteni, amikor nem is értjük azt, mi igazából a jelentősége, hogy milliárdnyi, sokszoros milliárdnyi lény közül, hogy minket kiválasztott. Most nem hiszem, hogy rontana az, hogy még másokat is kiválasztott, de az, hogy minket kiválasztott, hogy közénk jön, fölveszi ezt a formát, ez gyanúm szerint valami különleges megbízás ez nekünk.

Valami különleges jelzés, hogy ezt az egész történelmi tényt felfogjuk, mert Krisztus születése léte, itt léte  tény. Az, hogy feltámad, az is történelmi tény, mert kb. 800 embert tanuja volt rá. Tehát a föltámadni meg csak Krisztus tud, aki Istenember. Tehát az, hogy Isten közénk jön, ezt ma ünnepeljük - most mindegy,  nem fontosan az, hogy pontosan mikor született-, de ez a mai ünnep azt is jelenti, hogy jelzés felénk, hogy ennyire kellünk Neki.

Nem is bírjuk felfogni aggyal, hogy az Isten kicsoda, meg sem értjük, hogy mi a végtelen Fény, és mi itt vagyunk lassan, kb. 40 éve, mindig érezzük, hogy még mindig tud a Fényéből olyat mutatni, ami megpusztít, amit addig nem ismerünk.  Ő Fénye az minden energián, minden anyagon, mindenen túlmenő Fény.    Ő ebből a végtelen hatalomból lejön, és belepréseli magát egy emberi formába, csak azért, mert itt vagyunk mi, emberként.

Az ember elgondolkodik ezen, hogy mi lehet rajtunk az, amért ő ezt megtette értünk. Azt tudjuk, hogy Isten mindenkit szeret, mert mindenki az ő lelkéből van. De ez egy, hogy kiválik, a mindenhatóságából, hogy ebbe az igazán fájdalmas létformába 40 évet körülbelül itt eltöltsön, miattunk.  Meg kéne keresni az okot magunkba, vagy Istenben, hogy mi ez az ok? Talán az, hogy nagyon sokrétű lelket adott nekünk,  érzünk mély lelket tépő fájdalmakat, vagy érzünk olyan összetételű/mélységű gondolkodást, amivel túl tudnánk lépni mindenen.

Attól, hogy Ő tudja, hogy mi van bennünk, milyen potencia, de mi ezt nem tudjuk, tán csak néha kicsit sejtjük.   Azon is el kéne gondolkozni, hogy miért vonz minket, embereket…, szerintem mi alábecsüljük magunkat és sokan ezért viselkednek állati módon. Minden mással foglalkozunk, mint kéne. Nem fogjuk fel, hogy ez egy milyen végtelen tett volt, hogy Ő eljött hozzánk.    

Még folytathatom azzal is, amikor megölték, akkor nem azt mondja, hogy felejtsetek el, hanem itt hagyja az Oltáriszentséget, itt felhívja a figyelmet a Szentlélekre, és akivel minden pillanatban ostromból minket, hogy belénk költözhessen. Isten nem egoista, nem konok, nem gőgös, nem sértődik meg /pedig millió okot adott erre eddig az emberiség…/, Neki semeddig sem tartana az az egészet megsemmisíteni. De Ő nem akar minket megsemmisíteni, hanem annak ellenére, hogy cudarul bánt vele az emberiség, még mindig a lehető legtöbbet adja, és minden pillanatban megpróbálja elérni azt, hogy a lelket visszavigye a végtelen hazába, az öröklétbe.

Az emberek ezt -szerintem -nem fogják fel. Helyette „elbárányozzák, elbirkázzák”, elnyálazzák, „eltélapózzák” ezt az ünnepet. Sajnos a többség nem fogja fel azt, hogy ezzel is, hogy közénk jött felemelte az ember tudatát, mert ki akar bennünket rázni az anyagba szorult világunkból, meg akarja mutatni, hogy mi mik vagyunk, hogy Neki ez miért volt érdemes, hogy miért kellett megtennie.  Azt gondolom, hogy utolsóként megemlítve a szeretet egy nem átlagos formáját is megtapasztalhattátok ezzel is.

Mi nem tudunk így szeretni, és el sem bírjuk képzelni azt a szeretetet, amikor jót teszek, megölnek, és akkor se hagyom ott, hanem folyamatosan ostromlom ezeket a lényeket. Ekkora szeretetet egy ember nem bír el képzelni, és az ő szeretete még ettől is nagyobb. Mert ha picit, ha egy morzsányit mész Hozzá, akkor ő egy kenyérnyit rád önt. Ha egy kenyérnyit mész hozzá, ezerannyit  önt rád. Tehát csak egy picit kell lépned felé, és Ő mindig rád ömleszti magát, mert a szeretettel az Ő lelkét vissza akarja tenni a végtelenbe, ahonnan eljöttél.

Ez a karácsony éjjel a születés ünneplésének az éjjele, erre hívja fel a figyelmet, hogy te egy nagyon kiváltságos helyzetben vagy.

Ezt kéne hálásan megköszönni az Úristennek, hogy mindig velünk van. Megköszönni a tizenketteket, megköszönni a papságunkat, és megköszönni, hogy itt vagyunk egymásnak. A templomunkat, és ezt az egész felemelt életünket.

Ha megnézem az embereket, annyira nyomorultak tudnak lenni, és érhet minket bánat, tragédia, akármi, Vele fel tudunk állni. Akkor is tudjuk, még ha alig   ismerjük Isten dolgait, hogy akkor is Ő ott van, soha nem hagy el, érezzük a szeretetét. Jó, hogy az ő tetteit nem tudjuk/nem is bírjuk  felfogni,  de a szeretetét, amivel minket állandóan megkörnyékez, az tapasztalható.

Nem tudok róla, tán nem létezik olyan Magyarországon, hogy egy kisebb közösségnek olyan parancsot ad, hogy építsen egy templomot, a közösség 2 év alatt saját kezével, minden  állami, egyházi stb. támogatás nélkül is fel tudja építeni a templomot  . Mi ezt a templomot minden percben szépítjük, és tényleg Isten gyermekeiként ezzel kaptunk egy zárt, égi csatornát, hogy beleülhessünk az „égbe menő liftbe”..

AQUILA az ő földre jövetelét, elfogadását, lelkünkbe szálást adva Neki, Ő ezzel így megpecsételte, még plusz ajándékot adott nekünk, hogy pluszba beemelt minket ebben a kegyelemben. Úgy érzem, hogy mai éjszaka ennek a hálája, a köszönete legyen a szívünkben, hogy ő mi ezt megteszi értünk. Amen.

KARÁCSONY előtti gondolatok

 

 

Isten kegyelméből Pável Márta

KARÁCSONY előtti gondolatok

Isten közel van hozzád, veled van, benned van.

A szentlélek lakozik bennünk, a jó és rossz

cselekedeteinek állandó tanúja és ahogy mi viselkedünk

vele szemben, úgy viselkedik velünk szemben ő.

Az ember nem lehet meg jó Isten nélkül.

Cicero

A U.Gy.püspök   elment a rabokhoz a börtönbe, szép karácsonyi tett. Ott lelkibeszédet, misét tartott nekik.  Elkezdtem ezen gondolkozni, hogy végül is szép dolog, hogy kimennek ilyenkor a börtönbe, mert ezek a nyomorult rabok tulajdonképpen, mind rabszolgák -a saját a bűneik rabszolgája- akik felszabadításra várnak.  

Azt mondjuk, hogy karácsonykor megélhetjük, Krisztusban a szabadság eljött, hogy kirángasson minket a földi süppedésből, hogy bemutassa, hogy Ő van, létezik. Ővele lehet menni, hogy Ő a kapu, hogy elmondjon nekünk mindent. Valóban nagyon szép tett, hogyha elmennek a börtönbe, és elmondják nekik a lelki lehetőséget is. Teszik ezt pont akkor, amikor ilyenkor jogos büntetésük miatt még jobban egyedül vannak, és jó alkalom arra, még magába is szállhasson bármelyik. Tehát ez egy különös kegyelmi cselekedet.

Gondolkoztam … akkor is azt kell belátni, hogy a földi élet rabszolgája vagyunk mi is, minden. Amikor az ember sokszor elkeseredik, és azt gondolja, hogy - ilyen szokásos szöveggel-, hogy állítsátok meg a földet, le akarok szállni. Ez  kiskoromban jutott  először eszembe, meg az is, hogy innentől nem mész sehova a Föld rabja vagy csak hosszabb pórázon, mint a bebörtönzött.

Mi megoldás lenne a menekülésre?  Az öngyilkosság…, de ugye ez tilos, meg úgyis visszaküldenek, sokkal rosszabb lesz neked. Ez nem jó…, az út egyirányú, valójában te különben meg nem mész sehova. Menekülni földrészek, országok közt, szerintem balga dolog, mert hiába mész el bármelyik földrészre, a saját eső felhőidet mindenhova magaddal viszed. Nem lesz jó. Bárhova mész, mindenütt kitörhet egy polgárháború, földrengés, hatalomváltás, bármi. Egyszerűen tehetetlen vagy, nem tudsz kibújni a bőrödből. Próbálkozhattok különböző liberális dolgokkal, de nem tudod megváltoztatni magadat, jó, átoperáltathatod, lesz melled vagy nem lesz melled, de az semmit nem változtat- még ha soha nem is ismernék el-, belül az maradtál, aki voltál, az elégedetlenkedő lélek.

Egyszerűen „születésed előtt” eldöntött végrehajtó vagy, s  ezt akárhogy is nézem, te végig viszed, tán ez is a kereszted. Aztán azon kívül még te tetézed a rabszolgaságaidat, a kötöttségeiddel, az érzelmeiddel, a makacsságaiddal, stb. Kijelentesz valamit, és ha belehalsz, és tudod is…, nem jó, akkor sem változtatod, ez is rabság. Ha akkor is megcsinálsz valamit, hogyha ég föl leszakad, pedig már mindenki mondja, s te is tudod, hogy nem lesz jó vége. Sok ilyen van: Pl. egy kapcsolatban, vagy egy munkahelyen, vagy egy bármiben, amihez ragaszkodsz, de te szinte rabszolgája vagy ennek a valaminek, amit nem tudsz otthagyni, s nem tudod elengedni. Ez is egy rabság.

Aztán másik, hogy a félelmeinknek és a szokásainknak a rabszolgái vagyunk. Tehát félnek az emberek, és gerjesztik is a félelmet, azért szeretik a krimit, mert szeretnek félni. Ha nincs elég félnivaló, krimit néz, tehát az ember állandóan félni akar. A félelem mellett, és ott van még a babona. A babona az egy édesded félelem. Tehát kitalálja, hogy ez így szokott történni, és akkor az úgy fog történni. Miért történik meg? Bevonzza. Szokták mondani, hogy fekete macskát megy az úton, és akkor mi van? Semmi! De ha babonás, akkor annyira fél, hogy utána tényleg nekimegy valaminek, és akkor azt fogja mondani a tényleg babonás, na ugye igaz… Tehát a babonáink szerintem még a szokásainktól is rosszabbak, mert a szokásainkon esetleg változtathatunk, persze attól függ, ki mennyire babonás.   

Visszatérve a félelmekhez. Az embereknek a rabságban tartása működik – valahol ez sulykolva is van…-,   fél a holnaptól, fél a ma estétől, fél az emberektől, nem bízik senkiben, az egész élete egy olyan gyanakvás, mintha settenkedve járna a világba várja, hogy ki mikor ugrik rá. Na most hogyha ezt a félelmet is le tudná vetni az ember, a babonákkal együtt, a konoksággal meg a rossz szokásokkal együtt, akkor egy felszabadultabb lény lehetne.   A börtönben, akik vannak, azoknak tetteik miatt is volt okuk félni, mert előbb-utóbb tudják, hogy elkapják őket. Ha nem kapják el, akkor is szoronghat, mert nem tudja, mikor zárják el, tehát ő megcsinálta úgy a bűnt, hogy még be is csukják érte.  A tízparancsolati bűnért általában, s ha nem kapnak el, nem szoktak becsukni. Csak akkor, ha már jogszabály dönti el, hogy olyan fokon követed el a tízparancsolati bűnt, mert a szomszédot százszor is megölheted gondolatban, még nem zártak be, de egyszer fizikailag megölöd, akkor jön a jogkövetkezmény. Tehát itt ez a lényeg, hogy magadnak csinálod meg a bűnt és elkezdhetsz félni.

Az emberi szabad akarat ok a szabadságra, mert idézőjelben szabadon eldönthetted, hogy mit akarsz. Igen ám, de most egy eszesebb lényként -az egész után- megkérdezhetnéd tőlem, hogy milyen szabad akarat az, amikor azzal kezdem az egészet, hogy nem tudsz a földről leszállni.

Nem tudod megváltoztatni a külsőd sem, időt sem. Nem tudod megváltoztatni a rendszert, nem tudsz visszamenni az ókorba, vagy nem tudsz előre menni ezer évvel. Semmit nem tudsz megcsinálni, tehát kvázi   rabságban vagy. Mégis így is azt merem mondani, hogy szabad akaratod van. Van, mert ezt régen – tudom egyház szerint nincs preegzisztencia - eldöntötted, hogy idejössz, s mit vállalsz fel, ez anno egy szabad akarati tett volt. Na most a sok rablánc közül, amit hosszú időn át magadra raktál, nagyon nehéz kikeveredni, hogy azt mondhassad, hogy a Te szabad akaratod érvényesülhet. Vélem, hogy a szabad akaratunk itt a Földön részlegesen érvényesül, csak akkor érvényesül teljesen, ha az előzményeket nézve és a feladataimat vállalva, annak a tükrében nézem a mai szabad akaratomat, akkor van, különben nem mondhatom/ nem érezhetik úgy, hogy van.  

Mi történik…,  ezeket az emberi játszmákat Jézus végig látja.  Tószegen is mindig arról beszéltünk, minden   tele van lényekkel, a templom is. Tudjuk, hogy lények milliárdjai vannak, és minden mindenben van.  Ez a film (https://intercontactnews.com/2024/12/17/25419/) pontosan jól rávilágít, hogy így van.  Jézus azt mondja, hogy kiválaszt minket, az Isten személyeként közénk leszületik. (Azt persze mi nem tudjuk, hogy kiket választott még ki.) De azt tudjuk, hogy minket kiválasztott. Na most ez, amiért kiválasztott - lehet, hogy mindenkit kiválasztott-, akkor örülhetünk neki, hogy beleestünk…, hozzánk is eljött. Ha meg külön minket kiválasztott, akkor meg bajba vagyunk, mert akkor valami nagy oka van, és nekünk ezt a nagy okot teljesíteni kellene. Csak az ember ezt szereti elsikálni, süketet és vakot játszani, s ezzel nem szeret szembenézni, hogy mi lehet ez a nagy ok.

Isten, a világ világossága, akkor a fényével megmutatja neked (élesíti a lelki látásodat) kívülről, hogy te valóban rab vagy. Ebben a fenti filmben a vége felé azt mondja, hogy akkor látnád meg igazából, mi vagy, ha a másik lény szemével látnád. Jézus százszor megmutatta nekünk, hogy gyere, gyere belém, és nézz magadra. Hányszor megkért minket arra, hogy nézzünk kívülről magunkra, mert belülről magunkat nem látjuk, hogy milyenek vagyunk. De az ő szemével látjuk, hogy milyen bűneink vannak, mitől vagyunk rabok.  

Ő karácsonykor idejön közénk, vállalja ezt az emberi formát. Mikor láthatod, hogy sok milliárd,  kifejezhetetlen mennyiségű forma van, Ő fölveszi ezt a cseppet sem menő formát, és csak azért, egyrészt szeretetből, másrészt a hazavezetésből, valamint  hogy megvilágosítson, hogy felismerd a bűnös  rabságodat… hagyd abba. Az embereknek karácsonykor, már nem jut eszükbe, hogy ők abbahagyják a rabságot (azt hiszik így élni természetes), s sokan a világosságot sem fogadják be, amit Isten gyújtott magából, nekünk.   Cél, abban a világosságban lássa meg a lény a saját tetteit, lássa meg az ő saját haszontalanságait, az ő önzését, hogy ő inkább szórakozni akar, mint üdvözülni, hogy ő inkább paráználkodni akar, mint hazamenni. Sok ember inkább csak érzékszerveit kielégíteni pl. zabálni akar ahelyett, hogy Isten felé menjen, nem ismeri a mérsékletességet, nem ismeri a jóságot, nem ismeri mi az, hogy a micsoda öröm másik embernek önzetlenül adni, hanem fanyalogva teszi. Tehát az Isten azt a világosságot akarta gyújtani bennünk, amikor meglátjuk az Ő szemével, hogy milyen haszontalan sorozatot csinálsz, te, ember.   Ezzel a haszontalan sorozattal soha nem fogsz égi hazádba hazamenni. Így életről életre mész rabnak, újra és újra és szenvedsz. Ebben a jó kis formában, amiben vagyunk, ahol a betegség, halál, földrengés, hideg, meleg, munka, akármi, sorolhatnám szenvedtet minket, ezt akarod ismételni vagy még rosszabb életformákat azért, mert nem vagy hajlandó felismerni, hogy az Isten világosságot gyújtott, meg akarja mutatni, hogy mi a te szabadságod, és az kizárólag Benne van.

Nem az Isten a rabság, a te vagy a rabság. Ő a szabadságot adja, hogy azt mondja, hogy menj magadból ki, gyere hozzám a Fénybe, legyél velem együtt. A testedet majd meglesz, abban cselekszel, de segítelek, és utána végleg kiszabadulsz, és végleg szabad vagy. Ő ezt a világosságot adja, a világ világossága megérkezik ilyenkor karácsonykor.

Krisztus születésével maradjon köztünk, kér minket, hogy csatlakozzunk a szabadsághoz, csatlakozzunk Hozzá. Ő a szeretetből teszi ezt,  minden lényben, amit ebben a filmben is látunk, mindegyikben kell, hogy legyen lélek. Különben nem élne. Ezt a sokféleséget, amit mondtam, többször megértük, hogy tele van a templom, és érezzük azt, hogy mindenki benne van. De ez is sokakban, sajnos egy olyan múló hangulat; hogy jaj, de szép volt, tényleg érzem, hogy ott nyüzsög, és akkor úgy, ahogy volt el is felejted.

Ha mélyen belegondolsz, hogy az Úristen abból a végtelen, kifejezhetetlen, elképzelhetetlen örök valóságából lejön - körülbelül 40 évre közénk-, hogy beszéljen velünk, hogy maradjon nyoma, hogy az Isten törődik velünk, hogy megkér minket, hogy fogadjuk be, ahogy a tószegiek énekelték, hogy eljössz a jászolhoz és befogadod magadba. Megteszed-e? Megteszed-e karácsonykor? Vagy a saját magad kis játszadozásait csinálod továbbiakban, és amikor meghalsz, akkor már nem tudsz mit csinálni. Hacsak nincs egy különleges lény, aki segítsen, vagy aki csoportban imádkozzon, különben 99,9%-ában úgy zuhan meg a lélek, ahogy kell.

Ezt akarja az Úristen nekünk karácsonykor megmagyarázni, hogy ő hozza a világosságot, hogy meglásd a rabságodat, amiből kiszabadít, ha észhez térsz, hogy értelem az értelemmel működjön.   Nem véletlenül akarja azt, hogy ne emóció legyen, mert az elmúlik, hanem értelemmel akarja, hogy csatlakozz az Ő értelmébe, hogy lásd be, hogy mit ne csinálj meg, hogy mikor fogsz kiszabadulni a rabságból, hogy mikor leszel a szabad. Na most ez a karácsony lényege, megszületik a Fény, a szabadságod! 

 Isten a világ világossága. Ő emberformába idejön. Ő mindig fénylik. És a fény, ha befogadod, benned lesz. Ha benned lesz a Fény, akkor nem fogsz sötét dolgokat csinálni, mert minden tettre belülről, a szívedből rávilágít, és te látni fogod, akkor egy isteni gyermekként mész a világba.

Hát kérlek benneteket, hogy most KARÁCSONYKOR,  vegyétek azt, -hogy ez az ünnep mindegy, hogy nem ekkor van az igazi születési idő-, de ez most lényegtelen, tér-idő nincs. A tényt nézzük, hogy a Krisztus közénk jött, azért, hogy a rabságból kivigyen a Fénybe minket.  A hálád ne az legyen, hogy azt nézd, hogy te mit kaptál, hanem hálád legyen az, hogy Isten neked adta magát, te meg hálából befogadod és a kapott Fény szétszórod mindenki felé, hogy nekik is örömük legyen.  Ezt kell tenni a szeretetből.   

 

... az emberi lélek mindig növekszik, mindinkább

tudatára jut a saját szellemiségének,

mindinkább közeledik az Istenhez és tökéletesedik.

Akár tudjuk, akár nem, ez a folyamat folyton

 előrehalad. Ha azonban tudod és akarod azt

amit az Isten akar, akkor az életed szabad és örömteljes lesz.

Tolsztoj

 

 

AZ ISTENT KERESŐK GYAKRAN CSALÓDNAK…

 

Pável Márta

AZ ISTENT KERESŐK GYAKRAN CSALÓDNAK…

 

Sokszor tapasztalt dolog, amiről az alábbiakban írok, hogy - most mindegy miért, az is, hogy ki hány éves -, egy ember ha azt érzi, hogy hinni akar  és keresne egy helyet magának, ahol elvezetik Istenhez, nem mindig működik.   Sorra kifordulnak a keresők az imahelyekről, a vallási csoportoktól, egyházakból, és csalódottan mennek el egy másikhoz. De nem mindig találnak, és jobb híján kreálnak maguknak egyfajta hitet, így az esetek nagy részében fel is adják a keresést.

Ezt a szomorú jelenséget elég régóta ismerem, sokan hozzám jönnek panaszkodni. Nagyon sok embertől megkérdezem, aki hozzánk jön, illetve kapcsolatba kerülnek velünk, hogy miért kezdett elmenni egy - számomra - nem nívós gyülekezetbe, valláshoz, egyházba? Ők elmondják, hogy bajaikban keresnek, bemennek például egy katolikus templomba, elmennek egy misére – ugye, gyerekkorukban a szülők általában hitetlenek voltak-, nem tanították meg őket semmire. Bemegy egy misére valaki, igazából nem sokat ért belőle. Tapasztalatként többnyire azt mondják, hogy a templom maga belül tetszik, a zene nem rossz, a pap ájtatos vagy semmilyen. A misén lévő emberek pedig nem törődnek velük, senki sem szólítja meg őket.

Volt egy olyan eset - csak egy példa -, akivel beszéltem, és azt mondta, hogy éppen válóperben volt, és vigaszt keresett. Isten eszébe jutott, de hol, hogyan találhatná meg? (Nem mondtam, hogy magában is kereshette volna.) Neki tér-időben élve, hely kellett, fix terület. Bement egy üres katolikus templomba, és a pap végig ment a templomon, rá se nézett, ő pedig úgy gondolta, hogyha akkor megszólítják, és elbeszélgetnek vele, akkor lehet, hogy ott marad. De nem, átnéztek rajta, hidegen fogadták, mintha ott se lenne a kereső….! A nő végül egy szabad egyházhoz csatlakozott, ami tele volt babonával, de ez van.

Nekem az a véleményem, hogy a papnak, s mindenkinek, aki Isten szolgálatára adta magát, mindig, minden eszközzel Istennek kell szolgálni, haza hívogatni a vándorló gyerekeit. Egyet sem hagyhatunk elveszni, ha a lény fájdalmában bemegy egy templomba, csak ül, tán belül zokog is, jó szó helyett hidegen fogadják, ez nem szeretet. Szerintem, ha egy pap, vagy egy hívő azt látja, hogy egy ember egyedül, fájdalmasan ül a templomban, akkor finoman oda kéne hozzá mennie, pár szót szólni, vagy bemutatkozni, megkérdezni segíthet-e? Ez lenne az első lépés, de nem elvonulni mellette. Miért? Hát, mert ez is a dolga lenne! 

Legalább 35-40 évvel ezelőtt volt, amikor egy munkatársam becsalt a maga egyházába a baptistákhoz. Én akkoriban teológiára jártam, hát elmentem, meg kíváncsi voltam (csaknem minden vallást végig látogattam akkoriban), hogy milyenek a más vallások, hogy összehasonlítást tudjak tenni. Hát, nagyon kedvesek voltak a baptisták, odajöttek, úgy fogadtak, mint egy családtagot. Erősen figyeltem, az egész szertartás nem hierarchikus, nem liturgikus volt, hanem családias, és különböző vallomások voltak, amik nekem gyermekdednek tűntek. A végén biztosították magukat, hogy máskor is elmenjek. Úgy éreztem, nagyon ragadtak, nagyon ott akartak fogni, azt éreztem, hogy olyan vagyok, mint akit bekentek csirizzel kevert mézzel, nem volt jó érzés. Utána rögtön berohantam egy üres katolikus templomba, és úgy éreztem, mint hogyha, fenyőfák között a fenyőillatot érezve, az ősrégi klasszikus hit erejét öntötte volna rám a néma templom. Én ebben a csöndben megnyugodtam, és valahogy lecsöpögött rólam ez a máz, amit a baptisták rám raktak. De ez az én véleményem, mert én úgy látszik, ilyen vagyok.

A baj a két szélsőség, amikor az egyik helyen a katolikus meg se szólítja, nem fog visszamenni, a másik pedig kissé erőszakosan, mindent megtesz, hogy ott maradjon. A hívő jelleme dönti el, ki fog győzni. Lehet, hogy egyik sem.

Megjegyzem, a papnak - szerintem - minden nap úgy kéne beszélni, mintha először látná az embereket, mert nem tudja, hogy aznap hány kereső ül a misén, öt, három, kettő ember? A kereső ember kritikus, legjobb helyre akarja magát tenni, de ha prédikáció gyanánt semmit mondó, ájtatos, régi frázisokat puffogtató szöveget hall, nem győzi meg. (Nagyon fontos lenne, minden temetésen is, hogy a beszéd lelkeket felgyújtó legyen, de ez sem így van, mert volt olyan, hogy sima polgári temetésen sokkal szebb, lelkibb beszédet hallottam, mint a papnál.) Ha a hinni akaró csalódik, nem fog többet oda menni, pont ezért kellene mindig a legjobbat adni magukból. Ismétlem, ha egy üres templomban egy addig ismeretlen ember ül, azzal szóba kellene állni, neki valami baja van, valamire vár, valami szeretetre, isteni jelzésre, amit lehet, hogy egy pap adhatna meg.  

Nagyon szomorú, amikor hozzám azzal fordulnak, hogy tudok-e valamilyen katolikus templomot mondani, ahova bemegy, és ott marad a fiatal. Meg kell, hogy mondjam, nem tudok mondani, mert magunk is váltogatjuk időnként a templomot, mert vagy annak örülünk, hogy olyan rossz a mikrofon, hogy nem halljuk a papot, de/és mégis voltunk, megáldoztunk, hallgattuk az orgonát stb.. Hívő katolikusok vagyunk, persze, hogy elmegyünk misére, de időnként eldöntjük, hogy többet oda nem megyünk, mert egy semmit mondó, a Szentlélektől nem sugalmazott prédikációt hallunk, aminek sok része még teológiailag is kifogásolható.

Szóval, azt kérdezik tőlem, hogyan lehet, hogy én, aki katolikus hittanár vagyok, nem tudok ilyet mondani. Hát, sajnos ez a helyzet, de vannak jók is, igaz. Mondhatnám Barsi Balázs atyát, csak többnyire nincs Budapesten, vagy egy pár falusi plébánost, vagy Keszthelyi Ferenc püspököt, de már meghalt, mondhatnám a Nyíri Tamás professzort, Szennai Andrást. Ők is meghaltak, akiket nagyon jóknak ismertem, sokat segítettek a hitben. Viszont én sem ismerek mindenkit, s nagyon örülök, ha az országban időnként rábukkanok egy nagyon jól működő templomra/papra. 

Azt gondolom, hogy az egyház tudja, hogy frissíteni, változtatni kéne, és pl. van ez az akció, hogy „Szólj be a papnak” vagy valami hasonló. Többnyire azt láttam, hogy előre megfogalmazott kérdések, amit a pap ír le, vagy a képviselő-testület, ez nem az igazi beszólás. Bevezettem a mi AQUILA csoportunkban, hogy hetente min. másfél órát az olvasottakból, az órai anyagból, a nem értettekből fel kell tenni kérdést és választ kapnak tőlem. Ha nem tudok válaszolni, akkor nem állok a helyemen. Nálunk nincs előre megállapítva, kérdezhetnek mindent, de akinek a templomba beszólnak, az legyen topon és vállalja, hogy mindenféleképpen kielégítő választ ad.  

Nem kellene az egyháznak félni a nyitottságtól, be kellene fogadni más, pl. keleti vallásokból olyan dolgokat, ami Jézus Krisztus tanítását, személyét, a megváltás művét, szentségeinket stb. nem sérti, de logikus magyarázatot kaphatnának (lásd Rahnernél), lehetne nyitott vita is.

Segíteni, szorgalmazni kellene az elmélkedő, misztikus csoportok létét, sokkal mélyebb hitet eredményezne, és kihúzná a padlót sok nem autentikus csoport alól. Ez főleg a katolikusokra jellemző, lásd Avilai Szt. Terézt, Pio Atyát stb.  akik ilyen misztikus életet éltek. Ez a többi vallásról annyira mondható el. Igaz, hogy a buddhizmusban is vannak meditációk, de ezek személytelenek; van egy olyan mondás, hogy ha szembe jön veled meditációban Buddha, öld meg. Azt értjük miért mondják, nem a formavilágot akarja hangsúlyozni, hanem a három dimenzión túli, transzcendens létet. Ez világos, de ezek alapok, ide el kéne vinni az embereket kiskoruktól fogva szisztematikus neveléssel, most ez nem történik meg.

Amikor felnőtt korában bajában vagy érdeklődése miatt, vagy, mert belül dolgozik az Isten, ráfanyalodik arra, hogy elkezdje keresni az Istent, akkor az egyháznak nem így kéne bánni a keresőkkel, hanem állandóan felkészülve, Isten szolgálatában várni, és adni magukat, hogy a hívő megtalálja a neki való vallást, hitformát, Istenképet.

Pável Márta FARIZEUSI HÍVŐK BABONÁS FÉLELME A MÉLYEBB ISTENHITTŐL

 

Pável Márta

FARIZEUSI HÍVŐK BABONÁS FÉLELME A MÉLYEBB ISTENHITTŐL

 

A félelem okát kellene először is tisztázni. Ha valaki emberi agyának, felfogásának kapacitásához mérten szembe tudna nézni azzal, amitől fél, és logikusan, sőt talán kívülről tudná nézni az életét, akkor ezek a belé ültetett farizeusi, babonás félelmek elmúlnának vagy csökkennének.

Azt gondolom, hogy a keresztények (s mások is…) nagy része babonás félelemben van tartva, amit nagyon helytelenítek. Azt kellene tenni, arra vezetni az embereket, hogy tudjanak beszélni Istennel, és akkor meg tudnák beszélni személyre szabottan, az ő körülményeiknek megfelelő tetteiket. Mivel a lélek örökéletű, így a hosszas folyamatában tudni kéne, mennyire logikus és mennyire állnak rá a kocka szabályok. Nem azt mondom, hogy szegjék meg a tízparancsolatot vagy bármelyiket, de azt mondom, hogy ha a papság – akik között nagyon sok – mocskos életet él, olyat, amit az ellenségemnek se kívánnék, nem hiszem, hogy szavaik autentikusak lennének. A hívőknél Isten kellene első legyen, hogy mit mond, esetleg második a pap. Igaz, Isten ki van iktatva (rossz hittantanítás miatt is stb.), de különösen elvárnám egy paptól, hogy azt tegye, amit hirdet.

A pap a katekizmussal összehangban azt hirdeti a szószékről, hogy nem áldozhatsz, ha első házasságodból nem választottak el egyházilag stb. Igaz, hogy másodszor is megházasodtál polgárilag, és itt van két gyereked, és jól élsz, de nem áldozhatsz, mert ez az egyházi törvény. (Csendesen megjegyzem, erről a Bibliában egy szó sincs, hogy nem áldozhat valaki, sőt áldozásról sem.) Őszintén megmondom, én ezzel nem értek egyet, mert itt nagyon nagy kérdés, miért vált el valaki, nagyon nagy kérdés az is, hogy hány évig él együtt valakivel tisztességben. Részemről biztos, hogy megbeszéltem volna Istennel:1. -hogy elválhatok-e? 2. -Ha elválhatok, akkor pedig áldozni fogok. Nem érdekelne az, hogy egyházilag elválasztottak-e vagy sem (mert ez főként pénz, kapcsolatok és sok egyéb tényező kérdése). Tudom, hogyan működik ez. (Teológián azon vigyorogtunk, hogy csak az nem válik el, aki nem akar. Mindig láttuk a kiskaput is.) Ismerek olyan embert, aki ugyanilyen kocka hívő volt, rákot kapott a sok bajtól, nem tudott elválni a férjétől, és amikor már X-szer utasította vissza az egyház a válásának a kimondását, akkor már egy évvel a halál előtt volt. Úgy halt meg, hogy az egyházzal együtt az Istentől is elhidegült. Mi értelme van ennek? Mi értelme van ennek a farizeusi gondolkodásnak, viselkedésnek? Ez nem Isten kapcsolat, ez egy habosított semmi, ami sehova sem vezet!

Isten nem azért van, hogy minket sanyargasson, Ő tudja, hogy minden embernek egyedi sorsra van, s ezt kettőjüknek kell rendezni Istennel. Másnak nem! Tudom, erre nem alakulhatnak egyházi szabályok, de mindenkit úgy kellene tanítani, hogy Istennel kommunikálni legyen képes. (Igaz, ez bizonyos anarchiához vezethetne, mert lelkileg sem eléggé intelligensek az emberek.) Persze ehhez nagyobb hit, alázat kellene, s önvizsgálat is, hogy a helyes lelkiismeret szerint úgy viselkedjen mindenki, hogy ne csapjon be senkit. Az egyház ebbe segíthetne, de jelenleg merev szabályai mentén visszatart, de nekik is úgy kellene élni, hogy hallgassanak rájuk, példát kéne mutatniuk, de nem negatív példát! Ha negatív példát mutatnak, akkor pedig ne kényszerítsék az embereket olyan szabályba, amit ők soha nem tartottak be. Azt gondolom, hogy a butaság az iszonyatosan negatív szerepet játszik az Isten és az ember kapcsolatában.

Ismert jelenség, hogy a farizeusok viselkedése milyen álságos az igaz hittel kapcsolatban. (Erről ugyan már írtam.) Viszont megfigyelhető, hogy a kocka farizeusok saját maguk gátjává válnak, mert nem engedik magukat továbbvinni. Megelégednek azzal, ahol tartanak, azzal a semmivel! Többször belefutok olyanba, hogy elsőre értelmesnek látszó emberrel elkezdek beszélni, amikor elhomályosul a szeme és látom, hogy belül van egy farizeusi kockafejűség, amit nem fogok tudni eltörni, és hamar föl is adom, mert már megtanultam, hogy ezekkel fölösleges foglalkoznom.

Miről beszélek? Amikor az ember egyre halad, hite mélyül az Isten felé, az egyre mélyülő megérésben kicsúszik a formavilágból, kicsúszik a nominalizmusból, kicsúszik a megfogható mindenből, és egy olyan területre kerül, ahol már csak a lelkek működnek. Mondhatná azt egy materialista vagy egy farizeus, nesze semmi, fogd meg jól, de ez a semmi több az itteni földi mindennél.

Amikor az ember eljut egy folyamatos haladásban egy olyan szintre, amikor fél szavakból megértjük egymást azokkal, akikkel együtt elmélkedünk, mégis ott a parancs: segítsük a többi embertársunkat. Viszont többnyire a többi embertársunkat lehetetlen segíteni, mert bezárt kockafejű farizeusok. Sőt ők még rágalmaznak is minket, s ők azok, akik azt gondolják, hogy ők járnak a helyes úton. Mi, akik nagyon haladunk Isten felé, mi vagyunk a gyanúsok és minket kell kiutálni, ugyanakkor alapvető fogalmakkal nincsenek tisztában, kérdéseik hét-nyolcéves szinten vannak. Mégis ezek az emberek úgy gondolják, hogy az övék a bölcsek köve, és minket nekik el kell ítélni. Jellemző a farizeusi kockafejűek gondolkodására, ha bemennek a templomunkba, nem tűnik fel nekik, hogy semmiféle szektás kép nincs, keresztút van, Jézus Krisztus szobra, képe, Szűz Mária, A. Szt. Teréz, Pio szobrai, képei, oltárai, és a templom tetején pedig kitett karral Jézus, aki jelzi, hogy mindenkit vár és behív a templomba.

Ez eddig nem is érdekes, mert mindenki a maga sorsának a kovácsa. Mondjuk annyiból érdekes, hogy az bánt minket, hogy nem tudjuk a többi embert – a butaságaik miatt – elvinni az igazi hit mélységeibe. Igaz, aki betéved, annak is nehéz dolga van, mert túl messze mentünk, és ha valaki azt hiszi, hogy egy ilyen kis laza klubba jön be, az nagyot téved. Itt viszont belép a gőg, eddig valakinek hitte magát a kis IQ 90-110-es szintjével, és közben elhangzik az, amit fel sem fog, hogy nem érti, hanem zagyvaságnak ítéli, és gyűlölködni kezd. Hát sajnos ilyen a világ. Nehéz embereket erre a szűk útra vinni, és megtartani, mert nem ez a divat, s lelkileg erősen leépültek.

Tudom, a misztikát művelők közt kialakult egyfajta beszéd/életmód/felfogás, aminek nincsen földi értelemben vett értéke, nincs pénzértéke, nem tudok érte kocsit venni, nem tudom halálosan tele enni magam belőle, innentől kezdve valóban nincs materiális, kézzel foghatóan olyan értéke, amit ma az emberek fontosnak tartanak. Ennyit látnak. Nehéz olyat találni, aki hajlandó lenne ehhez a nagyon kemény és már „elgalapozott” úthoz csatlakozni, sőt ahogy mélyülnek a dolgok, inkább kifelé mennek az emberek, mint befelé. Ez nagyon szomorú, hogy a világ alapjában még nem érett meg erre sem. Avilai Szt. Teréz azt mondta elmélkedésben: nem leszünk sokan, de nagyon kemények… hát ez sajnos igaz lett.

Utunk során az ember különböző olyan tudásokat kap meg, amit valószínűleg más nem nagyon tud, de hogy nem tanítják, az biztos. Az ember mégis azt gondolja, hogy elgondolkodhatnának azon, ami a Bibliában van, hogy ketten lesznek a mezőn, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják, ezt akkor nagyon érdemes lenne rettenetesen komolyan venni az embereknek. Szerintem nem is értik ennek a súlyát. Azt gondolják – eléggé eltévedve –, hogy mindegy, hogy mit csinál valaki itt, majd a jó Isten kegyelme megsegíti, a protestáns világ hatására is elég könnyen veszik a dolgot, hogy majd a hit üdvözíti őket.

Az elmélkedő ember láthatja, hogy milyen iszonyatos éles szelekció megy, és hogy különböző lelkeknek a képességei (lelki edényei…), már a halálban más-más helyzetbe teszi őket. Sokan nem értik, tán nagy eszükkel zagyvaságnak is tartják, amit mondok, de ez az ő bajuk, nem az enyém. Viszont igaz, ez az olvasmány nem mindenkinek való, nem mindenki értheti meg a maga mélységében. Nem győzőm eléggé hangsúlyozni, hogy még komolyabban kell venni az ember lelki fejlesztését, mint eddig vették, mert ez egy halálosan, véresen komoly dolog.

Ismétlem, biztos, hogy a többség nem is érti, hogy miről beszélek, de nem adom fel. Sokan kérdezik, mit érdekel engem a zárt lelkű ember sorsa, hát… sajnos logikámon felüli  emberszeretetem. Ha a logika mentén haladnék, azt mondanám, hogy mit akarok én ezektől, mit foglalkozom velük – csak vicsorogva támadni fognak, ami igaz is –, de hát sajnos nem egészen így van, mert mindenkiben Isten lelke van, ha Ő meghalt értünk, én, a senki, hogy differenciálhatnék.

Sajnos a multiverzumokhoz képest mi, emberek erősen kis senkik, kis elmaradottak vagyunk, nem lehetünk büszkék, csak arra, ha Jézus Krisztus kezét megragadva ki tudunk innen kerülni. Mivel bennünk van affinitás Istenhez – ez a szerencsénk –, e szerint kellene élni, meg kéne valósítani, amiért itt életet kaptunk. Sajnos ezzel nincsenek tisztában az emberek.

 

Pável Márta

ISTEN, VAGY KI LEGYEN VELÜNK?

Mindenkinek más oka van a szomorúságra, de az érzi a

legintenzívebb bánatot, aki mélyen megtapasztalja,

 hogy Istentől távol van.

Ezzel összehasonlítva minden más fájdalom

jelentéktelennek tűnik.  Norman F. Cantor

 

Az ember általában aggódik, kisebb-nagyobb fokban úgy érzi, hogy magányos, sokszor az is. Ha jól belegondolnak mindig előkerül valami aggódni való, most mi legyen? Pl. gyerekekkel otthon ki, mi lesz, velünk mi lesz, ha megöregszünk, ki lesz velünk, ki gondoskodik rólunk? Ha otthagyunk valakit, akkor azonnal aggódunk, hogy ki gondoskodik róla, persze csak akkor, ha szeretet van bennünk. De önmagával kapcsolatban az ember mindig aggódik, hogy ki lesz vele,  másokkal kapcsolatban viszont csak akkor aggódik, ha nem önző és van benne szeretet, ami, sajnos, ma egyre jobban hiányzik az emberekből.

A gondoskodást az ember igényli, annak ellenére, hogy úgy tűnik, szuverén, önállóan működő lény. Látszatra testileg lehatárolt, nem gondolnánk, hogy szüksége van arra, hogy valamiképpen támogassák,  mégis, az ember ilyen, hogy támogatást remél, hogy legyen vele valaki. A hívők Istenben reménykednek, a hitetlenek pedig családtagjaikban, kevesen eleinte a maguk erejében, de ha erejük fogy, akkor jön az összeomlás, mert hát akkor nincs, akiben támaszt lelnie.

Isten velünk, ki ellenünk…

Isten nem hagy el... Az emberek elhagyhatnak, a család felbomlik, az ember magányosan, ordítóan egyedül maradhat, ha maga is úgy akarja, vagy úgy éli meg.

Jézus Krisztus a keresztfán ezt mondja: „„Éli, Éli lámá sabaktáni?”, azaz ’Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?’ (Mt. 27,46) Tudjuk, nem hagyta el, de Jézus Krisztusban, aki Istenember is volt, a halál torkánál feljajdult az emberi oldal. Bennünk is időnként felkiálthat elhagyatottságában a lélek.

Más a magány és más az egyedüllét. Az utóbbi időnként jól is esik az embernek, persze, van, aki hosszú távon sem igényli a másik embert, jól megvan maga magának... Magányosan  sok ember között is lehet élni, ha nem értik meg, nem szeretik, nem tud belefolyni a dolgokba, elhidegült tőle a házastársa, stb. Ez a magány szerintem rosszabb mint, ha valaki jól érzi magát egyedül.

Valójában akar-e az ember tudat alatt független lenni Istentől? Nem akarhat, mert a lelke Tőle van, így jogosan érez elhagyatottságot, ha nem az eredetével van, akár tudat alatt is, de így keresi. Megdöbbentő ez a gyerekeknél, akik tisztábbak. Valahol azt olvastam, hogy Szondi Lipót szerint a gyermekek hatvan-hetven százaléka magányos. Ez megragadt bennem, mert sohasem gondoltam volna, holott logikus. Persze ha jól belegondolunk még a macska is, meg a kutya is tud magányos lenni, igazán sok mindent nem tudunk róluk sem.

Az ember sokszor a bajban azt érzi, hogy elhagyták, főleg egy veszekedés vagy egy-egy csúnya viselkedés után. Az emberi lelkileg ingadozik, de amikor nagy baj van, tetézi azzal is, hogy azt gondolja, még Isten is elhagyta. Persze nem hagyta el, csak akkor úgy érzi. Isten soha nem hagy el bennünket, viszont az ember többnyire elhagyja Istent. Az embereknél erősen szubjektív az elhagyatottság érzése. Fontos tény , ha mi nem akarjuk, Istentől nem vagyunk elhagyatva.

Vannak magányos emberek, akik utálják a többi embert, beszélni sem akarnak velük, mogorvák, bezárkózottak, zsémbesek, azt nem lehet tudni, hogy Isten felé fordultak-e. Az arcukon látszik a megkeményedés: talán dacból, vagy egoból, vagy sértődöttségből, vagy régi dolgok miatt utasít el mindenféle közeledést, mert sokat csalódhatott.

„Isten, ha létezik, kívül marad a mi fogalmaink körén. És az a kellemetlen, őrjítő félelem, amikor az ember egy szép napon rájön, hogy teljesen egyedül van - mindenki önmagának, mindenki a saját poklában, mindenki a saját bőrében. Ennél közelebb nem kerülhetünk Istenhez, amennyire én meg tudom ítélni. Isten az üres világegyetem miatt érzett metafizikai rettenetünkben mutatkozik meg. A tudatban, hogy nem fogjuk elérni embertársunkat. Az ember abszurd magányában.

Agneta Pleijel”  Sokaknak le kell menni a földi/lelki poklokig, hogy odanézzen, ahova eredetileg is kellett volna: Isten felé.

Nem tudom, hogy az ember föl tud-e annyira nőni, hogy ne féljen attól, hogy magára marad, vagy hogy elhagyja az Isten, hogy ne igényelje akár az égi, akár a földi kapaszkodókat. Nagy kérdés az miért van ez(?), hogy ez a személyiség hiányos működése, vagy ilyen az ember, hogy társas lény és nem bír magában meglenni, vagy…ki tudja mi lehet még? Részemről azt mondom, hogy társas lény vagyok, az emberek között vagyok boldog. Engem nem bánt, ha valaki rám ír, vagy fölhív, vagy beszélni akar velem, készséggel állok rendelkezésére, ugyanaz a lélek van benne, mint bennem, miért tennék különbséget?

Az emberben kell lennie szeretetnek, s én úgy érzem, hogy bennem van és ezzel nem is érzem magam magányosnak. Az esetek 99 % -ában tudom, hogy Isten nem hagyott el /viszont lehet, hogy leckéztet…/. Ha fiatal korábban az ember eléggé nyitott, akkor akár 70-en felül sem lesz magányos, mert megteremtette ezt a körülményt: nyitott volt és a többiek kaphattak tőle lelki, szellemi tudást, támogatást, így nem érdekből maradnak vele. Mivel kialakult egy szeretet-légkör és körbeveszik azok az emberek, akikkel addig élt - remélhetőleg halálig. Van egy gyümölcs, amit az ember megtermelt magának és öreg korábban szépen eszeget belőle, de ez még nem mellőzi az Istenben való létet. Az egészet csak Isten miatt lehet megtenni. Vallom azt, amit Avilai Szt. Teréz: „Isten egyedül elég” - és ezzel az embereket a szeretet körébe vonja.

Az, amit nagyon sokat tesznek, hogy a nagyobb emberi szeretet-körből kiragadva magukat, kis köröket alkotnak: ez az én családom, ez az én barátom, aztán ketten elvonulva susmusolnak. Ez nem jó, hanem bedobjuk magunkat a minden affinitásunknak megfelelő közösségbe, lelkileg és a szellemvilág csodáit együtt megélve, s egyetlen egy dolog, ami normálisan kettő emberre áll, az a szexualitás.

Kérdés: a nagyon földies embereknek elég-e, ha azt hiszik, vagy tudják: Isten mellettük áll? Szerintem nem mindig, viszont attól függ mennyire szenved, mennyire látja be, hogy erre már nem nyílnak többé ajtók, csak az ég felé pl. halálakor.

Az ember a magányt, elhagyatottságot kétféleképpen élheti meg: egyrészt materialista felfogás szerint, másrészt pedig valamiféle istenkép formájában.

A materialista felfogást nem éltem át, de látom/hallom, hogy azt mondja, minden elmúlik, lehullik, nincs neki sincs tovább, és tovább ennyi van. Eleinte kapaszkodik a földbe, az emberekbe, különböző földi ideológiákba, de nincsen spirituális egzisztencia előtte, tehát úgy érzi, hogy be van zárva a világba, s amikor beteg/meghal akkor majd megsemmisül. (Rossz érzés lehet, nem szeretném átélni.) Addig, míg a materialista a szemüveget hordta, hangoztatta, hogy csak önmagára számíthat. Később ezt kiterjeszti a környezetére, de ha senkije sincs, akkor válik igazán magányossá . Habár azt nem lehet tudni, hogy a távozása előtti percekben vagy a hetekbe mi történik vele, mert lehet, hogy akkor mégiscsak rájön, hogy van Isten és arrafelé fordul. Isten kizárása a végső magány egyik oka. „Az embernek akkor jut eszébe Isten, ha hirtelen szüksége lesz rá.” Mattias Edvardsson

A másik, akiknek van egy istenképe valamilyen szinten - most mindegy, hogy direkt vagy indirekt módon – és lényegtelen, hogy az öt világvallásban, vagy valami más, kreált vallásban, vagy önmaga által gyártott felfogásban hisz, de hisz egy végső lélekben, ami fölötte van, és ami segít neki, ehhez tiszta szívéből imádkozik és fél is attól, hogy ez a lény elhagyja. Konkrétan a régebbi vallások ezt istenfélelemnek hívják. A másik fajta ember többnyire nem félelemből nem tesz rosszat, hanem a belső késztetése ilyen: nem teszi meg, mert undorodik a sötétségtől, a bűnös világtól. Mind a két emberfajta a megélheti a magányosságot, az első egy idő múlva automatikusan, a második pedig akkor, ha nem elég mély a kapaszkodása az Isten felé, mert van, amikor nem elég mély a viszony, gyenge a kötődés, csak hiszegetnek, és - ebben az esetben - már valahol ott lebeghetnek, a hitetlen és a materlista között. Ez nem lesz elég nekik a magányukban, az egyedülállásukban nem bírják  eloldani ezt az érzést, nem tudnak hova nyúlni támaszért.

Sík Sándor  Isten lánca

Nem, nem engedlek, fogom a kezed:
Az Isten lánca vagyok én neked.

Kötlek, magadhoz, élő kötelekkel,
Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.

A ködlő múltat, akarom, feledd,
S állj meg hajnalló mélyeid felett.

És nézz magadba boldog félelemmel:
Isten szemével és az én szememmel.

És tépd el mind a félig-fátylakat.
Akarom: láss és megszeresd magad.

Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak,
Erősségnek és mosolygó vigasznak.

Lásd, hogy világol a boldog titok:
A zengő porta, mit Isten nyitott.

Akarom: keljen új életre benned
Alvó dala az építő igennek.

És mosolyogd rám, édes jó barát,
Az erős Isten élő mosolyát.

 

 

Pável Márta

AZ IMÁRÓL SZÓLÓ GONDOLATAIM…

 

Az ima intelligenciák találkozása. Nem személyes kérések alkalma, hanem a spirituális és bensőséges összekapcsolódásé, amikor a bennünk élő lélek és lényünk legmélyebb és legbensőbb része szent, őszinte és szívből jövő módon szól Istenhez, kifejezve szívünk és elménk legmélyebb kívánságait. Harvey Spencer Lewis

 

Ahhoz, hogy leírjam az imáról a gondolataimat, egy rádióadás kapcsán kaptam az ihletet, miután egymillió kisgyerek imádkozott a békéért, és a témához hozzá is szóltak az emberek. Voltak, akik nagyon ügyes dolgokat mondtak, papok is, hívők is, hitetlenek is. Egy nő valami olyat mondott, hogy ima, egymillió gyerek… ja, de reggelre mégsem lett béke. (Megjegyzem, ez már valami vésztett volt, hátha… mert ők még „ártatlanok”, csakhogy egy kisgyerek azt sem tudja, mi a háború, meg mi a béke, hát jó, ha felnőttek mondják, imádkoznak.) Igaz, ennyi gyerek összefogatása Istent is meghathatja. De hát nem, ez sem így működik. A háborúzók tudatából kellene kiimádkozni (ha lehetne…?), kivenni a gyűlölködést, a kapzsiságot, a hazugságot, az agymosást stb. Akár béke is lehetne, de nem. Isten, akár kérjük, akár nem, nem fogja még a gonoszok szabad akaratát sem elvenni. Nem egyszerű ez a dolog sem.

Legáltalánosabb megfogalmazásban mi az ima? Beszélgetés Istennel. Csakhogy rosszul tanították imádkozni az embereket. Milyen beszélgetés az, ha én elmondom, mit akarok, de a választ butaságból nem hallgatom meg, vagy képtelen vagyok meghallani, vagy nem is akarom, mert nem hiszek abban, hogy Isten válaszol, ezt kinevelték az emberekből. Nem várja meg az ember, hogy mit válaszolna az Úr, hanem egy ámennel befejezi az imát, s elmegy, mint aki jól végezte a dolgát. Ha nem hallgatjuk meg Isten válaszát, mit reklamálunk?

Mit gondolok az imáról és a teljesedéséről, hogy hihetek tovább, ha nem lesz az, amit én akarok, hanem az, amit az Isten akar? Ez nagyon nem egyszerű dolog, nem arról van szó, hogy Isten nem hallgatja meg az imát, Isten mindenki imáját meghallgatja (a legelrejtettebb gondolatainkat is állandóan tudja). Az más dolog, hogy nem mindenkinek teljesíti a kérését, akármilyen mélyen is kéri.

Gondolkodjunk egy kicsit Istennel. Nagyon banális hasonlat; csak egy utcából három család egyforma mélyen könyörög Istenhez. Az egyik nyaralni készül, a másiknak kiszáradt a szántóföldje, a harmadik pedig nagyon szenved a melegtől, mind a három tiszta szívéből elkezd imádkozni. Az egyik azért imádkozik, hogy NE ESSEN továbbra sem az eső, mert ugye nyaralni akar. Akinek kiszáradt a földje, az azért imádkozik, hogy szakadjon már az eső, hogy legyen valami termése. Aki pedig szenved a melegtől, azt kéri, hogy hűljön már le a levegő, nem bírják tovább. Látható, egyiket sem érdekli a másik helyzete. Nagy kérdés az, ha Isten mind a három óhaját hallja, (s ez csak egy utca…), hogy tudja teljesíteni, lehet-e ezeket teljesíteni? Isten a lehető legjobbat akarja az embernek, ami nagyon bonyolult, hosszú folyamat is lehet. Mi nem is tudhatjuk, hogy mi a legjobb annak a közösségnek, annak a földrésznek, annak az embernek stb. Tehát nem nagyon valószínű, hogy bármelyik imája is teljesülne, hanem valami közbenső dolog történhet.

Mindenki többnyire a maga vágyát dédelgeti. Az imát Isten meghallgatja, de nem biztos, hogy teljesíti, az örök jelenben való szemlélése alapján és isteni céljainak megfelelően cselekszik. Ha ezzel összhangban kér az ember, teljesedik, ha nem, akkor kétséges. Nekem eddig kb. 80-90% volt, amit teljesített, majd jött a nagy „csalódásom”, pedig tudom, Istennek mindig igaza van.

Szomorú eset:

Rettenetes esemény történt a 20 fős keresztény csoportunkban, ahol a lányom halt meg, aki az egész csoportnak is a része volt, szerették a többiek is. Villámcsapásként jött a hír, kiderült, rákos.  Mi három évig – míg küzdött a rettenetes kórral – folyamatosan, tiszta szívből imádkoztunk, de elképzelhetetlenül, minden módon. Mindegyikünk azt hitte, hogy meg tudjuk menteni, hogy Isten tejesíti az imánkat. Az ima összes fajtáját, ami létezik, megtettük, ígértünk, én magamat is felajánlottam helyette, bármit megtettünk volna, de nem jött be. Misztikus csoport vagyunk, örök fogadalmasok Isten felé, hittük, hogy Isten megtartja, meggyógyítja. Igaz, azt is mindig imádkozzuk, hogy „legyen meg a te akaratod”. Ezt mondtuk, hogy legyen meg az akaratod, de mint utólag kiderült, még se komolyan gondoltuk. Istennek jobban kellett, mint nekünk – legalább is Isten ezt gondolja. Drágánkba nagyon nagy spirituális erő volt, de itt a földön valahogy akadozott. Mindenki tudta, ez a föld kevés volt neki, szűk volt a világ. Tudat alatt megteremtette a maga baját, tudatosan úgy tűnt, gyógyulni akart, de mi nem tudtunk neki segíteni, mert a csata csak Isten és közte dőlt el.

Ennek szűken egy éve, az ember állandóan gondolkodik, és tudja, hogy Isten jót tett Vele. Neki való formára, feladatra tette, mégis nagyon fáj, mindegyikünknek nagyon fájt. Kemény volt ez a próba nekünk, kipróbált minket… az biztos, hogy ebbe a próbába majdnem beledöglöttünk. Most úgy látom, kissé már fölálltunk, nehéz volt. Addig a kapcsolatunk az Úrral nagyon szoros volt, de megszeppentünk… miért, Uram? Pedig annyira hittünk az ima erejében. Mások lettünk, gyerekekből férfias lélek lett, fel kell emelni a fejünket, Isten ugyanaz, csak több irányú képzést adott nekünk, összehozta a dolgokat. Tudjuk, hogy sok mindenre rávett minket azóta, hogy ez a haláleset megtörtént, sokkal finomabban, vizuálisabban, még spirituálisabban gondolkodunk, észlelünk, és a hiábavalóságok itt a földön jobban feltűnnek. Tudom, hogy nekem/nekünk egy kemény nevelés volt ez, irgalmatlanul fájdalmas nevelés, de nem hiábavaló.

Mit értünk el az imával? Csúnya dolog ezt így írni… a fájdalom nemesebbé tett. Tudjuk, hogy a lélek örökké él, tehát az eltávozottunk nem szenved, Istennél van, az övé más lét lett. Az ima szeretetünket is megmutatja a lények felé, mert nem csak magunkért imádkozunk, hanem minden szenvedőért.

Az ima hathatóssága (?)…, van amikor láthatóan hat, de van, amikor nem, vagy nem látjuk, de a léleknek odaát nagyon sokat segítettünk. A nem teljesült kérő imáról egy idő múlva kiderülhet, mekkora szerencse, hogy így történt, s nem úgy, ahogy mi kívántuk.

Mi térbe és időbe szorultak vagyunk, kis horizonttal, nem látunk előre. Isten az örök jelenben van, mi pedig a jelen időnek csak egy pillantásnyi részét éljük meg, egyébként vagy múlt, vagy jövő a számunkra. Hogy tudnánk megítélni, hogy az Ő tettei, az imák teljesítése milyen következményekkel jár? Nem tehetünk semmi mást, mint hogy bízunk Isten jóságában, mindenhatóságban, szeretetében, és nem lázadunk, mert semmi értelme sem lenne.

Semmi se zavarjon,
semmi ne rémítsen,
minden elmúlik,
Isten nem változik;
a türelem
minden elér;
annak, aki Istené,
semmi sem hiányzik:
Isten egymaga elég.

Jézusról nevezett Szent Teréz

 

 

Pável Márta  2024 06 30

PRÉDIKÁCIÓ JÉZUS GYÓGYITÁSÁRÓL

Ez az evangélium rész  két csodáról szól. A kettő között látszólag nincs különbség, de   mégis van, mert az első  Jairus leányának feltámasztása - ami a végénél folytatódik-, így középen van a vérfolyásosé. Kettő abban eltér,  hogy a Jarius  nem magáért, hanem a lányáért könyörög, a vérfolyásos asszony pedig saját magáért.

A két csoda ugyanúgy Jézussal történik, de az indítás, hogy miért kérik a  betegség meggyógyítását, a két ok az más.   

Tapasztalatból is tudjuk, hogy nem mindig gyógyul  meg, aki kéri, és ennek beláthatatlan okai mondjuk  vannak, ( karma) vagy ember nevelése, vagy a bűnös életből való kirázás, rosszul kért segítség (nem elég hittel, hanem csak úgy…Isten tehetsz egy szívességet, meggyógyíthatsz ha akarsz, s így nem megy!), szóval  számtalan oka van. Ez nem hatalmaz fel arra, hogy a lázadjunk, és öklöt  rázva vegyük, hogyha nem sikerül  meggyógyulni, hanem bele kell nyugodni Isten akaratában, mert ő rosszat nem akar, sohasem akar, csak mi nem látjuk be, hogy mi jó nekünk.

 A vérfolyásos asszonyos rész mindig megható, mert ugye ő gondolja, neki vége…, hogy ő már nem fog se könyörögni,  sem alkudozni, hanem odamegy és egyszerűen elveszi az Istentől az erőt. Ez a módszer nekem nagyon tetszik, tehát ő meg fogja ruháját.   Mk 5,21-43 De Jézus, aki azonnal  észrevette, hogy erő ment ki belőle, a tömeghez fordult és megkérdezte:  ,,Ki érintette meg a ruhámat?’’ Micsoda egy gyönyörű meghatározást….,  az erő átmegy a nőbe és az erő végiggördül rajta és a nő egyből meggyógyul. Fontos,  egyből meggyógyul, vérzése eltűnik. A történetben benne  van uo. „ Egy asszony, aki tizenkét esztendő óta vérfolyásos volt, és sokat szenvedett a számtalan orvostól,  elköltötte mindenét, de semmi hasznát nem látta, hanem még rosszabbul   lett…,” Akkor is ez történt, meg   ma tehát 2000 után sincs nagy különbség.   Akkor is Isten gyógyított meg, meg most is Isten gyógyít. A nőnél, hogy meggyógyuljon olyan nagy   volt az elhatározás, hogy ő nem vacillált, azon már túl volt, ez a végső katarzis…, sikerülnie kell, nem kérdés,  hogy ő  meg fog-e gyógyulni.  Döntött, ő nagyon erős akarattal, kérlelhetetlen elhatározással ment  oda,    lerabolta Jézustól ami az életéhez kell,  Jézusnak ez a” rablás”   tetszik (ez nagyon erős hitet mutat). Hogy is rabolnék el valamit, ha biztosan nem tudnám, hogy ott van? Előzőleg a nő már gondolom végig gondolhatta,  hogy   nekem világon semmi más lehetőségem nincs, ez az utolsó,   és sikerre járt!

Ez rendkívül fontos tanulság, példakövetésre szólít.    Mindenki életében lehetnek völgyek, szakadékok, megoldásként futkosnak minden felé, de sokszor semmi sem hat, végsőként marad az Isten. Kérdés, minden megingás nélkül, vasbizalommal, 100%-os hittel fordulnak-e felé?  Többnyire nem…- s akkor hiába imádkoznak érte -, nem más dönt, hanem a paciens maga.   Az emberek nem teljesen  hiszik el, mikor Istent kérik hogy gyógyítsa meg, akkor hiszi is meg nem is, hogy sikerül, épp ezért bekap még pár tablettát, elmegy több   orvoshoz,  még elmegy a jóshoz,   még elmegy pl. természetgyógyászhoz stb., így az akarata szétesik, nem lesz fokuszált a kérése. S itt lövi be az öngólt, a gyógyulás amit Isten ad, a feltételen odahajláson és bizalmon alapul és Isten akaratának teljesedésében. A nőnek annyi esélye, annyi szerencséje volt, hogy ő már végig vitte az összes sor, most már leszegényedett, már neki nem volt semmilye, reménye sem, ő már az utolsó sok percekben rabolta le Jézust, hogy meggyógyuljon, és MEGYÓGYULT!